EGY
Fordította:
Shyra
Callan
Gyakran elgondolkodom azon,
hogy a legtöbb ember mit képzel el, amikor meghallják a szépség szót. Ez egy
olyan egyszerű szó, egy olyan alap, amelyből sok kép és jelentés meríthető, de
egyeseknek csak egyetlen kép jut eszükbe.
Vajon
egy naplemente a legszebb dolog, amit a szépség jelenthet? Az eget beborító
színpompa, a természet erejének elvonatkoztatása a haldokló nap melegében?
Talán
egy újszülött gyermek az anya szemében a jelentés. Vagy egy magányos fehér
szarvas ritkasága, amely átvonul egy sűrű erdő buja zöldjén.
Valójában
ez elképzelhetetlen.
Kiszámíthatatlan.
A
különböző vélemények és képek sokasága, amelyek egy mindössze hét betűből álló
szót terhelnek.
Annak
ellenére, hogy lehetetlen valaha is igazán definiálni a szót, én akkor láttam,
hallottam, két szótag suttogott a fejemben, ahogy elosontam egy résnyire nyitva
hagyott ajtó mellett.
Hanyag
hiba volt, amit mindig elkövetett, mert nem törődött azzal, hogy óvja magát. Mi
történhetne a család gyermekével? Senki sem merte volna bántani az
elkényeztetett kölyköt. Abban az erődben nem, amelyet köré építettek, és
amelynek ajtaján a családi címerük díszelgett.
Gőz
gomolygott ki a fürdőszobájából, forró pára, amely ellenállt a szobája hidegebb
levegőjének. Fölötte a mennyezeti ventilátor lassú, végtelen körökben forgott,
és sápadt bőre libabőrös lett válaszul. Szerettem volna azt hinni, hogy a
jelenlétem okozta a reakciót, de ő sosem vesz észre engem. Még akkor sem,
amikor én vagyok az egyetlen ember, aki a közelében áll.
Lisbeth
Rebel Rose, te egy szörnyeteg vagy, de annál szebb.
Tudja,
hogy mindig figyelem?
Néha
azt hiszem, igen. Néha azt hiszem, hogy azok a lesütött szemek és az a
csücsöri, elégedetlenkedő száj, kifejezetten arra szolgálnak, hogy magukhoz
csábítsanak engem. Már gyerekkorunk óta ilyen hatással volt rám, a nevetséges
gyerekkori hisztijei lassan hideg csendbe váltottak át, ami képes volt a
csontjaimig lehűteni a testemet.
Mégis,
gyönyörű nővé cseperedett.
Két
évvel volt idősebb nálam, de mindig egy lépéssel előttem járt. Míg én a vézna,
semmirekellő fiú voltam, aki az ő parancsára ugrált, ő a szokások rabja volt,
és az volt a kedvence, hogy engem kínozzon.
Azért
léteztem, hogy őt szolgáljam. Hogy lecsillapítsam őt. Hogy elviseljem a
bántalmazását, bármit, amit szükségesnek tartott, hogy ne kelljen túl sokáig
várnia a követelései teljesítésére.
Leülhetett,
és én voltam a lábzsámolya. Csinálhatott rendetlenséget, és én feltakarítottam.
Sírhatott, és ha azt követelte, hogy nyaljam le a könnyeit, akkor a nyelvem
végigszántott a bőrén, mint egy megvert kutyáé, aki voltam.
Anyámat
felbérelték, hogy gondozza a családi birtokot, de megengedték nekem, hogy
maradjak, mert tisztességes szolgája voltam az elkényeztetett lotyó lányának,
aki saját cselédet akart, akivel játszadozhat.
Ma este
volt a debütáló bálja. Lisbeth tizenhét éves volt, és hivatalosan is bemutatják
a társaságnak. Imádók hada fogja körülrajongani, én pedig a szegény cseléd fia
maradok, aki összeszedi a piszkos szennyest, kicseréli az ágyneműt, és tiszta
törölközőket ad neki.
Az ő
szemében én voltam a semmi megtestesítője.
De ez
nem jelentette azt, hogy nem nézhettem.
Odalépett
egy állványhoz, ahol egy fehér ruha lógott egy párnázott fogason, és megvárta,
amíg két nő odalép, mielőtt ledobta a törölközőjét.
Lisbeth
háttal állt nekem, és mogorván elfordította a fejét, amikor az egyik nő
megszólalt. Nem számított, mit mondott a nő, Lisbeth mindenre rosszallóan
nézett. Egy hisztis liba volt, aki nem akart semmit.
A
törölköző a lábához esett. Puha. Nedves. Még meleg volt a víztől és a teste
melegétől. A tekintetem végigkövette a vádlija formáját, a combja feszes izmait,
majd feljebb, hogy lássam a szív alakú tökéletes…
– Mit
képzelsz, mit csinálsz?
A
fülemnél fogva megragadtak, és elvonszoltak Lisbeth ajtaja mellől egy széles
folyosón, majd egy sarkon túlra.
Anyám a
falhoz vágott. A bőröm égni kezdett, és odanyúltam, hogy megdörzsöljem. A
sebből nem szivárgott vér, de ettől még nem lett kisebb a fájdalom. Anyámra
bámultam, aki ott állt és mereven nézett rám.
– Ki
akarsz rúgatni? Ismered a szabályokat.
Az
állkapcsom összeszorult a sziszegve mondott figyelmeztetésétől.
