1.-2. Fejezet

 

EGY

Fordította: Shyra

Callan

Gyakran elgondolkodom azon, hogy a legtöbb ember mit képzel el, amikor meghallják a szépség szót. Ez egy olyan egyszerű szó, egy olyan alap, amelyből sok kép és jelentés meríthető, de egyeseknek csak egyetlen kép jut eszükbe.

Vajon egy naplemente a legszebb dolog, amit a szépség jelenthet? Az eget beborító színpompa, a természet erejének elvonatkoztatása a haldokló nap melegében?

Talán egy újszülött gyermek az anya szemében a jelentés. Vagy egy magányos fehér szarvas ritkasága, amely átvonul egy sűrű erdő buja zöldjén.

Valójában ez elképzelhetetlen.

Kiszámíthatatlan.

A különböző vélemények és képek sokasága, amelyek egy mindössze hét betűből álló szót terhelnek.

Annak ellenére, hogy lehetetlen valaha is igazán definiálni a szót, én akkor láttam, hallottam, két szótag suttogott a fejemben, ahogy elosontam egy résnyire nyitva hagyott ajtó mellett.

Hanyag hiba volt, amit mindig elkövetett, mert nem törődött azzal, hogy óvja magát. Mi történhetne a család gyermekével? Senki sem merte volna bántani az elkényeztetett kölyköt. Abban az erődben nem, amelyet köré építettek, és amelynek ajtaján a családi címerük díszelgett.

Gőz gomolygott ki a fürdőszobájából, forró pára, amely ellenállt a szobája hidegebb levegőjének. Fölötte a mennyezeti ventilátor lassú, végtelen körökben forgott, és sápadt bőre libabőrös lett válaszul. Szerettem volna azt hinni, hogy a jelenlétem okozta a reakciót, de ő sosem vesz észre engem. Még akkor sem, amikor én vagyok az egyetlen ember, aki a közelében áll.

Lisbeth Rebel Rose, te egy szörnyeteg vagy, de annál szebb.

Tudja, hogy mindig figyelem?

Néha azt hiszem, igen. Néha azt hiszem, hogy azok a lesütött szemek és az a csücsöri, elégedetlenkedő száj, kifejezetten arra szolgálnak, hogy magukhoz csábítsanak engem. Már gyerekkorunk óta ilyen hatással volt rám, a nevetséges gyerekkori hisztijei lassan hideg csendbe váltottak át, ami képes volt a csontjaimig lehűteni a testemet.

Mégis, gyönyörű nővé cseperedett.

Két évvel volt idősebb nálam, de mindig egy lépéssel előttem járt. Míg én a vézna, semmirekellő fiú voltam, aki az ő parancsára ugrált, ő a szokások rabja volt, és az volt a kedvence, hogy engem kínozzon.

Azért léteztem, hogy őt szolgáljam. Hogy lecsillapítsam őt. Hogy elviseljem a bántalmazását, bármit, amit szükségesnek tartott, hogy ne kelljen túl sokáig várnia a követelései teljesítésére.

Leülhetett, és én voltam a lábzsámolya. Csinálhatott rendetlenséget, és én feltakarítottam. Sírhatott, és ha azt követelte, hogy nyaljam le a könnyeit, akkor a nyelvem végigszántott a bőrén, mint egy megvert kutyáé, aki voltam.

Anyámat felbérelték, hogy gondozza a családi birtokot, de megengedték nekem, hogy maradjak, mert tisztességes szolgája voltam az elkényeztetett lotyó lányának, aki saját cselédet akart, akivel játszadozhat.

Ma este volt a debütáló bálja. Lisbeth tizenhét éves volt, és hivatalosan is bemutatják a társaságnak. Imádók hada fogja körülrajongani, én pedig a szegény cseléd fia maradok, aki összeszedi a piszkos szennyest, kicseréli az ágyneműt, és tiszta törölközőket ad neki.

Az ő szemében én voltam a semmi megtestesítője.

De ez nem jelentette azt, hogy nem nézhettem.

Odalépett egy állványhoz, ahol egy fehér ruha lógott egy párnázott fogason, és megvárta, amíg két nő odalép, mielőtt ledobta a törölközőjét.

Lisbeth háttal állt nekem, és mogorván elfordította a fejét, amikor az egyik nő megszólalt. Nem számított, mit mondott a nő, Lisbeth mindenre rosszallóan nézett. Egy hisztis liba volt, aki nem akart semmit.

A törölköző a lábához esett. Puha. Nedves. Még meleg volt a víztől és a teste melegétől. A tekintetem végigkövette a vádlija formáját, a combja feszes izmait, majd feljebb, hogy lássam a szív alakú tökéletes…

– Mit képzelsz, mit csinálsz?

A fülemnél fogva megragadtak, és elvonszoltak Lisbeth ajtaja mellől egy széles folyosón, majd egy sarkon túlra.

Anyám a falhoz vágott. A bőröm égni kezdett, és odanyúltam, hogy megdörzsöljem. A sebből nem szivárgott vér, de ettől még nem lett kisebb a fájdalom. Anyámra bámultam, aki ott állt és mereven nézett rám.

– Ki akarsz rúgatni? Ismered a szabályokat.

Az állkapcsom összeszorult a sziszegve mondott figyelmeztetésétől.