Ezek a
szabályok egy sor feltétlen követelményeket jelentettek, ha Lisbethről
volt szó. Csak nála. A család többi tagja nem várta el tőlem őket. De
ugyanakkor a szabályok is csak rám vonatkoztak. Mintha mellette nem
lehetettvolna túl sokáig megbízni bennem.
Elég
egyszerűek voltak. Nekem kellett gondoskodnom róla, amikor csak igényelte,
nekem kellett elrohannom bármiért, amit a szívecskéje kívánt. Nem
tartózkodhattam túl sokáig a közelében, nem nézhettem rá, hacsak nem volt
feltétlenül szükséges, és ami a legfontosabb: Soha nem beszélhettem hozzá.
Nem
volt ez mindig így, de amikor fiatalabbak voltunk, túl messzire mentünk, és én
nagyszájú lettem. Ő sírt, az apja kiabált, és a szabály megszületett. Soha nem
lehetett megszegni.
Utáltam
Lisbethet. És Lisbeth utált engem.
De én
mégis néztem őt.
– Bocsánat.
Nem fordul elő többet.
A
szemem lesütöttem, a szégyen vörösre festette az arcomat. Ha nem lett volna ez
a munka, anyámmal az utcán lennénk, és koldulnánk ételmaradékért. A Rose család
jó volt hozzánk, és a Lisbeth iránti rajongásom nem egyszer veszélyeztette a
kedvességüket.
De
mégis néztem őt.
Nem
voltam benne biztos, hogy vágyból vagy gyűlöletből. Csak azt tudtam, hogy nem
tudtam ezen segíteni. Egy tizenöt éves fiú voltam, aki épp most kezdett
felnőtté válni, a vele járó tomboló hormonokkal együtt. Magas voltam, sokkal
magasabb, mint Lisbeth, de még mindig vékony voltam, még mindig gyermeki,
kisfiús arcom volt. Csak az idő képes kiteljesíteni a testem erejét és súlyát,
és az idő egy kínzó, lomha vánszorgás volt, egy förtelmes fenevad, amely nem
tudott elég gyorsan formálni.
– Add
ide a törülközőket. Beviszem őket a szobájába. Menj le, és nézd meg, milyen
segítségre van szükség a konyhában. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Lisbeth
nem tűr hibát ezen az éjszakán.
Átadtam
a törülközőket, tökéletesen fehéreket és nevetségesen drágákat. Lisbeth
elvárta, hogy minden az ő extravagáns ízlésének kedvezzen. Az apja túlságosan
is boldog volt és készségesen tett eleget a kérésének. Meglepett, hogy nem volt
piedesztáljuk, amire szeretett lányuk babáját ültethetnék, vagy üvegvitrinjük,
amibe zárhatnák. Annyira szerették. Szavakkal leírhatatlanul elkényeztették.
Ettől
még jobban utáltam őt.
Anyám
kinyúlt, hogy megérintse az arcomat. Tudta, mire gondolok, tudta, hogy ha nem
szeretném őt, már évekkel ezelőtt elhagytam volna a házat. Örömmel mondtam
volna le arról a szerepemről, hogy Lisbeth bántalmazott háziállata legyek.
– Most
menj. Mielőtt Franklin keresni kezdene.
Franklin
Rose volt a családi birtok felügyelője. Marcus Rose öccse, Lisbeth nagybátyja
volt, és az egyetlen férfi, akivel több, mint szívélyes kapcsolatom volt.
Sok tekintetben
Franklin nevelt fel engem. Ő volt az a határozott férfialak, akiről mintát
vehettem. De Franklin soha nem volt könnyű eset, és soha nem volt gyenge.
Egyszerűen csak nem ő volt a legmagasabb rangú a családban. Bár néha azt
gondoltam, hogy inkább ő az árnyékot választotta.
Miért
állt volna az élre, amikor mások is képesek voltak kezelni a család által
vezetett vállalkozásokat?
Nem
mintha Franklinnek nélkülöznie kellett volna. Ugyanúgy profitált, mint a
többiek.
Anyám
elvigyorodott, és megpaskolta az arcomat, az egy másodperccel ezelőtti haragja
elszállt az irántam érzett szeretete miatt.
– Menj
csak, majd én vigyázok a csitrire, hogy most az egyszer ne neked kelljen.
Bármit
megtettem volna, amit kért. Ha ő nem lenne, nem lenne senkim, és jó szülő volt
számomra a rengeteg munkaórái ellenére is.
A
sarkon befordulva elsétáltam Lisbeth szobája mellett anélkül, hogy még egyszer
benéztem volna az ajtaján, hosszú lábú lépteim végigvittek a folyosón, és egy
olyan lépcsőházhoz vezettek, amely hátul volt elrejtve, hogy a cselédek
észrevétlenül osonhassanak.
Gyorsan
lementem a második emeletre, és megálltam ott, ahol Franklin várt rám.
Szokásához
híven olyan öltönyt viselt, amely többe került, mint mindenem, amim volt, sötét
haját hátrafésülte, a halántékánál őszült. Okos, szürke szemei semmiről sem
maradtak le, mosolya pedig inkább figyelmeztető volt, mint barátságos.
Egyik
szemöldöke kérdőn felhúzódott.
– Anyád
megint kémkedésen kapott?
– Baszódj
meg! – morogtam, miközben elrobogtam mellette, sietve lefelé a lépcsőfokokon,
mialatt ő követett engem.
Franklin
sosem volt az a típus, aki haragudott rám, ha rossz kedvem volt. Mulatságosnak
találta, hogy Lisbeth szórakozott velem, és én semmit sem tehettem ellene.
Megragadta
a karomat, amikor elértem az első emeletet, és szembefordított magával.
– Megérdemli,
hogy kicsit leszállítsák a magas lóról.
Nevettem,
mert tudtam, hogy soha nem én leszek az, aki lelökné.
– Akkor
azt hiszem, te leszel az, aki megteszi. Vagy talán az a férj, akit ma este
talál. Addig imádják majd, amíg a szoknyáját felemeli, de aztán továbbállnak,
ha valami érdekesebb jön.
Franklin
elvigyorodott.
– És
ez nem te leszel, ugye?
– Baszódj
meg! – mondtam újra, és megpróbáltam elhúzódni. A szorítása túl erős volt.
Visszapillantva
rá, nem tudtam leolvasni a furcsa arckifejezését. Franklin úgy nézett ki,
mintha mondani akart volna valamit, de helyette megrázta a fejét, és
elengedett.
– Bújj
el ma este a konyhában, ha nem akarod látni. Ott biztonságosabb lesz neked.
Bólintva
megfordultam, és végigsétáltam egy hosszú folyosón, kinyújtottam a karom, hogy
belökjem a konyhákba vezető dupla ajtókat. A falaknak csapódtak, felkeltve a
többi szolga figyelmét, mielőtt becsukódtak volna mögöttem.
A
következő órákat azzal töltöttem, hogy segítettem elkészíteni az ételeket,
amelyeket a vendégeknek szolgáltak fel, halmokba rendezve minden ételt, amit
csak el lehetett képzelni. Kifényesített ezüst előételes tálcák és csillogó
pezsgőspoharak. A kis lotyó hercegnőnek semmi sem volt túlzó.
Egy idő
után megkértek, hogy vigyek néhány tálcát a bálterembe. A vendégek egy órán
belül érkeznek.
Éppen
letettem a tálcát az egyik nagy bankettasztalra, amikor meghallottam a hangját
a hátam mögött, egy bársonyos dallamot, amely az idegeimet karmolta, miközben a
pulzusomat heves lüktetésre kényszerítette. Nem voltam hajlandó megfordulni,
mert tudtam, hogy Lisbeth csak kínozna.
– Callan?
Miért nem nézel rám, amikor hozzád beszélek? Bajba akarsz kerülni?
Körülötte
kórusban tört ki a női nevetés, én pedig Lisbeth felé fordultam.
Lenyűgözően
nézett ki. Szőke haját hátrafésülve, félig egy fonatba fogva, amely koronaként
futott körbe a fején, a többit pedig hagyta, hogy leomoljon a hátán. Fehér
ruhája semmit sem hagyott a képzeletre, szűk mídere megmutatta puha melleit,
míg az alatta lévő selyem apró derekát és kerek csípőjét ölelte körül. Tudtam,
hogy ha megpördülne, a szív alakú feneke is láthatóvá válna.
Lisbeth
fejét oldalra billentette, ravasz vigyor ült a szája sarkában. Sötét szempillái
jégkék szemeit övezték, miközben pislogott egyszer, mielőtt azt mondta: – Meg
kell igazítanom a cipőmet.
A
barátai kuncogtak mellette, én pedig bólintottam, mindig is tökéletes játékszer
voltam, és megfordultam, hogy letérdeljek a földre.
A
hegyes sarka a gerincem mentén húzódó izmokba vájt, ahogy a lábát a testemen
egyensúlyozta támaszként. Nem voltam benne biztos, hogy valójában bármit is
megigazít. Ehelyett szórakozásra használt engem.
Bizonyára
unta, hogy nem hátráltam meg. Már hozzászoktam a fájdalomhoz, amit okozni
tudott. Végül visszahúzta a lábát, a sarka halkan koppant a padlóhoz.
Felálltam,
és elindultam, hogy távozzak, de ő megragadta a karomat.
– Nem
mondod, hogy csinos vagyok?
Leheletének
forrósága végigsöpört az arcomon, mert olyan közel hajolt hozzám.
Olyan
könnyű lett volna lesújtani és kitekerni a nyakát. Olyan könnyű lenne
megtanítani neki, hogy miért lenne az a legjobb, ha békén hagyna.
Nem
beszélhettem vele, és ezt ő is tudta. De miért ne kínozhatná szegény
cselédgyereket, aki csak azért létezett, hogy őt szórakoztassa?
A kezem
ökölbe szorult, ám ehelyett elmosolyodtam, a tekintetem pedig a padlóra
szegeződött.
Lisbeth
a szemét forgatta, és félrelökött.
– Haszontalan
vagy.
Megbiccentve
egyszer a fejemet, elléptem, a mellkasomban gyűlölet gomolygott.
A parti
egy órával később kezdődött, a nagy bálterem tele volt gyönyörű emberekkel,
puccos ruhákban és a legelőkelőbb dolgokban. Ittak és beszélgettek, csodálták
Lisbethet, bárhol is állt, hamis mosolyukkal és irigykedő tekintetükkel
követték, amerre csak ment.
Lisbeth
szokásához híven a kíséretét is a közelben tartotta, szemérmes vigyor húzódott
az ajkára minden alkalommal, amikor észrevettek egy újabb gazdag férfit, aki
haza akarta vinni őt éjszakára. Én a háttérben álltam, és figyeltem, vajon
melyik seggfej fogja végre azt tenni vele, amit mindig is elképzeltem.