Ezek a szabályok egy sor feltétlen követelményeket jelentettek, ha Lisbethről volt szó. Csak nála. A család többi tagja nem várta el tőlem őket. De ugyanakkor a szabályok is csak rám vonatkoztak. Mintha mellette nem lehetettvolna túl sokáig megbízni bennem.

Elég egyszerűek voltak. Nekem kellett gondoskodnom róla, amikor csak igényelte, nekem kellett elrohannom bármiért, amit a szívecskéje kívánt. Nem tartózkodhattam túl sokáig a közelében, nem nézhettem rá, hacsak nem volt feltétlenül szükséges, és ami a legfontosabb: Soha nem beszélhettem hozzá.

Nem volt ez mindig így, de amikor fiatalabbak voltunk, túl messzire mentünk, és én nagyszájú lettem. Ő sírt, az apja kiabált, és a szabály megszületett. Soha nem lehetett megszegni.

Utáltam Lisbethet. És Lisbeth utált engem.

De én mégis néztem őt.

– Bocsánat. Nem fordul elő többet.

A szemem lesütöttem, a szégyen vörösre festette az arcomat. Ha nem lett volna ez a munka, anyámmal az utcán lennénk, és koldulnánk ételmaradékért. A Rose család jó volt hozzánk, és a Lisbeth iránti rajongásom nem egyszer veszélyeztette a kedvességüket.

De mégis néztem őt.

Nem voltam benne biztos, hogy vágyból vagy gyűlöletből. Csak azt tudtam, hogy nem tudtam ezen segíteni. Egy tizenöt éves fiú voltam, aki épp most kezdett felnőtté válni, a vele járó tomboló hormonokkal együtt. Magas voltam, sokkal magasabb, mint Lisbeth, de még mindig vékony voltam, még mindig gyermeki, kisfiús arcom volt. Csak az idő képes kiteljesíteni a testem erejét és súlyát, és az idő egy kínzó, lomha vánszorgás volt, egy förtelmes fenevad, amely nem tudott elég gyorsan formálni.

– Add ide a törülközőket. Beviszem őket a szobájába. Menj le, és nézd meg, milyen segítségre van szükség a konyhában. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Lisbeth nem tűr hibát ezen az éjszakán.

Átadtam a törülközőket, tökéletesen fehéreket és nevetségesen drágákat. Lisbeth elvárta, hogy minden az ő extravagáns ízlésének kedvezzen. Az apja túlságosan is boldog volt és készségesen tett eleget a kérésének. Meglepett, hogy nem volt piedesztáljuk, amire szeretett lányuk babáját ültethetnék, vagy üvegvitrinjük, amibe zárhatnák. Annyira szerették. Szavakkal leírhatatlanul elkényeztették.

Ettől még jobban utáltam őt.

Anyám kinyúlt, hogy megérintse az arcomat. Tudta, mire gondolok, tudta, hogy ha nem szeretném őt, már évekkel ezelőtt elhagytam volna a házat. Örömmel mondtam volna le arról a szerepemről, hogy Lisbeth bántalmazott háziállata legyek.

– Most menj. Mielőtt Franklin keresni kezdene.

Franklin Rose volt a családi birtok felügyelője. Marcus Rose öccse, Lisbeth nagybátyja volt, és az egyetlen férfi, akivel több, mint szívélyes kapcsolatom volt.

Sok tekintetben Franklin nevelt fel engem. Ő volt az a határozott férfialak, akiről mintát vehettem. De Franklin soha nem volt könnyű eset, és soha nem volt gyenge. Egyszerűen csak nem ő volt a legmagasabb rangú a családban. Bár néha azt gondoltam, hogy inkább ő az árnyékot választotta.

Miért állt volna az élre, amikor mások is képesek voltak kezelni a család által vezetett vállalkozásokat?

Nem mintha Franklinnek nélkülöznie kellett volna. Ugyanúgy profitált, mint a többiek.

Anyám elvigyorodott, és megpaskolta az arcomat, az egy másodperccel ezelőtti haragja elszállt az irántam érzett szeretete miatt.

– Menj csak, majd én vigyázok a csitrire, hogy most az egyszer ne neked kelljen.

Bármit megtettem volna, amit kért. Ha ő nem lenne, nem lenne senkim, és jó szülő volt számomra a rengeteg munkaórái ellenére is.

A sarkon befordulva elsétáltam Lisbeth szobája mellett anélkül, hogy még egyszer benéztem volna az ajtaján, hosszú lábú lépteim végigvittek a folyosón, és egy olyan lépcsőházhoz vezettek, amely hátul volt elrejtve, hogy a cselédek észrevétlenül osonhassanak.

Gyorsan lementem a második emeletre, és megálltam ott, ahol Franklin várt rám.

Szokásához híven olyan öltönyt viselt, amely többe került, mint mindenem, amim volt, sötét haját hátrafésülte, a halántékánál őszült. Okos, szürke szemei semmiről sem maradtak le, mosolya pedig inkább figyelmeztető volt, mint barátságos.

Egyik szemöldöke kérdőn felhúzódott.

– Anyád megint kémkedésen kapott?

– Baszódj meg! – morogtam, miközben elrobogtam mellette, sietve lefelé a lépcsőfokokon, mialatt ő követett engem.