Hogy
lehetett akarni valakit, akit ennyire gyűlöltél? Nem kellene a testnek is
ugyanúgy kikapcsolnia, mint az elmének? Úgy tűnt, nem számított, az undor, amit
éreztem. Csak még jobban akartam őt.
Egy kéz
megérintette a vállamat, mire megfordultam, és megláttam, hogy anyám áll
mögöttem.
– Vidd
körbe az egyik tálcát, és gyűjtsd össze az üres poharakat, én pedig követlek,
hogy újakat adjak nekik. A legjobb, ha elfoglaljuk magunkat.
Tudta,
mire gondolok, és az állkapcsom megfeszült, amikor rájöttem, mennyire
nyilvánvalóak az érzéseim. De igaza volt. Feladatom volt, ha a Rose család
kegyeiben akartunk maradni.
Már
majdnem végigjártam a helyiséget, amikor Lisbeth odahívott, ujjai egy félig
üres pezsgősüveg szárát szorongatták, és úgy intett felém, mintha
elfelejtkeztem volna róla.
Körülötte
a rajongók nevettek a szemérmetlen megvetésén, amit a személyzet iránt
tanúsított. Fájt a tenyerem, hogy felpofozzam, hogy megmutassam neki, hogy nem
vagyok öleb, aki hanyatt fekszik és tűri a bántalmazást.
– Egy
újabb pohárral kérnék, kérem.
Gyakorlatilag
a mellkasomhoz nyomta a pezsgőspoharát, a fejét a barátai felé fordította.
– Olyan
nehéz tisztességes személyzetet találni.
Minden
erőmre szükségem volt, hogy ne öntsem a maradék pezsgőt a gyönyörű arcába.
Mögöttem
hallottam, ahogy Lisbeth apja nevet valami viccen, amibe a terem nem volt
beavatva. Vadállati nevetése volt, harsány és hangos, amennyire csak lehetett.
Megfordultam, hogy megnézzem, mi lehet ilyen vicces, de megdermedtem, miközben
a terem körülöttem élesedni kezdett végre.
Ott
álltam szolgai egyenruhában, a fehér ingem makulátlan és ropogós, a fekete
nadrágom mindkét lábam közepén élre vasalt volt. A mellényem elöl mélybordó,
hátul selymes fekete színű volt, keresztben egy kis kapocs futott, amivel a
szövetet a helyén lehetett rögzíteni.
Ezek
voltak a legszebb ruhák, amiket valaha viseltem, mégsem olyan finom, mint
mindenki körülöttem. Hirtelen megdöbbentett a különbség Lisbeth báljának résztvevői
és köztem, hirtelen nagyon is tudatában voltam annak, hogy bármit is teszek az
életben, soha nem leszek egyenrangú.
Egy nő
sétált el mellette, léptei kecsesek voltak, ahogy ruhájának szoknyája a lába
körül suhogott, cipőjének bokapántjába gyémántok ágyazódtak. Nem vett észre
engem, figyelmét a mellette álló férfi rabolta el, akinek szmokingja éppoly
tökéletes volt, mint a haja, gazdagságuk a hatalom olyan hullámaiban áradt
róluk, amilyen nekem soha nem lesz.
Nem
voltam benne biztos, hogy az a pillanat miért ütött meg úgy, ahogy, de éreztem,
ahogy a féltékenység zöldes árnyalata feltámad bennem, a tekintetem egyik
emberről a másikra vándorolt a felismerés hajnalán, hogy soha nem leszek elég
jó nekik.
Lisbeth
továbblépett. Egy lány, akit gyerekkorunk óta hajkurásztam. Nem azért, mert
barátok voltunk, hanem mert ezt követelte tőlem, és most...
Most
pedig ott álltam a helyemen.
Körülvett
az extravagancia és a luxus, gyönyörű nők és nagyhatalmú férfiak.
Mégis,
még ha körülvettek is, soha nem leszek ugyanaz. Mindig szolga maradok. Mindig
szégyellni fogom magam.
Volt
bennem egy ellentmondás, mert valahogy tudtam, hogy nem ezt az életet kellett
volna élnem. Kívülről kicsi voltam, de a bőrömben nagyobb az életemnél.
Jobb
voltam náluk.
Csak ők
nem tudtak róla.
Düh
futott át az ereimben, ahogy ujjak csattantak a hátamon, és nevetés kórusa tört
fel, hogy elterelje a figyelmemet.
Volt
még egy szabály Lisbethtel, amit gyűlöltem: soha ne vegyük fel a
szemkontaktust, hacsak nem ő kezdeményezte.
Egy
egész élet azzal telt, hogy mindig az arcára, a vállára vagy a cipőjére
pillantottam.
De
amikor ezúttal szembefordultam vele, összeszűkült szemmel néztem az övére, a
nevetése elhalkult, amikor a tekintetünk összeakadt, és a mosolya lehervadt.
Összerezzent,
mielőtt magához tért volna annyira, hogy elkomoruljon.
– Nem
kéne már menned? Te itt szolga vagy. A személyzet. Senki sem hívott meg a
partira.
Vigyor
húzódott az ajkamra, valami eluralkodott rajtam, amiért hagytam, hogy ez a
ribanc lány minden egyes nap eltaposson.
De
észrevettem, hogy legalább egy másodpercre megtorpant. Észrevettem a
pillanatot, amikor tétovázott.
Ugyanolyan
erős voltam, mint ő, ha nem erősebb.
A
pezsgős poharát a számhoz emelve, a tekintetemet az övére szegeztem, miközben
kiittam a gyöngyöző folyadékot. Az ajkai csak egy másodpercre váltak szét,
mielőtt hátralépett, hogy elforduljon.
Ahogy a
kísérete elviharzott mögötte, tudtam, milyen érzés lehet csak egy kis hatalom.
Többet
akartam belőle.
Abban a
pillanatban megváltoztam.
* * *
Egy tenyér csapódott az
arcomra. Egyszer. Kétszer. A harmadik még erősebben, miközben a nevemet
kiáltották.
– Callan.
Kelj fel!
Megmozdítottam
a fejem, és egy kalapács dörömbölt a koponyámban. A szám kiszáradt, sikerült
szétnyitnom a szemem, a dörömbölés csak egyre gyorsabban és erősebben jött.
– Kelj
fel, a fenébe is! Most!
Mivel
le akartam rázni magamról a zavarodottságot, nem mertem túl gyorsan mozgatni a
fejemet se egyik, se másik irányba. Fölöttem egy homályos alak állt, arcát a
bálteremben lógó három díszes csillár egyikének fénye világította meg.
– Franklin...
Bassza
meg! Fájt beszélni.
– Kelj
fel! Most!
A
hangja ostorcsattogásként hasított át a csendes szobán, a figyelmeztetés elég
volt ahhoz, hogy kirántson a zavarodottságomból. Egyik kezemet az alattam lévő
padlóra helyeztem, hogy feljebb toljam a testem, de megálltam, amikor éreztem,
hogy hideg, sűrű nedv borítja be a bőrömet.
Vér.
Olyan
sok, hogy amikor sikerült felerőltetnem magam onnan, ahol aludtam, tágra
nyitottam a szemem, és láttam, hogy egy tócsában fekszem.
A
horrorisztikus látvány egy másodperccel később csapott le rám, a fejem lassan
elfordult, hogy meglássam a halom holttestet, egyiket a másik után, mindannyian
a drága ruháikba és vasalt szmokingjaikba öltözve, mindannyian holtan feküdtek
a földön.
– Mi
a fasz történt?
Több
mint százan lehettek, mindannyian némán, nyitott szemmel és nyitott szájjal.
– Mennünk
kell! – erősködött Franklin, és a keze az enyém után nyúlt.
Megmozdultam,
hogy megragadjam, hogy felhúzhasson.
A
szemöldököm összerándult, és felnéztem Franklinre, de csak azért, hogy elkapja
a kezem, és talpra rántson, a vállamba kapaszkodva, amikor visszatántorodtam.
Körbefordultam ott, ahol álltam, és szemügyre vettem az engem körülvevő halál
mértékét.
Egyetlen
ember sem jutott ki a bálteremből. Mindegyiküket lekaszálták a golyók, hogy ott
haljanak meg, ahol elestek.
Egyetlen
embert kerestem a halmok között. Egyetlen fehér ruhát. Egy mogorva tekintet egy
gyönyörű arcon, amely egész életemben hívogatott.
Franklin
megragadta a karomat, és előre rántott.
– Nincs
itt.
Megpördültem,
hogy ránézzek.
– Lisbeth
elment – magyarázta sietős hangon. – És nekünk is el kell tűnnünk, mielőtt
bárki felfedezné ezt.
A
ruhámat átitatta a vér, a fehér ingem most már bíborvörös volt, a nadrágom a
lábamhoz tapadt. Hagytam, hogy Franklin magával rántson, óvatosan lépkedtem a
kinyújtott karok és az összeroskadt testek fölött, a férfiak fölött, akik
megpróbálták megvédeni a nőket és a szolgákat, akiknek esélyük sem volt.
Kétségbeesetten
kerestem egy másik arcot a sok közül, kirántottam a karomat Franklin
szorításából, hogy az egyenruhás testek sorát elérjem.
– Meghalt
– mondta, miközben újra megragadott. – Mind halott. Mennünk kell.
Franklin
átvezetett egy kettős ajtón, és kivezetett a vágóhídról.
Soha
nem volt alkalmam megtalálni az anyámat.
KETTŐ
Fordította:
Shyra
Callan
Tíz
évvel később
– Antonio Moritze azt állítja, hogy van három újonca,
akik a következő hetekben debütálnak. Azt mondja, hogy keményen meg fognak
dolgoztatni, küzdeni fognak.
A
tárgyalóban tompa nevetés tört ki, hat férfi egy nagy asztal körül ülve
igyekezett a szájuk elé tartott kézzel leplezni a jókedvüket.
Mindenki
tudta, hogy Moritze szeretett olyan kijelentéseket tenni, amelyek messze
meghaladták a rangját, és egyiknek sem volt sok foganatja. Akkor sem, amikor
olyan embereket vitt a gödörbe, akiknek a holttestét később hordágyon kellett
kicipelniük.
Kibaszottul
unottan dőltem hátra az ülőhelyemen, nem sokat törődtem azzal, amit Moritze
állított, vagy a többi számtalan témával, amiről az embereim beszélni akartak.
Az egyetlen ok, amiért ma itt ültem, az az volt, hogy Franklinnek egy
megbeszélésen kellett részt vennie, valami olyasmin, amiről azt állította, hogy
fontos, bár a részleteket nem akarta elmagyarázni.
Egy
órán belül vissza kellett volna érkeznie, és tájékoztatni engem. Addig is itt
kellett ülnöm ennél az asztalnál, és úgy kellett tennem, mintha bármi, amit
ezek az emberek mondanak, jelentene nekem valamit.