Franklin sosem volt az a típus, aki haragudott rám, ha rossz kedvem volt. Mulatságosnak találta, hogy Lisbeth szórakozott velem, és én semmit sem tehettem ellene.

Megragadta a karomat, amikor elértem az első emeletet, és szembefordított magával.

– Megérdemli, hogy kicsit leszállítsák a magas lóról.

Nevettem, mert tudtam, hogy soha nem én leszek az, aki lelökné.

– Akkor azt hiszem, te leszel az, aki megteszi. Vagy talán az a férj, akit ma este talál. Addig imádják majd, amíg a szoknyáját felemeli, de aztán továbbállnak, ha valami érdekesebb jön.

Franklin elvigyorodott.

– És ez nem te leszel, ugye?

– Baszódj meg! – mondtam újra, és megpróbáltam elhúzódni. A szorítása túl erős volt.

Visszapillantva rá, nem tudtam leolvasni a furcsa arckifejezését. Franklin úgy nézett ki, mintha mondani akart volna valamit, de helyette megrázta a fejét, és elengedett.

– Bújj el ma este a konyhában, ha nem akarod látni. Ott biztonságosabb lesz neked.

Bólintva megfordultam, és végigsétáltam egy hosszú folyosón, kinyújtottam a karom, hogy belökjem a konyhákba vezető dupla ajtókat. A falaknak csapódtak, felkeltve a többi szolga figyelmét, mielőtt becsukódtak volna mögöttem.

A következő órákat azzal töltöttem, hogy segítettem elkészíteni az ételeket, amelyeket a vendégeknek szolgáltak fel, halmokba rendezve minden ételt, amit csak el lehetett képzelni. Kifényesített ezüst előételes tálcák és csillogó pezsgőspoharak. A kis lotyó hercegnőnek semmi sem volt túlzó.

Egy idő után megkértek, hogy vigyek néhány tálcát a bálterembe. A vendégek egy órán belül érkeznek.

Éppen letettem a tálcát az egyik nagy bankettasztalra, amikor meghallottam a hangját a hátam mögött, egy bársonyos dallamot, amely az idegeimet karmolta, miközben a pulzusomat heves lüktetésre kényszerítette. Nem voltam hajlandó megfordulni, mert tudtam, hogy Lisbeth csak kínozna.

– Callan? Miért nem nézel rám, amikor hozzád beszélek? Bajba akarsz kerülni?

Körülötte kórusban tört ki a női nevetés, én pedig Lisbeth felé fordultam.

Lenyűgözően nézett ki. Szőke haját hátrafésülve, félig egy fonatba fogva, amely koronaként futott körbe a fején, a többit pedig hagyta, hogy leomoljon a hátán. Fehér ruhája semmit sem hagyott a képzeletre, szűk mídere megmutatta puha melleit, míg az alatta lévő selyem apró derekát és kerek csípőjét ölelte körül. Tudtam, hogy ha megpördülne, a szív alakú feneke is láthatóvá válna.

Lisbeth fejét oldalra billentette, ravasz vigyor ült a szája sarkában. Sötét szempillái jégkék szemeit övezték, miközben pislogott egyszer, mielőtt azt mondta: – Meg kell igazítanom a cipőmet.

A barátai kuncogtak mellette, én pedig bólintottam, mindig is tökéletes játékszer voltam, és megfordultam, hogy letérdeljek a földre.

A hegyes sarka a gerincem mentén húzódó izmokba vájt, ahogy a lábát a testemen egyensúlyozta támaszként. Nem voltam benne biztos, hogy valójában bármit is megigazít. Ehelyett szórakozásra használt engem.

Bizonyára unta, hogy nem hátráltam meg. Már hozzászoktam a fájdalomhoz, amit okozni tudott. Végül visszahúzta a lábát, a sarka halkan koppant a padlóhoz.

Felálltam, és elindultam, hogy távozzak, de ő megragadta a karomat.

– Nem mondod, hogy csinos vagyok?

Leheletének forrósága végigsöpört az arcomon, mert olyan közel hajolt hozzám.

Olyan könnyű lett volna lesújtani és kitekerni a nyakát. Olyan könnyű lenne megtanítani neki, hogy miért lenne az a legjobb, ha békén hagyna.

Nem beszélhettem vele, és ezt ő is tudta. De miért ne kínozhatná szegény cselédgyereket, aki csak azért létezett, hogy őt szórakoztassa?

A kezem ökölbe szorult, ám ehelyett elmosolyodtam, a tekintetem pedig a padlóra szegeződött.

Lisbeth a szemét forgatta, és félrelökött.

– Haszontalan vagy.

Megbiccentve egyszer a fejemet, elléptem, a mellkasomban gyűlölet gomolygott.

A parti egy órával később kezdődött, a nagy bálterem tele volt gyönyörű emberekkel, puccos ruhákban és a legelőkelőbb dolgokban. Ittak és beszélgettek, csodálták Lisbethet, bárhol is állt, hamis mosolyukkal és irigykedő tekintetükkel követték, amerre csak ment.

Lisbeth szokásához híven a kíséretét is a közelben tartotta, szemérmes vigyor húzódott az ajkára minden alkalommal, amikor észrevettek egy újabb gazdag férfit, aki haza akarta vinni őt éjszakára. Én a háttérben álltam, és figyeltem, vajon melyik seggfej fogja végre azt tenni vele, amit mindig is elképzeltem.