– Mit
gondolsz, Callan? Ideges vagy?
Elfordítottam
a fejem, és Benny Goodmannel néztem össze, egy széles vállú férfival, akinek
nagy sebhely szegélyezte az állkapcsát. Harcos volt, akárcsak én, de túl sok
verést kapott, és vissza kellett vonulnia. Húsz évvel idősebb is volt, a teste
már nem tudott olyan gyorsan mozogni, hogy elkerülje a gödörben osztott, néha
halálos ütéseket.
– Nem
aggódom. Miért is aggódnék? Mortize egyik embere sem bírta tovább egy menetnél.
Úgy tereli őket, mint bárányokat a vágóhídra.
Benny
felvonta a szemöldökét, miközben a többiek bólintottak. Benny még mindig nem
volt meggyőzve. Évek óta piszkált, keresve valamilyen gyenge pontomat.
– Mint
a Rose család feje, aggódnod kellene. Égnek a vágytól és alig várják, hogy
elkapjanak téged.
A szám
sarka megrándult.
– Akkor
adj nekik poroltót, és végeztünk. A következő harc két hét múlva lesz. Akár
harminc bunyós is debütálhat, engem nem érdekelne.
Benny
fintorgott, de az arckifejezés nem zavart. Nem ez volt az első alkalom, hogy
valaki megvetően nézett rám, és nem is ez lenne az utolsó.
Ujjaimmal
doboltam az asztalon. – Végeztünk itt?
Colton
Lawrence kinyitott egy mappát, és felém fordult. Rohadtul aljas, zsíros hajjal
és sötét temperamentummal, tökéletes ember volt egy másik vállalkozásunk
vezetésére.
– Van
néhány új lányunk, akik a klubban akarnak dolgozni. Kikérdeztem őket, hogy
mennyire hajlandóak bevállalósak lenni a bunyók után. Mint mindig, most is
lelkesek voltak. De be kell őket tanítani.
A
tekintetem felé siklott, elhúztam a szám.
– Hadd
találjam ki? Láttak egy bunyót, és alig várják, hogy az egyik férfi a lábuk
között legyen?
Colton
vigyorogva egy köteg papírt csúsztatott át az asztalon felém. Rácsaptam a
tenyeremet, és átlapoztam a névtelen arcokat. Az összes lány ki volt öltözve, a
tekintetük éhes, a testük feszes volt. Lassan eljutottunk arra a pontra, hogy
mind egyformán néztek ki. Itt semmi sem ért többet egy futó pillantásnál.
– Gyanítom,
mindannyian abban reménykednek, hogy te leszel az, aki a lábuk közé kerül.
Mindannyian tudjuk, hogy ezek a ribancok nem tudnak betelni veled.
A
szemöldököm felszaladt, és visszacsúsztattam a papírokat.
– Törd
be őket magad. Ha elbírnak a csúnya kezeiddel, akkor tisztességes jutalom lehet
azoknak, akik kisétálnak a gödörből.
Nevetés
rázta meg Colton vállát, a szemei elkerekedtek az izgalomtól, hogy megtanítsa a
lányoknak a tempót. Eleinte nem érdekelt, hogy kiképezzem őket. Nem volt semmi
értelme, hogy addig megtörjek egy nőt, amíg nem lesz alkalmas arra, hogy
elviselje, amit a harcosok tesznek velük.
Kimerülten
bámultam végig a férfiakon, mielőtt megkérdeztem: – Még valami?
Megrázták
a fejüket, én pedig ezt jelnek vettem, hogy távozzak.
Ahogy
talpra álltam, felálltak a helyükről, majd megkerültem az asztalt, és távoztam.
Egyikük sem mert visszahívni. Olyan indulatos voltam, hogy bármelyik
pillanatban elszabadulhattam. Nem akartam, hogy így legyen, de az idő és a
körülmények alakítottak. Ritkán éreztem, hogy élek. Főképpen a gödörben, ahol
egy másik ember élete volt a kezemben. Néha ebben a házban, a folyosók és
számtalan szoba labirintusában.
Ahogy
kiléptem a tárgyalóteremből, nyugtalanított, főleg Franklin viselkedése, amikor
utoljára beszéltünk. Nem volt az a típus, aki titkolózik, főleg nem előttem.
De
bíznom kellett benne.
Az
alatt a tíz év alatt, amióta a Rose család nagy részét lelőtték Lisbeth bálján,
Franklin engem nevelt fel arra, hogy vezessem ezt a családot. Örökbe fogadott,
hogy a vezetéknevem Rose legyen. Hogy miért nem ő maga vette át a kormányrudat,
és miért nem ő maga vezette, azt sosem tudtam biztosan.
Bármi
is volt az oka, huszonkét évesen kineveztek családfőnek, és az azóta eltelt
három év alatt visszanyertük azt a hírnevet és tekintélyt, amelyet Marcus
életében élveztünk.
Az
üzleteink nem voltak éppen legálisak. Talán amit az emberek láthattak belőlük,
de nem a háttérben, ahol az igazi pénzt kerestük.
Amikor
először ismertem meg az igazságot a gödörről, ahol a harcokat tartották, abban
a pillanatban megváltoztam. Találtam egy helyet, ahol az erőszak uralkodott, és
ahol a férfiak kipróbálhatták erejüket. Az egyetlen dolog, amit akartam, hogy
én is egyike legyek ezeknek a férfiaknak, hogy szabadon engedjem a bennem lévő
vadállatot, hogy megdugjam az egyik szépséget, akit a harc végeztével kaptak.