Hogy lehetett akarni valakit, akit ennyire gyűlöltél? Nem kellene a testnek is ugyanúgy kikapcsolnia, mint az elmének? Úgy tűnt, nem számított, az undor, amit éreztem. Csak még jobban akartam őt.

Egy kéz megérintette a vállamat, mire megfordultam, és megláttam, hogy anyám áll mögöttem.

– Vidd körbe az egyik tálcát, és gyűjtsd össze az üres poharakat, én pedig követlek, hogy újakat adjak nekik. A legjobb, ha elfoglaljuk magunkat.

Tudta, mire gondolok, és az állkapcsom megfeszült, amikor rájöttem, mennyire nyilvánvalóak az érzéseim. De igaza volt. Feladatom volt, ha a Rose család kegyeiben akartunk maradni.

Már majdnem végigjártam a helyiséget, amikor Lisbeth odahívott, ujjai egy félig üres pezsgősüveg szárát szorongatták, és úgy intett felém, mintha elfelejtkeztem volna róla.

Körülötte a rajongók nevettek a szemérmetlen megvetésén, amit a személyzet iránt tanúsított. Fájt a tenyerem, hogy felpofozzam, hogy megmutassam neki, hogy nem vagyok öleb, aki hanyatt fekszik és tűri a bántalmazást.

– Egy újabb pohárral kérnék, kérem.

Gyakorlatilag a mellkasomhoz nyomta a pezsgőspoharát, a fejét a barátai felé fordította.

– Olyan nehéz tisztességes személyzetet találni.

Minden erőmre szükségem volt, hogy ne öntsem a maradék pezsgőt a gyönyörű arcába.

Mögöttem hallottam, ahogy Lisbeth apja nevet valami viccen, amibe a terem nem volt beavatva. Vadállati nevetése volt, harsány és hangos, amennyire csak lehetett. Megfordultam, hogy megnézzem, mi lehet ilyen vicces, de megdermedtem, miközben a terem körülöttem élesedni kezdett végre.

Ott álltam szolgai egyenruhában, a fehér ingem makulátlan és ropogós, a fekete nadrágom mindkét lábam közepén élre vasalt volt. A mellényem elöl mélybordó, hátul selymes fekete színű volt, keresztben egy kis kapocs futott, amivel a szövetet a helyén lehetett rögzíteni.

Ezek voltak a legszebb ruhák, amiket valaha viseltem, mégsem olyan finom, mint mindenki körülöttem. Hirtelen megdöbbentett a különbség Lisbeth báljának résztvevői és köztem, hirtelen nagyon is tudatában voltam annak, hogy bármit is teszek az életben, soha nem leszek egyenrangú.

Egy nő sétált el mellette, léptei kecsesek voltak, ahogy ruhájának szoknyája a lába körül suhogott, cipőjének bokapántjába gyémántok ágyazódtak. Nem vett észre engem, figyelmét a mellette álló férfi rabolta el, akinek szmokingja éppoly tökéletes volt, mint a haja, gazdagságuk a hatalom olyan hullámaiban áradt róluk, amilyen nekem soha nem lesz.

Nem voltam benne biztos, hogy az a pillanat miért ütött meg úgy, ahogy, de éreztem, ahogy a féltékenység zöldes árnyalata feltámad bennem, a tekintetem egyik emberről a másikra vándorolt a felismerés hajnalán, hogy soha nem leszek elég jó nekik.

Lisbeth továbblépett. Egy lány, akit gyerekkorunk óta hajkurásztam. Nem azért, mert barátok voltunk, hanem mert ezt követelte tőlem, és most...

Most pedig ott álltam a helyemen.

Körülvett az extravagancia és a luxus, gyönyörű nők és nagyhatalmú férfiak.

Mégis, még ha körülvettek is, soha nem leszek ugyanaz. Mindig szolga maradok. Mindig szégyellni fogom magam.

Volt bennem egy ellentmondás, mert valahogy tudtam, hogy nem ezt az életet kellett volna élnem. Kívülről kicsi voltam, de a bőrömben nagyobb az életemnél.

Jobb voltam náluk.

Csak ők nem tudtak róla.

Düh futott át az ereimben, ahogy ujjak csattantak a hátamon, és nevetés kórusa tört fel, hogy elterelje a figyelmemet.

Volt még egy szabály Lisbethtel, amit gyűlöltem: soha ne vegyük fel a szemkontaktust, hacsak nem ő kezdeményezte.

Egy egész élet azzal telt, hogy mindig az arcára, a vállára vagy a cipőjére pillantottam.

De amikor ezúttal szembefordultam vele, összeszűkült szemmel néztem az övére, a nevetése elhalkult, amikor a tekintetünk összeakadt, és a mosolya lehervadt.

Összerezzent, mielőtt magához tért volna annyira, hogy elkomoruljon.

– Nem kéne már menned? Te itt szolga vagy. A személyzet. Senki sem hívott meg a partira.

Vigyor húzódott az ajkamra, valami eluralkodott rajtam, amiért hagytam, hogy ez a ribanc lány minden egyes nap eltaposson.

De észrevettem, hogy legalább egy másodpercre megtorpant. Észrevettem a pillanatot, amikor tétovázott.

Ugyanolyan erős voltam, mint ő, ha nem erősebb.