Franklin
eleinte ellenezte, de aztán az évek múlásával rájött, hogy szükségem van arra
az arénára, hogy megoldjam a problémáimat.
Öt év,
és még mindig veretlen voltam. Ez idő alatt számtalan embert öltem meg.
– Mr.
Rose.
Egy
szobalány visszatántorodott, amikor végigvonultam a folyosón, a hátát a falhoz
szorítva, mintha nem tudna elég helyet hagyni nekem, hogy elhaladjak. A
munkájuk követelményeitől elgyötörten mindig úgy néztek rám, mintha valami
felsőbbrendű lény lennék, a legtöbben nem tudták, hogy valaha én magam is a
cselédlakásokban kószáltam, fiatal fiúként, aki az anyjával élt.
Megálltam,
ahogy közeledtem hozzá, és lehajtottam a fejem. Kék szemek meredtek rám, a keze
remegett, és rájöttem, hogy biztosan új lehet.
– Van
valami dolgod valahol?
Fiatalabb
nő volt, a haját kontyba fogta, kóbor szőke hajszálak lazán hullottak az arca
oldalára. Alig tudott megszólalni, ajkai szétnyíltak majd újra összecsukódtak,
vállai remegtek, ahogy próbálta elnyomni a félelmét.
– Igen,
uram. Szükség van rám a konyhában.
Elfordultam,
hogy átengedjem, nem mintha szükség lett volna rá a két méter átmérőjű
folyosókon.
– Ne
hagyd, hogy feltartsalak. Nem szeretném, ha elkésnél.
A
meglepettségtől tágra nyílt a szeme, de bólintott.
– Nehéz
ezen a helyen. Még sosem dolgoztam ekkora házban. Eltévedek.
A
személy pedig, aki a szobalányokat és a többi dolgozót irányította, egy
ostorcsattogtató nő volt. A részletekre való odafigyelése semmihez sem
hasonlított, amit eddig láttam, és ragaszkodott a pontossághoz és a
munkamorálhoz, és keményen tudott bánni a személyzettel, ha azok nem
teljesítették az elvárásait.
– Ha
Gretchen gondot okoz, mondd meg neki, hogy feltartottalak, hogy feltegyek egy
kérdést. Utána békén fog hagyni.
Tétova
mosoly húzódott az ajkára.
– Köszönöm
– lehelte, mielőtt megragadta a kocsi fogantyúját, hogy maga előtt tolja.
Már két
lépést tett, amikor megkérdeztem: – Hogy hívnak?
A
szobalány megállt, és felém fordult. – Holly.
Bólintottam,
felajánlottam egy udvarias mosolyt, és néztem, ahogy elsétál, mielőtt
elindultam a saját utamon a hálószobai lakosztályom felé. Befordultam egy
sarkon a privát családi lakrészbe, ahol Franklint találtam egy kanapén ülve,
szigorú arckifejezéssel, miközben újságot olvasott és egy fekete bögréből
iszogatott.
– Foglalj
helyet. Valamit meg kell beszélnünk.
Úgy
éreztem, mintha pókok másznának a bőröm alá, egy olyan energiát, amelyet alig
tudtam magamban tartani egy órányi megbeszélés után, egy asztalnál ragadva
olyan férfiakkal, akiket nem igazán kedveltem. Ki kellett dolgoznom magamból,
mielőtt elvesztem az eszemet.
– Épp
az edzőterembe indultam...
– Ülj
le, Callan – csattant fel. – Ezt hallani akarod, és mivel a következő napokban
változások lesznek, jobb, ha felkészülsz rájuk.
Változások?
Finoman szólva is kíváncsi voltam. A tekintetem megakadt az övén a szoba másik
végében.
Franklin
ritkán volt zaklatott, és nem voltam benne biztos, hogy hallottam volna valaha
rám csattanni az elmúlt években, mióta a család élére kerültem. Bármi is
zavarta most, az elegendő volt ahhoz, hogy az állkapcsát megfeszítse, és az
ujjpercei elfehéredtek, ahogy a bögréjét szorította.
Nem
halok bele, ha eleget teszek a kérésének.
Átvágtam
a szobán, és helyet foglaltam a szemközti kanapén, a karomat a háttámlán
széttártam, a lábamat pedig kinyújtottam magam előtt.
– Valami
gond van?
Letette
a bögrét az egyik oldalsó asztalra, és megrázta az újságot, hogy
összehajtogassa és félretegye. – Ezt nem lehet körbeírni, úgyhogy inkább kibököm.
Szeme
találkozott az enyémmel, és akár pisztolyt is elővehetett volna, hogy lelőjön,
az sem lett volna kevésbé váratlan. – Lisbethet megtalálták.
Minden
izmom megfeszült, de nem engedtem, hogy az unott arckifejezésem megváltozzon.
Franklin rohadt jól tudta, hogy mit jelent nekem ez a név, és hogy milyen
messzire mentem, hogy megtaláljam az eltűnése óta eltelt évek alatt.
Egyik
hüvelykujjammal a kanapé háttámlájára koppintottam, megváltoztattam a
testtartásomat, és egy percet szántam rá, hogy felkészüljek arra, hogy milyen változásokkal
járhat a hirtelen felbukkanása.
– Valóban?
Pedig már azt reméltem, hogy meghalt a ribanc.
Rám
vigyorgott, ám az arc kifejezése minden volt, csak nem barátságos.