A pezsgős poharát a számhoz emelve, a tekintetemet az övére szegeztem, miközben kiittam a gyöngyöző folyadékot. Az ajkai csak egy másodpercre váltak szét, mielőtt hátralépett, hogy elforduljon.

Ahogy a kísérete elviharzott mögötte, tudtam, milyen érzés lehet csak egy kis hatalom.

Többet akartam belőle.

Abban a pillanatban megváltoztam.

* * *

Egy tenyér csapódott az arcomra. Egyszer. Kétszer. A harmadik még erősebben, miközben a nevemet kiáltották.

– Callan. Kelj fel!

Megmozdítottam a fejem, és egy kalapács dörömbölt a koponyámban. A szám kiszáradt, sikerült szétnyitnom a szemem, a dörömbölés csak egyre gyorsabban és erősebben jött.

– Kelj fel, a fenébe is! Most!

Mivel le akartam rázni magamról a zavarodottságot, nem mertem túl gyorsan mozgatni a fejemet se egyik, se másik irányba. Fölöttem egy homályos alak állt, arcát a bálteremben lógó három díszes csillár egyikének fénye világította meg.

– Franklin...

Bassza meg! Fájt beszélni.

– Kelj fel! Most!

A hangja ostorcsattogásként hasított át a csendes szobán, a figyelmeztetés elég volt ahhoz, hogy kirántson a zavarodottságomból. Egyik kezemet az alattam lévő padlóra helyeztem, hogy feljebb toljam a testem, de megálltam, amikor éreztem, hogy hideg, sűrű nedv borítja be a bőrömet.

Vér.

Olyan sok, hogy amikor sikerült felerőltetnem magam onnan, ahol aludtam, tágra nyitottam a szemem, és láttam, hogy egy tócsában fekszem.

A horrorisztikus látvány egy másodperccel később csapott le rám, a fejem lassan elfordult, hogy meglássam a halom holttestet, egyiket a másik után, mindannyian a drága ruháikba és vasalt szmokingjaikba öltözve, mindannyian holtan feküdtek a földön.

– Mi a fasz történt?

Több mint százan lehettek, mindannyian némán, nyitott szemmel és nyitott szájjal.

– Mennünk kell! – erősködött Franklin, és a keze az enyém után nyúlt.

Megmozdultam, hogy megragadjam, hogy felhúzhasson.

A szemöldököm összerándult, és felnéztem Franklinre, de csak azért, hogy elkapja a kezem, és talpra rántson, a vállamba kapaszkodva, amikor visszatántorodtam. Körbefordultam ott, ahol álltam, és szemügyre vettem az engem körülvevő halál mértékét.

Egyetlen ember sem jutott ki a bálteremből. Mindegyiküket lekaszálták a golyók, hogy ott haljanak meg, ahol elestek.

Egyetlen embert kerestem a halmok között. Egyetlen fehér ruhát. Egy mogorva tekintet egy gyönyörű arcon, amely egész életemben hívogatott.

Franklin megragadta a karomat, és előre rántott.

– Nincs itt.

Megpördültem, hogy ránézzek.

– Lisbeth elment – magyarázta sietős hangon. – És nekünk is el kell tűnnünk, mielőtt bárki felfedezné ezt.

A ruhámat átitatta a vér, a fehér ingem most már bíborvörös volt, a nadrágom a lábamhoz tapadt. Hagytam, hogy Franklin magával rántson, óvatosan lépkedtem a kinyújtott karok és az összeroskadt testek fölött, a férfiak fölött, akik megpróbálták megvédeni a nőket és a szolgákat, akiknek esélyük sem volt.

Kétségbeesetten kerestem egy másik arcot a sok közül, kirántottam a karomat Franklin szorításából, hogy az egyenruhás testek sorát elérjem.

– Meghalt – mondta, miközben újra megragadott. – Mind halott. Mennünk kell.

Franklin átvezetett egy kettős ajtón, és kivezetett a vágóhídról.

Soha nem volt alkalmam megtalálni az anyámat.


 

KETTŐ

Fordította: Shyra

Callan

Tíz évvel később

– Antonio Moritze azt állítja, hogy van három újonca, akik a következő hetekben debütálnak. Azt mondja, hogy keményen meg fognak dolgoztatni, küzdeni fognak.

A tárgyalóban tompa nevetés tört ki, hat férfi egy nagy asztal körül ülve igyekezett a szájuk elé tartott kézzel leplezni a jókedvüket.

Mindenki tudta, hogy Moritze szeretett olyan kijelentéseket tenni, amelyek messze meghaladták a rangját, és egyiknek sem volt sok foganatja. Akkor sem, amikor olyan embereket vitt a gödörbe, akiknek a holttestét később hordágyon kellett kicipelniük.

Kibaszottul unottan dőltem hátra az ülőhelyemen, nem sokat törődtem azzal, amit Moritze állított, vagy a többi számtalan témával, amiről az embereim beszélni akartak. Az egyetlen ok, amiért ma itt ültem, az az volt, hogy Franklinnek egy megbeszélésen kellett részt vennie, valami olyasmin, amiről azt állította, hogy fontos, bár a részleteket nem akarta elmagyarázni.

Egy órán belül vissza kellett volna érkeznie, és tájékoztatni engem. Addig is itt kellett ülnöm ennél az asztalnál, és úgy kellett tennem, mintha bármi, amit ezek az emberek mondanak, jelentene nekem valamit.

– Mit gondolsz, Callan? Ideges vagy?

Elfordítottam a fejem, és Benny Goodmannel néztem össze, egy széles vállú férfival, akinek nagy sebhely szegélyezte az állkapcsát. Harcos volt, akárcsak én, de túl sok verést kapott, és vissza kellett vonulnia. Húsz évvel idősebb is volt, a teste már nem tudott olyan gyorsan mozogni, hogy elkerülje a gödörben osztott, néha halálos ütéseket.

– Nem aggódom. Miért is aggódnék? Mortize egyik embere sem bírta tovább egy menetnél. Úgy tereli őket, mint bárányokat a vágóhídra.

Benny felvonta a szemöldökét, miközben a többiek bólintottak. Benny még mindig nem volt meggyőzve. Évek óta piszkált, keresve valamilyen gyenge pontomat.

– Mint a Rose család feje, aggódnod kellene. Égnek a vágytól és alig várják, hogy elkapjanak téged.

A szám sarka megrándult.

– Akkor adj nekik poroltót, és végeztünk. A következő harc két hét múlva lesz. Akár harminc bunyós is debütálhat, engem nem érdekelne.

Benny fintorgott, de az arckifejezés nem zavart. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki megvetően nézett rám, és nem is ez lenne az utolsó.

Ujjaimmal doboltam az asztalon. – Végeztünk itt?

Colton Lawrence kinyitott egy mappát, és felém fordult. Rohadtul aljas, zsíros hajjal és sötét temperamentummal, tökéletes ember volt egy másik vállalkozásunk vezetésére.

– Van néhány új lányunk, akik a klubban akarnak dolgozni. Kikérdeztem őket, hogy mennyire hajlandóak bevállalósak lenni a bunyók után. Mint mindig, most is lelkesek voltak. De be kell őket tanítani.

A tekintetem felé siklott, elhúztam a szám.

– Hadd találjam ki? Láttak egy bunyót, és alig várják, hogy az egyik férfi a lábuk között legyen?

Colton vigyorogva egy köteg papírt csúsztatott át az asztalon felém. Rácsaptam a tenyeremet, és átlapoztam a névtelen arcokat. Az összes lány ki volt öltözve, a tekintetük éhes, a testük feszes volt. Lassan eljutottunk arra a pontra, hogy mind egyformán néztek ki. Itt semmi sem ért többet egy futó pillantásnál.

– Gyanítom, mindannyian abban reménykednek, hogy te leszel az, aki a lábuk közé kerül. Mindannyian tudjuk, hogy ezek a ribancok nem tudnak betelni veled.

A szemöldököm felszaladt, és visszacsúsztattam a papírokat.

– Törd be őket magad. Ha elbírnak a csúnya kezeiddel, akkor tisztességes jutalom lehet azoknak, akik kisétálnak a gödörből.

Nevetés rázta meg Colton vállát, a szemei elkerekedtek az izgalomtól, hogy megtanítsa a lányoknak a tempót. Eleinte nem érdekelt, hogy kiképezzem őket. Nem volt semmi értelme, hogy addig megtörjek egy nőt, amíg nem lesz alkalmas arra, hogy elviselje, amit a harcosok tesznek velük.

Kimerülten bámultam végig a férfiakon, mielőtt megkérdeztem: – Még valami?

Megrázták a fejüket, én pedig ezt jelnek vettem, hogy távozzak.

Ahogy talpra álltam, felálltak a helyükről, majd megkerültem az asztalt, és távoztam. Egyikük sem mert visszahívni. Olyan indulatos voltam, hogy bármelyik pillanatban elszabadulhattam. Nem akartam, hogy így legyen, de az idő és a körülmények alakítottak. Ritkán éreztem, hogy élek. Főképpen a gödörben, ahol egy másik ember élete volt a kezemben. Néha ebben a házban, a folyosók és számtalan szoba labirintusában.

Ahogy kiléptem a tárgyalóteremből, nyugtalanított, főleg Franklin viselkedése, amikor utoljára beszéltünk. Nem volt az a típus, aki titkolózik, főleg nem előttem.

De bíznom kellett benne.

Az alatt a tíz év alatt, amióta a Rose család nagy részét lelőtték Lisbeth bálján, Franklin engem nevelt fel arra, hogy vezessem ezt a családot. Örökbe fogadott, hogy a vezetéknevem Rose legyen. Hogy miért nem ő maga vette át a kormányrudat, és miért nem ő maga vezette, azt sosem tudtam biztosan.

Bármi is volt az oka, huszonkét évesen kineveztek családfőnek, és az azóta eltelt három év alatt visszanyertük azt a hírnevet és tekintélyt, amelyet Marcus életében élveztünk.

Az üzleteink nem voltak éppen legálisak. Talán amit az emberek láthattak belőlük, de nem a háttérben, ahol az igazi pénzt kerestük.

Amikor először ismertem meg az igazságot a gödörről, ahol a harcokat tartották, abban a pillanatban megváltoztam. Találtam egy helyet, ahol az erőszak uralkodott, és ahol a férfiak kipróbálhatták erejüket. Az egyetlen dolog, amit akartam, hogy én is egyike legyek ezeknek a férfiaknak, hogy szabadon engedjem a bennem lévő vadállatot, hogy megdugjam az egyik szépséget, akit a harc végeztével kaptak.