– Mindketten.
De úgy tűnik, valahol egy lyukban elrejtették, legalábbis mostanáig. Ma reggel
találkoztam vele. A városban van, és azt kérte, hogy visszatérhessen a családi
birtokra.
Érdekes.
– Tudja,
hogy itt vagyok? Hogy átvettem az apja helyét?
Franklin
nevetett. – Nem, gondoltam, ezt az információt megtartom arra az időre, amikor
visszatér. Jelenleg azt hiszi, hogy én vezetem a családot.
– És
feltételezem, hogy ezzel a kijelentéseddel engedélyt adtál neki, hogy
idejöjjön.
Újabb
vigyor. – Feltételeztem, hogy nem is akarod másképp.
Ebben
igaza volt. Semmi sem érdekelt jobban ezen a világon, mint Lisbeth Rebel Rose.
Franklin
kortyolt egyet a bögréjéből, az ádámcsutkája mozgott, ahogy lenyelte a
folyadékot, miközben fogva tartotta a tekintetemet velem szemben. A
hallgatásunk ekkor már semmit sem jelentett. Mindketten tudtuk, mire gondol a
másik.
– Mondtam
neki, hogy ma este visszatérhet. Nyilvánvalóan nem volt hova mennie, és
remélte, hogy megadom neki a lehetőséget, hogy sietősen döntsön.
– Nem
lesz könnyű neki itt. Ezt elmondtad neki?
A szeme
csillogott. – Nem szívesen terheltem volna az igazsággal, miközben annyira
kétségbeesetten vágyott segítségre. Úgy gondoltam, te lehetnél az, aki tudatja
vele.
Franklinre
vallott, hogy előre gondolkodik. Elég jól ismert engem. Pontosan tudta, hogy
mit akarok. A pokolba is, a férfi gyakorlatilag felnevelt, hogy azzá váljak,
ami vagyok, így nem volt meglepő, hogy ezt az örömöt nekem tartogatta.
– Rendben
van. Hadd jöjjön ide, én pedig az első néhány napban távol maradok, hogy
berendezkedjen.
Igazság
szerint reméltem, hogy az árnyékból figyelhetem őt, ahogy gyerekkoromban mindig
is tettem. Érdekes lenne felmérni a viselkedését tíz évnyi rejtőzködés után.
Biztos voltam benne, hogy arra számított, hogy visszatérhet a családon belüli
elkényeztetett pozíciójához. Sajnálatos volt számára, hogy ez nem fog
megtörténni.
– Mit
fogsz vele tenni? Tudom, hogy még mindig Lisbethet hibáztatod anyád haláláért.
Bár
soha nem derült ki, hogy pontosan mi történt a bál éjszakáján, a társadalom oly
sok megbecsült tagjának lemészárlásából származó következményeket nem volt
könnyű feldolgozni. Nyomozások folytak, vádakkal bombázták a világhálót, és
senki sem tudta biztosan, hogyan volt lehetséges, hogy ennyi embert megöljenek,
amikor sokan voltak felfegyverkezve, és vissza tudtak volna vágni.
A pokolba
is, még mindig nem voltam biztos benne, hogyan végeztem aludva, de élve a
káoszban.
Csak
annyit tudtunk, hogy több mint száz ember meghalt, sok családot teljesen
kiirtottak, mert egyiküknek sem volt gyereke, akire máshol vigyáztak volna, és
csak Lisbeth és az anyja hiányzott.
Feltételeztük,
hogy emberrablásról van szó, esetleg egy trükkről, hogy pénzhez jussanak egy
magas váltságdíjjal, de amikor nem érkezett követelés, nem voltunk teljesen
biztosak abban, hogy Lisbeth eltűnése mit jelent.
De
tudtam, hogy valami köze van ahhoz, ami azon az éjszakán történt, és ha ő nem
lett volna, anyám még mindig élne.
Ezért a
ribancra fájdalmas világ jön.
– Még
nem vagyok benne biztos. Hadd gondolkozzak rajta. Van néhány napom, hogy
eldöntsem, mit akarok tenni.
Megmozdultam,
hogy felálljak, de Franklin hangja megállított.
– Odadobod
a harcosoknak? A gödör szajhájává teszed?
A
gondolatra összeszorult az állkapcsom. Olyan könnyű lenne a farkasok elé dobni,
és nevetni, miközben a testét kihasználják, a lelkét pedig megtörik, de a
gondolatra ökölbe szorult a kezem. Oly sok éven át ő volt a szépség csúcsa a
világomban, még ha a viselkedése sosem felelt meg a bőre szépségének.
Nem
voltam hajlandó sehova sem dobni, amíg nem tudtam biztosan, mivé vált az alatt
a tíz év alatt, mióta utoljára láttam.
– Ez
is egy opció – jelentettem ki tényszerűen, és a döntés melletti elköteleződés
elutasítása nevetésre késztette Franklint.
– Talán
neked kellene betörnöd őt.
Felpattantam,
befejezve a beszélgetést. – Talán – Ez volt minden, amit válaszul mondtam.
Franklint
az újságjával és bármi mással, amit a mai napra tervezett, magára hagyva
elhagytam a szobát, és átrobogtam még néhány folyosón, hogy átöltözzek és
felkészüljek az edzésre, ami most, hogy tudtam, hogy Lisbeth visszatér, sokkal
brutálisabb lesz.
Jónak ígérkezik! Köszi ❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen!
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlésNagyon köszönöm!
VálaszTörlés