Franklin eleinte ellenezte, de aztán az évek múlásával rájött, hogy szükségem van arra az arénára, hogy megoldjam a problémáimat.

Öt év, és még mindig veretlen voltam. Ez idő alatt számtalan embert öltem meg.

– Mr. Rose.

Egy szobalány visszatántorodott, amikor végigvonultam a folyosón, a hátát a falhoz szorítva, mintha nem tudna elég helyet hagyni nekem, hogy elhaladjak. A munkájuk követelményeitől elgyötörten mindig úgy néztek rám, mintha valami felsőbbrendű lény lennék, a legtöbben nem tudták, hogy valaha én magam is a cselédlakásokban kószáltam, fiatal fiúként, aki az anyjával élt.

Megálltam, ahogy közeledtem hozzá, és lehajtottam a fejem. Kék szemek meredtek rám, a keze remegett, és rájöttem, hogy biztosan új lehet.

– Van valami dolgod valahol?

Fiatalabb nő volt, a haját kontyba fogta, kóbor szőke hajszálak lazán hullottak az arca oldalára. Alig tudott megszólalni, ajkai szétnyíltak majd újra összecsukódtak, vállai remegtek, ahogy próbálta elnyomni a félelmét.

– Igen, uram. Szükség van rám a konyhában.

Elfordultam, hogy átengedjem, nem mintha szükség lett volna rá a két méter átmérőjű folyosókon.

– Ne hagyd, hogy feltartsalak. Nem szeretném, ha elkésnél.

A meglepettségtől tágra nyílt a szeme, de bólintott.

– Nehéz ezen a helyen. Még sosem dolgoztam ekkora házban. Eltévedek.

A személy pedig, aki a szobalányokat és a többi dolgozót irányította, egy ostorcsattogtató nő volt. A részletekre való odafigyelése semmihez sem hasonlított, amit eddig láttam, és ragaszkodott a pontossághoz és a munkamorálhoz, és keményen tudott bánni a személyzettel, ha azok nem teljesítették az elvárásait.

– Ha Gretchen gondot okoz, mondd meg neki, hogy feltartottalak, hogy feltegyek egy kérdést. Utána békén fog hagyni.

Tétova mosoly húzódott az ajkára.

– Köszönöm – lehelte, mielőtt megragadta a kocsi fogantyúját, hogy maga előtt tolja.

Már két lépést tett, amikor megkérdeztem: – Hogy hívnak?

A szobalány megállt, és felém fordult. – Holly.

Bólintottam, felajánlottam egy udvarias mosolyt, és néztem, ahogy elsétál, mielőtt elindultam a saját utamon a hálószobai lakosztályom felé. Befordultam egy sarkon a privát családi lakrészbe, ahol Franklint találtam egy kanapén ülve, szigorú arckifejezéssel, miközben újságot olvasott és egy fekete bögréből iszogatott.

– Foglalj helyet. Valamit meg kell beszélnünk.

Úgy éreztem, mintha pókok másznának a bőröm alá, egy olyan energiát, amelyet alig tudtam magamban tartani egy órányi megbeszélés után, egy asztalnál ragadva olyan férfiakkal, akiket nem igazán kedveltem. Ki kellett dolgoznom magamból, mielőtt elvesztem az eszemet.

– Épp az edzőterembe indultam...

– Ülj le, Callan – csattant fel. – Ezt hallani akarod, és mivel a következő napokban változások lesznek, jobb, ha felkészülsz rájuk.

Változások? Finoman szólva is kíváncsi voltam. A tekintetem megakadt az övén a szoba másik végében.

Franklin ritkán volt zaklatott, és nem voltam benne biztos, hogy hallottam volna valaha rám csattanni az elmúlt években, mióta a család élére kerültem. Bármi is zavarta most, az elegendő volt ahhoz, hogy az állkapcsát megfeszítse, és az ujjpercei elfehéredtek, ahogy a bögréjét szorította.

Nem halok bele, ha eleget teszek a kérésének.

Átvágtam a szobán, és helyet foglaltam a szemközti kanapén, a karomat a háttámlán széttártam, a lábamat pedig kinyújtottam magam előtt.

– Valami gond van?

Letette a bögrét az egyik oldalsó asztalra, és megrázta az újságot, hogy összehajtogassa és félretegye. – Ezt nem lehet körbeírni, úgyhogy inkább kibököm.

Szeme találkozott az enyémmel, és akár pisztolyt is elővehetett volna, hogy lelőjön, az sem lett volna kevésbé váratlan. – Lisbethet megtalálták.

Minden izmom megfeszült, de nem engedtem, hogy az unott arckifejezésem megváltozzon. Franklin rohadt jól tudta, hogy mit jelent nekem ez a név, és hogy milyen messzire mentem, hogy megtaláljam az eltűnése óta eltelt évek alatt.

Egyik hüvelykujjammal a kanapé háttámlájára koppintottam, megváltoztattam a testtartásomat, és egy percet szántam rá, hogy felkészüljek arra, hogy milyen változásokkal járhat a hirtelen felbukkanása.

– Valóban? Pedig már azt reméltem, hogy meghalt a ribanc.

Rám vigyorgott, ám az arc kifejezése minden volt, csak nem barátságos.

– Mindketten. De úgy tűnik, valahol egy lyukban elrejtették, legalábbis mostanáig. Ma reggel találkoztam vele. A városban van, és azt kérte, hogy visszatérhessen a családi birtokra.

Érdekes.

– Tudja, hogy itt vagyok? Hogy átvettem az apja helyét?

Franklin nevetett. – Nem, gondoltam, ezt az információt megtartom arra az időre, amikor visszatér. Jelenleg azt hiszi, hogy én vezetem a családot.

– És feltételezem, hogy ezzel a kijelentéseddel engedélyt adtál neki, hogy idejöjjön.

Újabb vigyor. – Feltételeztem, hogy nem is akarod másképp.

Ebben igaza volt. Semmi sem érdekelt jobban ezen a világon, mint Lisbeth Rebel Rose.

Franklin kortyolt egyet a bögréjéből, az ádámcsutkája mozgott, ahogy lenyelte a folyadékot, miközben fogva tartotta a tekintetemet velem szemben. A hallgatásunk ekkor már semmit sem jelentett. Mindketten tudtuk, mire gondol a másik.

– Mondtam neki, hogy ma este visszatérhet. Nyilvánvalóan nem volt hova mennie, és remélte, hogy megadom neki a lehetőséget, hogy sietősen döntsön.

– Nem lesz könnyű neki itt. Ezt elmondtad neki?

A szeme csillogott. – Nem szívesen terheltem volna az igazsággal, miközben annyira kétségbeesetten vágyott segítségre. Úgy gondoltam, te lehetnél az, aki tudatja vele.

Franklinre vallott, hogy előre gondolkodik. Elég jól ismert engem. Pontosan tudta, hogy mit akarok. A pokolba is, a férfi gyakorlatilag felnevelt, hogy azzá váljak, ami vagyok, így nem volt meglepő, hogy ezt az örömöt nekem tartogatta.

– Rendben van. Hadd jöjjön ide, én pedig az első néhány napban távol maradok, hogy berendezkedjen.

Igazság szerint reméltem, hogy az árnyékból figyelhetem őt, ahogy gyerekkoromban mindig is tettem. Érdekes lenne felmérni a viselkedését tíz évnyi rejtőzködés után. Biztos voltam benne, hogy arra számított, hogy visszatérhet a családon belüli elkényeztetett pozíciójához. Sajnálatos volt számára, hogy ez nem fog megtörténni.

– Mit fogsz vele tenni? Tudom, hogy még mindig Lisbethet hibáztatod anyád haláláért.

Bár soha nem derült ki, hogy pontosan mi történt a bál éjszakáján, a társadalom oly sok megbecsült tagjának lemészárlásából származó következményeket nem volt könnyű feldolgozni. Nyomozások folytak, vádakkal bombázták a világhálót, és senki sem tudta biztosan, hogyan volt lehetséges, hogy ennyi embert megöljenek, amikor sokan voltak felfegyverkezve, és vissza tudtak volna vágni.

A pokolba is, még mindig nem voltam biztos benne, hogyan végeztem aludva, de élve a káoszban.

Csak annyit tudtunk, hogy több mint száz ember meghalt, sok családot teljesen kiirtottak, mert egyiküknek sem volt gyereke, akire máshol vigyáztak volna, és csak Lisbeth és az anyja hiányzott.

Feltételeztük, hogy emberrablásról van szó, esetleg egy trükkről, hogy pénzhez jussanak egy magas váltságdíjjal, de amikor nem érkezett követelés, nem voltunk teljesen biztosak abban, hogy Lisbeth eltűnése mit jelent.

De tudtam, hogy valami köze van ahhoz, ami azon az éjszakán történt, és ha ő nem lett volna, anyám még mindig élne.

Ezért a ribancra fájdalmas világ jön.

– Még nem vagyok benne biztos. Hadd gondolkozzak rajta. Van néhány napom, hogy eldöntsem, mit akarok tenni.

Megmozdultam, hogy felálljak, de Franklin hangja megállított.

– Odadobod a harcosoknak? A gödör szajhájává teszed?

A gondolatra összeszorult az állkapcsom. Olyan könnyű lenne a farkasok elé dobni, és nevetni, miközben a testét kihasználják, a lelkét pedig megtörik, de a gondolatra ökölbe szorult a kezem. Oly sok éven át ő volt a szépség csúcsa a világomban, még ha a viselkedése sosem felelt meg a bőre szépségének.

Nem voltam hajlandó sehova sem dobni, amíg nem tudtam biztosan, mivé vált az alatt a tíz év alatt, mióta utoljára láttam.

– Ez is egy opció – jelentettem ki tényszerűen, és a döntés melletti elköteleződés elutasítása nevetésre késztette Franklint.

– Talán neked kellene betörnöd őt.

Felpattantam, befejezve a beszélgetést. – Talán – Ez volt minden, amit válaszul mondtam.

Franklint az újságjával és bármi mással, amit a mai napra tervezett, magára hagyva elhagytam a szobát, és átrobogtam még néhány folyosón, hogy átöltözzek és felkészüljek az edzésre, ami most, hogy tudtam, hogy Lisbeth visszatér, sokkal brutálisabb lesz.


 

5 megjegyzés: