21.-22. Fejezet

 

HUSZONEGY

Fordította: Echo

Lisbeth

Harci ketrec.

A felnőtté válásom évei alatt soha nem tudtam, hogy apám kapcsolatban áll a sporttal. Mindig azt feltételeztem, hogy a családom a szokásos üzletekkel foglalkozik, olyan unalmas dolgokkal, mint a pénzügyi tőke, marketing vagy a könyvelés, a drága öltönyei és a körülötte lévők tökéletesen összerakott megjelenése alapján.

De, hogy harcolni?

Úgy pörgettem vissza az emlékeimet, mint egy filmtekercset, hogy a múltban ugyanazokat a széles vállakat és vérszomjas arckifejezéseket keressem, mint akik most megtöltötték a Rose kúriát. Nem fedeztem fel egyetlen olyan arcot sem, amely egy erőteljes ütés csattanására vagy a bőr véres hasadására hajazott volna. Nem tudtam felfogni, hogy egy ilyen üzlet hogyan tudott láthatatlan lenni számomra.

De ez mégsem magyarázza meg, hogy miért volt ez a hely olyan rossz, hogy Holly szemmel láthatóan remegett, ha erre gondolt. A sportban sokan voltak benne. Nem volt benne semmi szokatlan, még ennek az egynek az erőszakosságát tekintve sem.

Arra a tömlöcre sem adott okot, amelyet azon az éjszakán láttam, amikor Callan végighúzott a termeken. A meztelen nők könnyei. A testükön átívelő csíkok, amelyek biztosan bőrszíjaktól származtak.

Egyiknek sem volt értelme.

Hol az egyik, hol a másik kijáratra pillantva észrevettem, hogy Callan mindkét embere a perifériás látásával követ engem, miközben úgy tettek, hogy a lent zajló harcra összpontosítanak.

Függetlenül attól, hogy fény derült apám üzleti hátterére – a sokk, hogy ebből származott a pénzünk –, rászántam arra a pillanatot, hogy tanulmányozzak egy olyan helyet, amely tagadhatatlanul lenyűgöző volt.

Bizonyos módon úgy éreztem magam, hogy vissza lettem rángatva Róma idejébe, a középen süllyesztett ring a gladiátor arénákra emlékeztetett. Habár ott lent oroszlánok nem vadásztak az emberekre, sem éles kardcsapások sem voltak a pajzsokra, mégis féltem attól, hogy lenézzek egy olyan helyre, ahol őrületesen magas falak és egy nagy, dupla kapu volt az egyik végén, egy lejáróval, amely a padló alatti földbe vezetett.

A fejemben hallottam a szurkolást, láttam a nézőkkel megtelt üléssorokat, a szemük mögött izzó őrületet, miközben azért kiabáltak és gúnyolódtak, hogy az egyik ember nyerjen, míg a másik a vereség nyomorúságától szenvedett. A saját szemszögemből láttam, ahogy a fény és az árnyék táncol a harcoló férfiak izmain, láttam, ahogy az izzadság gyémántgyöngyként folyik le a bőrükön a fejem felett lévő lámpáknak köszönhetően, amelyek gerendákon voltak.

Négy férfi csoportosult, két különálló meccs volt tele kemény ütésekkel és szédítő rúgásokkal, amíg egy másik férfi oldalt állt, tekintete a hozzám legközelebb lévő falra szegeződött, néhány másodperccel később huncut vigyor feszült az ajkán.

Elakadt a lélegzetem, amikor egy másik férfi közeledett hozzá és én felismertem széles vállának erejét, hosszú lábának csábító léptét, a vastag, izmos combjának erejét és a létrafokként végigfutó halvány hegeket, amelyek a fekete rövidnadrágja derekánál végződtek.

Nem mintha meglepődtem volna azon, hogy Callan bement, hogy harcba szálljon. Kétségkívül megvolt az erőszakhoz való temperamentuma. Ez hívta fel rá mindig a figyelmem, a jelenléte erősebb volt, mint valaha, egy fekete árnyék, amely nehéz takaróként vett körbe azzal a fenyegetéssel, hogy egészen elpusztít.

Megéreztem volna még innen fentről is, ha nem is figyeltem volna a ringet. Éreztem volna a közelségét, a fülembe suttogott volna az energiája, mint egy állandóan jelenlévő szellem, egy szégyenteljes köpenyként, amelyet már évek óta hordtam – egy fiú, akit egykoron halottnak hittem, aki nemcsak visszatért az életembe, de el is lopta azt.

Nem tudtam nem rá figyelni. A természet ereje, egy ragadozó volt, aki macskaszerű kecsességgel mozgott, ellenfele ütései miatt teste a falnak ütődött. Egy ilyen ütéstől megsemmisültem volna, de Callan egymás után fogadta őket, izmai minden ütésnél megfeszültek, a bőrén az árnyék és a fény táncot lejtett.

Az ülés, ahol otthagyott engem, nem volt elég közel ahhoz, hogy láthassam testének minden részletét. Nem voltam hajlandó beismerni magamnak, hogy jobb rálátást akartam. Feltápászkodtam, hogy lejjebb húzódjak a bőrszékek sorai mentén, a szemem jobbra rebbent, amikor az egyik őr ezt észrevette.

Sötét tekintete engem követett, bár nem is mozdult el a túlsó fal melletti helyéről.

Figyelmen kívül hagytam és lerohantam az ülések soraiban, amíg nem értem a közepére.

Callan levette kezéről a védőket, hogy odadobja az ellenfelének, mire én lepihentem az ülésemen.

Majdnem kicseszettül meghaltam, amikor Callan következett az ütéseivel, a szívem a torkomban dobogott miközben a szám kiszáradt. Egy olyan támadást hajtott végre, ami olyan érzést keltett, mintha egy elmosódott képet néznék, az ellenfele minden egyes ütésre egy lépést hátrált, az ütések ereje kiemelte karjának minden izmát, széles vállát és a hátát.

A szám észrevétlenül kinyílt, a testem magától dőlt előre. Meg voltam babonázva. Nem volt rá más szó, teljességgel elmerültem annak nézésében, ahogy egy férfi átható erővel mozog, a combom összeszorult és a gyomrom úgy remegett, mintha hal lett volna benne.

Hogy lehetett ez ugyanaz a fiú, akit a parancsomra minden alkalommal a földre vetettek?

Callan bőrén izzadság csillogott, minden izma kirajzolódott a fénye alatt. Szédültem az egymásnak ellentmondó érzések hulláma miatt: félelem, sokk, vágy.

Nem akartam tudomást venni arról, hogy ott van, de ettől függetlenül felmelegített, kísérteties ujjakkal borzongás kúszott végig a gerincemen, amint a belsőm hamuvá változott az ereje alatt.

Vágytam a veszélyre.

A vágyára.

Az érintésére.

Főleg most, amikor azt láttam, hogy kitör az udvariasság láncaiból és olyan állattá válik, amely csak ölni tud. Kétségbevonhatatlan volt, szinte felismerhetetlen, de a mozgásának dühe volt az, amely ellopta a gondolataimat és mintha mohó ujjakkal szedte volna ki a fejemből.

Ismertem hevessége lángját, de nem minden formáját és már csak attól is beteg lettem fejben, hogy vágyom arra, amit nyújtani tud.

Maga volt a tiszta férfiasság, eredendően vad – egy olyan mámorító férfi, aki megpendített bennem valami primitívet, azt az ősi genetikai magatartást, ami arra késztetett, hogy egyszerűen csak nő legyek, hogy puha és rugalmas legyek ott, ahol ő kemény, hogy akarata és uralma alatt alázatos legyek.

Őt nézve úgy éreztem, hogy könnyen feladnám az életem és könnyedén lélegezhetnék, ha ő irányítana.

Felfoghatatlan számomra, hogyan bízhatna meg egy nő egy ilyen férfiban a lába között, de mégis szerettem volna érezni az erejét –, hogy megtanuljam kielégíteni.

Mi a fene bajom van? Gyűlölnöm kellene mindazért, amit tett és amit tervez, azokért a nőkért, akik a börtönében sírnak. De a test nem mindig ért egyet az elmével, és míg az egyik titokzatos figyelmeztetéseket suttogott, addig a másik csak a hevességét akarta megtapasztalni.

Callan folyadékként mozgott, minden másodperccel gyorsabbá, agresszívebbé, primitívebbé vált. A lélegzetem a tüdőmben ragadt, amikor rájöttem, hogy ma éjjel az ágya lábánál fogok aludni és egyetlen ember sem volt ezen a bolygón, aki megvédhetne, ha dühe fellángolna.

Tudtam, hogy olyan könnyedén el tudna törni, mint egy gallyat, ennek tudatában lúdbőröztem, miközben a pulzusom tovább kalapált. Semmi sem tudná megállítani, ha elveszítené az irányítást ebben a kegyetlen játékban, amit játszott.

És mégis, még mindig úgy éreztem, hogy egy olyan emberhez vonzódom, aki annyira nyíltan nyers és érzéki volt, egy olyan lélekhez, aki sötétebb volt az óceán legalsóbb mélységeinél is, egy vadállat felé, aki a teljes izomzat és a csábító test, arc és szavak alatt lakozik.

Olyan volt, mintha a sors visszarúgott volna Callan mellé egy trónra és szétröhögte volna a seggét azon a csavaron, amelyet az életem hozott. Én bántalmaztam egy fiút, mert gyengébb volt, és most minden hatalom az övé volt.

A saját jövőmet egy drága pergamenre írtam és avas vérrel írtam alá az életem.

Az én hibám volt minden, amit most velem tett. És én utáltam és vágytam rá, amíg megtette velem ezeket a dolgokat.

Hogy a fenébe lett volna ez egy kicsit is közel a tisztességeshez?

Egy hangos koppanás hallatszott a jobb oldalamon, amely kirántott a gondolataimból és elszakította a szemem Callanről. Megfordultam és láttam, hogy az ajtót őrző férfi helyben toporog, fejét épp annyira fordította meg, hogy gyors pillantást vessen Callanre mielőtt az ajtóhoz lépett, ahol megismétlődött a kopogás.

Brutális hang volt, dühös, az üteme felgyorsította a pulzusom. Callant kerestem a ringben, de figyelmetlenségem pár másodperce alatt felszívódott, újra elfordultam és néztem, ahogy az őr kinyitja a kaput, az arckifejezése elsötétült attól, aki a másik oldalon állt.

Már tudtam, hogy Callan felém lopakodik, mielőtt megéreztem volna a levegő mozgását. Nem lassított, hogy figyelembe vegyen, nem fordította oda a pillantását, hogy elkapja az enyémet, mégis csapdába ejtett a parancsoló jelenlétével és végzetes erejével.

Éles szándék volt erőteljes járásában, ahogy a nyitott ajtóhoz közeledett. Callan arckifejezése is elsötétült, akárcsak az őré, széles vállán dühöngő hőség villant meg, a testén csöpögő izzadságcseppek gyakorlatilag párává váltak válaszul arra, amit látott.

Ahogy Callan közeledett az ajtóhoz, a gyomrom bukfencet hányt, vállai megfeszültek, lépései lassultak. Valamit mondott az őrnek, majd testtel szembe fordult azzal a személlyel, aki kívül maradt a látókörből. Beszélgettek, de nem hallottam, hogy mit mondanak.

Az idegeim széthasadtak valami oknál fogva egy kés élén, az izmaim összehúzódtak a csontjaimon, ahogy az arénában megváltozott a légkör. El akartam szökni, el akartam bújni. De baromi jól tudtam, hogy a helyemen kell maradnom. Nem akartam felhívni magamra a figyelmét, mivel mint egy villámokkal teli fekete felhő, úgy áradt az energia Callan felől.

Callan néhány percig az ajtóban maradt, arckifejezése dühös volt, szavai csípősek, de mégis hátrébb lépett és négy férfit engedett be, akik közül az egyik öltözéke pénzről árulkodott, a másik három pedig a háta mögött olyan típusú férfi volt, akivel remélted, hogy soha nem futsz össze egy sötét sikátorban.

A három magas, széles vállú és vastag karú gengszter Callanen és az őrszemen tartotta a szemét, de a negyedik férfi, aki háromrészes öltönyben és kifényesített cipőben volt, felém pillantott.

Azt gondolhattad volna, hogy a feje valami láthatatlan zsineggel kapcsolódott Callan fejéhez, mert abban a pillanatban, amikor észrevett, Callan tekintete felém fordult és a szája olyan szavakat mondott, amit nem hallottam.

Az öltönyös férfi csak mosolygott és nem törődve azzal, amit Callan mondott, elindult felém. És bár Callan fizikailag nem követte a háta mögött, a tekintetét rajtam tartotta és ez sötét figyelmeztetés volt mögötte, amit nem értettem.

– Lisbeth Rose! Nagyon örülök, hogy hazatértél. Azért jöttél, hogy visszaköveteld a helyed, mint családfő?

Tekintetem az öltönyös férfira szegeződött, a felismerés szikrája lobbant fel bennem. Ismertem, de nem voltam biztos benne, hogy honnan. Mégis ott volt egy emlék az életemből, egy émelyítő érzés a zsigereimben. Hangja úgy csúszott végig a bőrömön, mint valami hideg és nedves dolog, amely felkúszott a combomon. Semmi kapcsolatot nem akartam vele.

– Ki vagy te?

Arckifejezése megkeményedett, a feszültség úgy áradt a szemeiből, amelyek inkább tulajdonként, mintsem emberként vizsgáltak. De aztán elmosolyodott, az ajka mosolyra húzódott, de a tekintete merev maradt.

– Nem lep meg, hogy nem emlékszel rám. Apád kortársa voltam, habár sokkal fiatalabb voltam. A nevem Antonio Moritze.

Valami nem stimmelt ezzel az emberrel. Nagyon rossz. Nem tudtam megmagyarázni. Összehúzódtam az ülésemen nem törődve azzal, hogy feladtam a büszkeség bennem dagadó harcát. Ez az ember nem késztetett arra, hogy úgy harcoljak, ahogy Callan képes volt rá. Hányásra késztetett.

Őt tanulmányoztam, miközben lebámult rám. Fekete haja olajfoltként száguldott a koponyája körül, szemei mérgezőek voltak, mint egy kígyónak. Közel sem volt Callan méreteihez képest, de nem is volt kicsi ember.

A ruhái pénzről árulkodtak, az órája és a nyaklánca fénylettek a lámpák alatt, de valami ott lapult alatta, amitől rohadt ízűvé vált a levegő.

Szomorú volt, hogy a tekintetem egy másik férfit keresett, aki az elmúlt napokban bántalmazott engem, hogy vigaszt találjon. Talán jobb volt a már ismert ördög, mint az ismeretlen, de abban a pillanatban kétségbeesettem vártam, hogy Callan tomboljon és kockára tegye a követelését.

Visszautasított még ebben is. Nem akarta megszakítani, bár folyamatosan figyelte a köztünk zajló eszmecserét. És ez az elutasítás volt az, ami miatt még kiszolgáltatottabbnak éreztem magam az előttem álló férfival szemben.

Szélesen mosolygott, mintha ismerné a kényelmetlenségemet és élvezné azt.

– Mindannyian azt hittük, hogy elraboltak a bálod éjszakáján. Jó látni, hogy élsz és jól vagy. Főleg a szörnyű történések után.

– Jól vagyok – sikerült végre kinyögnöm, a szívem csapdába esett a torkomban, staccato ritmusban dobogott, ami lehetetlenné tette a beszélgetést.

Lehajtotta a fejét, az arénára pillantott mielőtt visszafordította felém azt a visszataszító pillantását.

– Te vagy a következő mérkőzés díja? Ha igen, lehet, hogy a ringben kell próbára tennem az erőmet.

Díja?

Fogalmam sem volt miről beszél.

Előrenyúlt, hogy undorító ujjai közé vegye egyik tincsemet, megpödörje a szálakat, miközben kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcomat. Undorodva borzongtam meg.

Úgy tűnik Antonio nem kívánt érintése végre elég volt, hogy kiváltsa Callan agresszióját. Odaviharzott, hogy félrelökje Antoniót, jelenlétével elnyelte a körülöttünk lévő teret oly mértékben, hogy még Antonio jelenlétének síkossága is hamuvá vált és elmosódott.

– Figyelmeztettelek az érintésre! – Callan morgott, összeszűkült szemei finoman csiszolt pengékké élesedtek.

Antonio nevetett, de hangja remegett, a bátorság hamis maszkja bizonytalanná vált.

– Bocsánat! Nehéz nem megízlelni az árut. Főleg egy ilyen finomat.

Áru?

Áru voltam?

A tekintetem Callanre szegeződött, de ő nem nézett rám, halálos pillantását Antonióra szegezte.

– A játékidőnek vége. Menj a pokolba az arénából! Az embereid ismerik az utat kifelé. Már úgysincs sok hátra, csupán lemészárolni őket a következő harcnál.

Callan keze a vállamon landolt, hogy elmozdítson a székről. Amikor talpra álltam, ellökött Antonio mellől, nem szólt egy szót sem, miközben ahhoz az ajtóhoz vezetett, amelyet egy másik férfi őrzött és levezetett egy lépcsőn, amely ennek a helynek a gyomrába vezetett.

Nem voltam hajlandó addig átmenni a következő ajtón, amikor leértem, ameddig nem magyarázta el, mi a fasz folyik itt.

Szembe fordulva vele kinyitottam a szám, hogy követeljem a válaszokat, de kezével befedte a szám, visszalökött a falnak és olyan közel hajolt hozzám, hogy elégtem a bőréből sugárzó hőtől.

– Egy szót sem Lisbeth! Most nincs kedvem a hülyeségeidhez. Az egyetlen ok, amiért itt lent vagy az az, hogy távol maradj tőle, de ha csak megnyikkansz, esküszöm, hogy elhallgattatlak.

A szemem elkerekedett a fenyegetéstől, a fejemben annyi kérdés keringett, amik suttogtak és sikoltoztak egyaránt. Nem kérdeztem meg. Nem most, amikor Callan ilyen volt.

Könnyek égették a szemem, de nem engedtem, hogy kibuggyanjanak.

Callan elengedte a szám és megragadta a csuklómat, hogy átrángasson a szomszédos ajtón megelégedve azzal, hogy nem fogok harcolni. Valamilyen öltöző volt, padokkal és fürdőszobákkal felszerelt tér, zuhanyzókkal és egy edzőteremmel, amit a sarkon túl láttam.

Némán álltam és figyeltem amíg Callan megtörölközött és felöltözött.

Mi a fenéről beszélt az az ember?

Anyám hangja csengett a gondolataimban. A figyelmeztetések. Az ok, amiért valahogy eltávolított a bálteremből aznap este, hogy elvigyen és megszökhessek.

Callan is azt tervezte, hogy elad, mint az apám?

Megint láttam azokat a nőket a tömlöcben. Elképzeltem, ahogy kezeimet ugyanazok a láncok kötik össze.

A félelem belopakodott, hogy elfoglalja jogos helyét elűzve minden vágyat, amit korábban éreztem.

Callan nem volt jó ember.

Biztos nem ő volt a megmentőm.

És még inkább ott volt bennem a kétségbeesés, hogy elmeneküljek.

Mennyi időm volt még?

Ez volt a kérdés.

 

HUSZONKETTŐ

Fordította: Echo

Lisbeth

Néhány órával később a személyzeti ebédlőben találtam magam, Gretchen egy távoli ajtóból figyelte, ahogy egy tányér ételt szedtem, hogy felfalhassam, mielőtt visszakísérnek a családi lakosztályba Callant kiszolgálni.

Callan visszavitt minket miután összefutottunk Mr. Mortize-zal a gödörnél, egy szót sem szólt, néma volt végig, amitől ökölbe szorultak az ujjaim és a körmeim félhold alakú karikákat vájtak a bőrömbe. Annyi kérdésem lett volna azzal kapcsolatban, hogy ki volt az a férfi, mi dolga volt apámmal és miért utalt rám áruként, de nem tettem fel őket, nem a Callanből tapinthatóan hullámokban hömpölygő harag miatt.

Az agyam azokat a képeket játszotta le, hogyan is nézett ki a ringben harc közben valahányszor arra gondoltam, hogy megkockáztatom a válaszok kikövetelését, és borzongás futott végig a gerincemen, mert kételkedtem benne, hogy kibírnék-e egy olyan ütést.

Callan számára nem volt idegen a velem szembeni erőszak, amint azt a gyakorlati fogságban eltöltött első pár napom bizonyította. A tőle való félelem miatt engedelmes és csendes maradtam, a kérdéseket nem tettem fel miközben visszamentünk a kúriába és sietős léptekkel bementünk.

Otthagyott egy őrrel, amikor megérkeztünk és eltávozott egy ismeretlen helyre, de az utasítása az volt, hogy legalább addig maradjak Gretchen látókörében a nap hátralévő részében, amíg nem szólít.

Engedték, hogy lezuhanyozzak és használjam a személyzeti létesítményeket, néhány szabad órát kaptam egy szabad hálószobában is saját magamra. Nem hittem, hogy azok az órák előzékenységnek számítanak. Sokkal inkább arról volt szó, hogy Gretchen nem tudta mit is kezdjen velem. Úgy látszik ez nem került szóba. Akárhogy is a semmittevéssel eltöltött idő még jobban összezavart, szavak és figyelmeztetések cikáztak a fejemben, az emlékek röpködtek, mint a pillangók a heves égbolt alatt.

Szinte boldog voltam, amikor láttam, hogy Gretchen visszatér.

Szinte.

Most itt voltam. Várakozva. Megfigyelve. Nem csak a megvető és érzékeny cipőjű Gretchen által, hanem a vacsorát elfogyasztó személyzet által is. Kétségtelenül még mindig a ma reggeli földön elfogyasztott reggelim miatt aggódtak.

Azt gondoltam, hogy egyedül eszem, amíg egy bátor kismadár oda nem ugrált, most hogy Holly nem dolgozott, szőke haja laza hullámokban lógott a vállán és nem volt egyenruhában.

– Jól vagy?

Nem.

– Igen. Miért?

Lehajtotta a fejét, hogy Gretchenre pillanthasson aranyhajának függönyén keresztül. Mosolygott, ahogy szemei visszafordultak hozzám, arckifejezése félénk volt. – Tudom, hogy nem kedveled Callant. Tudom, hogy nem kedves, ha rólad van szó, és nem tudom, miért bánik veled másképp, mint a többiekkel. Szóval csak meg akarok győződni róla, hogy jól vagy. Hogy ő nem…

A karjára tettem a kezem. – Jól vagyok.

Holly bólintott, mielőtt kiválasztott volna egy szelet halat a tálalóról és fűszervajas szószt kanalazott a tetejére. – Hol voltatok ma reggel? Láttam, hogy elmentél vele.

Nem volt értelme hazudni, még akkor sem, ha a hely gyakorlatilag szerepelt a nem megbeszélendő dolgok listáján a személyzet között.

– A gödörben.

Tekintete felém fordult, de jó munkát végzett azzal, hogy nem mozdította el sem a testét, sem a fejét. Üres suttogással kérdezte. – Most már akkor tudsz róla? Arról, ami ott történik.

Vállat vontam, még mindig nem értettem mi volt olyan félelmetes egy harci ringben. Az ilyen típusú dolgokat az egész világon közvetítették. Bajnokká váltak. Millió dollárokat kerestek és nyertek. Miért félt tőle ennyire?

– Nem volt sok látnivaló. Az épület lenyűgöző volt. Bár furcsa volt, hogy a ringet elrejtették.

Holly megborzongott, szemével az előttünk lévő ételt tanulmányozta miközben a kezei mozdulatlanok voltak.

– Egy éjszakát ott dolgoztam. Néha extra műszakot vállalunk a több pénzért. Az első itt töltött hetem alatt történt.

Megállt, a teste olyannyira megfeszült az oldalamnál, hogy azt hittem megroppan vagy összetör. – Az erőszak elég rossz volt, de amit a végén a győztesnek adtak…

Párolt zöldséget kanalazott a tányérjára mivel nem tudta befejezni a gondolatot.

Nem voltam olyan óvatos, mint ő, a fejemet az ő irányába szegeztem azokra a szavakra, amelyeket nem mondott ki. – Mi történik a végén? Miről beszélsz?

Holly tekintete az enyémmel találkozott, a tiszta félelem táncolt benne. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Gretchen hangja olyan volt, mint az ostorcsapás a helyiségben.

– Lisbeth! Egy meghatározott időt adtam neked evésre. A legjobb nem elvesztegetni azt a pletykálkodásra.

Holly arca elfehéredett, a válla előre görnyedt miközben eltávolodott az ételtől, hogy egy közeli asztalhoz sétáljon.

Nem akartam megkockáztatni, hogy bajba kerüljön, a helyiség másik felén választottam egy helyet, a gyomrom olyan erősen kavargott, hogy szinte lehetetlen volt rágnom és nyelnem.

Az étel nem akart lemenni a zsigereim háborgó savába, minden másodpercben kattogott, újabb kérdésekkel, több félelemmel, még több rettegéssel töltött el. Innen vissza kell mennem a családi lakosztályokba, nem álltam készen arra, hogy szembenézzek egy olyan emberrel, aki gyűlöl, aki kegyetlen volt hozzám, aki nem akarta megosztani a velem kapcsolatos terveit bárhogy is könyörögtem.

Callan Rose nem tartozott nekem egy rohadt dologgal sem. És miért is? Feltört a semmiből, hogy ott legyen ahol, miközben én mindent megtettem, hogy leverjem.

Tudtam, hogy a legrosszabbat nem láttam még, emlékezvén arra, hogy mit tettem.

A bosszú véghezvitele iránti türelme volt a legrosszabb, mivel tudtam, hogy mi következik.

– Befejezted?

Lemaradtam a mögöttem megjelenő settenkedő cipők árulkodó csattogásáról annyira elmerültem a gondolataimban. Az ételem fele érintetlen maradt a tányéromon, de nem számított. Már akkor is a hányással küzdöttem, minden falat, amit sikerült lenyomnom, úgy ült a gyomromban, mint egy szikla.

Kezdtem megfordulni, hogy talpra tudjak állni, de Gretchen a vállamra tette a kezét, hogy a helyemen tartson.

A tekintetünk találkozott, amikor megkerülte az asztalt, hogy elfoglalja a velem szemben lévő széket. Csak mi ketten voltunk az ebédlőben, a személyzet többi tagja már befejezte az étkezést, hogy intézzék azt, ami éjszaka lefoglalta őket.

Szúrósan az ételemre nézett, tekintete rosszallóan tért vissza.

– Nem tudom, mi folyik közted és Mr. Rose között és nem is kezdek el találgatni. De emlékeztetlek arra, hogy ha hagyod, hogy az erőd csökkenjen, az az ő javára fogja billenteni a helyzetet. Nőként ezt nem engedheted meg.

A szám enyhén elnyílt teljesen ledöbbenve a szavaitól, a szemöldökömet összehúztam, hogy láthassam Gretchen kitartó arckifejezését, ledöbbenve, hogy részese lehetek egy beszélgetésnek, ahol ő valójában mit is próbál? Segíteni? Ösztönözni, hogy jobban teljesítsek?

Lesütötte a szemét miután észre vette a megdöbbenésemet, körbenézett a helyiségben, végül olyan pillantást vetett rám, ami mindent elárult.

– Rossz helyzetben vagy. Tudom, és bár segíteni nem tudok, de emlékeztethetlek arra, hogy az idők kezdete óta ez a sorsa minden nőnek. Mi egy eltartott nem vagyunk Lisbeth, bár az eltartásunk módszerei mások. Egyesek számára nem vagyunk egyéb, mint egy szép virág, elkényeztetve és gondozva, ahogyan azt bizonyára te is tudod a múltadból. De mások számára az irányítás illúzióját adjuk, miközben értelmetlen titulusokat rendelünk hozzá. Eközben a férfiak még mindig azt hiszik, hogy minden hatalom az övék a lábuk között lógó húsdarabnak köszönhetően.

Megköszörültem a torkom. – Miért mondod ezt nekem?

– Mert utálom azt látni, hogy bármelyik nő lemond arról a hatalomról, amivel rendelkezik, függetlenül attól, hogy a férfiak ezt tudják vagy sem.

– Milyen hatalom ez?

– Becsülni önmagunkat továbbra is, függetlenül attól, hogy mások értékelnek-e minket. – Megállt, csettintett a nyelvével és újra a tányéromra nézett.

– Az nem oldja meg egyik gondodat sem, ha úgy eszel, mint egy madár és duzzogva ülsz a tányérod felett. Nem tudom, milyen veszélyekkel nézel szembe, vagy mi lesz a végeredménye annak, ha minden el lesz mondva és végrehajtva, de azt tudom, hogy feladod a magad feletti hatalmat, ha hagyod, hogy a körülményeid elpusztítsanak. Ebben a kúriában mindenki tisztában azzal, hogy mi folyik itt, de mindannyian elfogadjuk ezt, felszívjuk magunkat, és azzal az erővel gondoskodunk magunkról, amit nem vagyunk hajlandóak elengedni. Javaslom, hogy tedd ugyanezt.

Bár hálás voltam, hogy megpróbálta buzdítani a lelkemet, mégis feldühített, hogy nem értékelte azt a pozíciót, amelybe Callan helyezett. Semmit nem tudtam az itteni jövőmről, csak azt, hogy megtorlásra számíthatok a múlt miatt.

– És mi van, ha elpusztít függetlenül attól, hogy mennyire vigyázok magamra?

Gretchen nevetett. – Kedvesem, tanuld meg a manipuláció művészetét! A nők ezt csinálják az idők kezdete óta. Callan nem egy igazságtalan szörnyeteg. Ezt bizonyítja a személyzethez való hozzáállása. Tanuld meg manipulálni minden oldalát!

– Hogyan?

A helyéről felállva Gretchen az asztalra helyezte a tenyerét és lebámult rám.

– Nem tudom a választ erre a kérdésre. Ezt neked kell kitalálni. Az egyetlen tanácsom az, hogy tedd gyorsan!

Csend telepedett közénk, a testem megfeszült a bárminemű üzenettől, amit át akart adni. Csúnyán kudarcot vallott, ha ez volt a legjobb erőfeszítése arra, hogy jobban érezzem magam.

Ha valamit is tett, akkor inkább rosszabbul éreztem magam.

– Miért gyorsan? – kérdeztem. – Mit tudsz?

A fejét csóválta.

– Ez nem az, amit tudok. Semmit sem tudok. Mit mindenki más ebben a házban.

Csend és akkor. – Gyerünk! Már vissza kellett volna menned!

Ellöktem magam az asztaltól, a széklábak drámai módon kaparászták a márványpadlót. Nem számított, ha közben megsértettem. Reméltem, hogy igen. Ez volt a bizonyíték arra, hogy mennyire gyűlöltem a kúriát, ami nem volt más, mint egy börtön.

Gretchennek igaza volt, amiért azt gondolta, hogy a kitartott női lét minkét oldalát megtapasztaltam. Apámnak elkényeztetett kis háziállata voltam. Callan számára egy bántalmazott kutya. Mindkettő megfosztott a küzdés minden eszközétől. Mindketten a felsőbbrendűek elvárásaihoz láncoltak.

Mögötte sétáltam, míg a harag elöntötte az ereimet, emlékezve a büszkeségre, amit nem engedtem senkinek, hogy elvegye tőlem. Gretchennek ebben is igaza volt. Elfelejtettem a helyem ebben a harcban, ezt a csatát, a végső díjat, amelyet Callan remélt elnyerni, ha legyőz engem.

Duzzogtam, ahelyett, hogy terveztem volna. Összegörnyedtem, ahelyett, hogy egyenesen tartottam volna a testem. Megengedtem, hogy a félelem győzedelmeskedjen felettem, ahelyett, hogy azon agyaltam volna, hogyan szökjek meg.

És a francba is, ha ez nem lepett meg az előttem sétáló nő miatt. Sikerült tüzet gyújtania bennem anélkül, hogy bármi konkrétumot mondott volna. Emlékeztetett arra, hogy ki vagyok.

Miért?

Nem voltam biztos benne, hogy számít-e a válasz, csak annyit tett, hogy hálás voltam egy nőnek, akit alig egy órával korábban még gyűlöltem. Bajtársiasságot éreztem még akkor is, amikor tudtam, hogy nem szabad.

Bízzak benne most, amikor megpróbált felépíteni?

A pokolba, dehogy!

De megfogadnám a tanácsát és egyeztetném vele a gondolataim? Emlékeznék rá, hogy ökölbe szorított kézzel ragaszkodjak hozzá és ne engedjem el?

Reméltem.

Erős voltam. Büszke voltam. Törhetetlen voltam.

Legalábbis addig, amíg nem értük el a családi lakosztályhoz vezető folyosót és nem szűrődött ki a zene, a rap zene nehéz üteme hallatszódott pár mély hanggal. Férfias nevetés szűrődött ki a folyosóra és minden erő, amit Gretchentől kaptam, elszállt.

A lábam megbotlott minden egyes a falakról visszaverődő basszus ütésre, a szívem úgy zökkent, mint egy elakadt autó. Elértük az ajtót és Gretchen olyan hirtelen állt meg, hogy nekiütköztem a hátának.

A fejét mozgatta, hogy a válla fölött rám nézhessen, a homlokát addig ráncolta, amíg meg nem hátráltam és nem egyenesítettem ki a vállam.

Helyeslőn bólintott megelégedvén azzal, hogy ismét uralkodni tudtam magamon.

Gretchen hangja suttogás volt, alig hallható a zenétől. – Emlékezz arra, amit mondtam Lisbeth! Csak így maradhatsz itt életben!

A torkom tele volt, a nyelvem megdagadt. Nem voltam biztos benne hogyan is beszélek.

– Ettől nem érzem jobban magam.

Vigyorgott, arckifejezése zárt és bűnbánó volt.

– Nem is kell.

Az ajtó kinyílt, a zene kiáradt a szélesedő résen, ahogy Gretchen besétált, hogy magával húzzon.

A társalgó nem volt tele emberekkel, de üres sem volt, néhány férfi 2-3 fős csoportokban állt vagy ült.

Callan köztük ült a nagy bőrkanapén, kopott csizmáját az asztalra tette, szájából füstfelhő gomolygott a kezében tartott szivar miatt. Minden szem ránk szegeződött, néhány önelégült mosolyok és pimasz vigyorok mormoláshoz vezettek, amelyek szentjánosbogarakként suhantak végig a téren, gyors hangzavarral és halk nevetéssel, és minden egyes jele felborzolta az idegvégződéseimet.

Valamiféle bulit rendezett, a jelenlévők olyan nagyok és szélesek voltak, mint ő, brutális férfiak, némelyikük sebhelyes, néhányuk zúzódással tarkított.

Harcosok, feltételeztem.

Mindegyikük.

Még Callan arcán is haragos vörös folt virított az arccsontján keresztül.

– Mr. Rose! – Gretchen elég hangosan mondta, hogy elnyomja a zene dübörgését. – Az utasítása szerint visszahoztam Lisbethet a lakosztályába.

Azok a whiskey szemek csak ezután néztek felém, egy lassú pillantás, a sötét szempillák aranyszínű bőrére hullottak, mielőtt újra felemelkedtek volna. Olyan átkozottul könnyen letaglózott, akár a félelemtől, vagy…mitől? Nem tudtam.

Gyönyörű volt… mint általában. Lezser öltözetet vett fel, egy sötét farmert, amely átölelte vastag combját és egy sötét henley pólót, ami semmiképp nem rejtette el válla erejét, mellkasának széles ívét vagy azt, ahogy teste feszes, izmos hasba és keskeny csípőbe folytatódott. A hosszú ujjait összefonta, így felfedve inas alkarját, minden hajlítása és erejének összehúzódása vonzotta a szemem. Callan haja nedves volt, mintha nemrég zuhanyozott volna, a tintafekete szálakat kisöpörte az arcából, egyetlen vízcsepp csúszott végig a nyakán, amit meg akartam kóstolni.

Mi volt az a valami benne, ami felkeltette minden egyes részem figyelmét? Futásra késztetett. Megízleltette velem az izgalmat, amelyet üldözésem közben érez. Arra késztetett, hogy megértsem a gyűlöletét, ami fel-fel lobbant a borostyánsárga tekintetében, mintha nem tudná eldönteni mit is gondoljon rólam.

Callan egyszerűen bólintott egyszer, a szobában tartózkodó összes férfi elvesztette érdeklődését a szolgálólány iránt, amikor Gretchen távoztában meghajolt.

Ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy ne nyúljak utána és könyörögjek neki, hogy maradjon.

Majd eltűnt, amíg én kínosan álltam a helyemen, az idő csak nyúlt, mint egy gumiszalag, hogy visszacsapódjon a helyére. Egy nagy kéz kulcsolta át a karom és balra rángatott.

Annyira az előttem lévő ragadozóra koncentráltam, hogy nem vettem észre a közelben lévő férfit.

Callant kerestem a szememmel, de elfordult, hogy befejezze a beszélgetést. És amikor megfordultam, hogy lássam ki húzott félre, ki kellett nyújtanom a nyakam, hogy felismerjem.

Zöld szemek meredtek le rám, a sarkokban ráncosan, bárminemű humor, amely megcsillanhatott volna mögöttük elveszett az ajkak vékony vonalában, az alattomos testtartásában.

Callan ezzel az emberrel küzdött meg a ringben, aki elviselte az ütéseket egymás után, mosollyal az arcán, mintha Callan erőszakos dühe vicces lett volna.

A vonásait tanulmányoztam, észrevettem a kis ezüstszínű heget, amely a jobb arccsontján futott végig, a bimbózó zúzódást, amely szögletes állkapcsát árnyékolta be. A haja világosabb volt, mint Callané, fekete helyett barna, de más módon ő is gyönyörű volt.

Őt nem érzékeltem nyilvánvaló fenyegetésként Callannel ellentétben, nem sikított minden bennem, hogy meneküljek, de ettől nem lett kevésbé veszélyes.

Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy én halljam, de nem olyan hangosan, hogy mások is a teremben meghallják, amikor azt mondta. – Szóval te vagy Lisbeth. Mindig is gondolkodtam azon a nőn, aki ilyen emlékezetes tudott lenni.

Megpróbáltam elrántani a karomat, de az ujjait megfeszítette, hogy a helyemen maradjak. Semmi erőfeszítésébe sem került, hogy mozdulatlanul tartson, ereje nyilvánvaló volt a karjában lévő határozottan kirajzolódó izmokban.

– Azt mondja, hogy egy kurva vagy. Szeretem a kurvákat. Szórakoztatóak az ágyban. Mindig nehezebb megtörni őket.

Elöntött a félelem, Gretchen lelkesítő beszéde elveszett, ahogy a férfi lenézett rám, szemei elsötétültek, ajkán lévő mosolya fájdalmat ígért. Küzdöttem, hogy elhúzódjam, míg a szívem a torkomban dobogott, de még erősebben tartott, ahogy alkarjának izmai megugrottak, egy fogás büntetésként, ami véraláfutást okozott.

– Nem hiszem szerelmem! Nem lesz olyan könnyű megszökni!

A pánik Callanre tapasztotta a szemem, és a férfi csak követte a tekintetemet, majd halk nevetés rázta meg a mellkasát.

Suttogva kérdezte, miközben lehajolt a fülemhez. – Gondolod, hogy meg fog menteni? – nevetett. – Tényleg azt hiszed, hogy az az ember, aki a világon a legjobban gyűlöl téged, hirtelen a megmentőd lesz?

Szünet, aminek a csendje megfojt. Közelebb hajolt, lehelete végigsöpört az arcomon, édeskésen az alkohol illatától. – Mit gondolsz miért vagy itt? Mit gondolsz ki a ma esti szórakoztatásunk?

A pánik visszatért, az ereje zúzta a koponyám minden centijét, a forróság a bőrömet marcangolta miközben azt sikította, hogy fuss, fuss, FUSS!

A testem megpördült, mintha ez ki tudná mozdítani a szorításából. Egy csapdába esett állat, a szabad kezemmel a testére csaptam, hogy harcoljak, gyomrát tiszta acélként érzékeltem a tenyerem alatt, ahogy sikoltásra nyitottam a szám.

– Engedj el!

A férfi nem titkolt mulatsággal nézett rám, ajkai még jobban felfelé görbültek, zöld szemei mögött fény táncolt.

– Jacob! – Callan a szoba túloldaláról csattant fel. – A francba is ember?

Az ember – Jacob –, ahogy Callantől megtudtam, levette rólam a tekintetét, hogy felnézhessen. Arcán most teli mosoly húzódott, arcán gödröcskék, ahogy nevetés gördült le ajkáról.

– Csak szórakoztam egy kicsit!

Amikor megfordultam és találkoztam Callan szemével, csak bosszúságot láttam arckifejezésében, de semmi többet. Nem volt dühös, mint amikor Antonio megérintett, nem állt fel és szelte át a termet, hogy kifejezze birtoklását. Csak megrázta a fejét és figyelmen kívül hagyta, hogy egy kéz még mindig csapdába ejtette a karomat, egy nagy test tartott a helyemen.

Hátrafordultam, és újra az arcomat fürkésző zöld szemekkel találkozott a tekintetem, Jacob szája ragyogó mosolyra húzódott, és biztos voltam benne, hogy több tucat nőt csábított el.

– Látod? Mondtam, hogy nem fog megmenteni.

Ujjai meglazultak, de amikor megmozdultam, hogy elhúzódzkodjam, egy karjával megragadott, megfordított a vállamnál és közelebb húzott magához.

Ahogy éreztem, hogy a teste melege keveredik az enyémmel, az epe felkúszott a torkomon, az egész testem remegett, mivel nem voltam biztos abban, hogy milyen szórakoztatási forma leszek aznap este.

– Nyugodj meg, mielőtt kettészakadsz! – ugratott. – Szerencsédre csak baszakodok veled! Vagy olyasmi.

Félrehajtotta a fejét, játékos csillogás váltotta fel a sötétséget, amelyet korábban felfedeztem a szemében.

– Nem vagy a mi szórakozásunk. De az övé igen. És ivott, ami az én hibám. Mindig az én hibám. Ezért most bocsánatot kell kérnem.

Szeme Callan és köztem táncolt, hangja összeesküvő suttogássá halkult.

– Tehát, a helyedben biztosan viselkednék. A legjobb nem megzavarni a szörnyet, ha érted mire gondolok. Callan nem gondolkodik mindig helyesen, ha alkoholról van szó. Ráadásul harcra készül. Mindig is veszélyes időszak. Ilyenkor a legkiélezettebb a kedélye.

A teste, mint a betonfal az enyémmel szemben, kemény és arrogáns. Nem tudtam volna kitörni akkor sem, ha olyan keményen küzdök, amennyire csak tudok. Ehelyett a vereségtől elsorvadtam mellette, hagytam, hogy a szavai a bőröm alá bújjanak és befedjék a csontjaim.

– Miért mondod ezt nekem?

Még egy gyors pillantást vetett Callan felé mielőtt azt mondta. – Ő a legjobb barátom. A testvérem minden tekintetben, ami számít. És ha bármi olyat teszel, ami elvonja a figyelmét a következő két napban, akkor személyesen foglak levadászni, hogy megbánd. Nem mintha bármi bajom lenne veled. Nem úgy, mint neki. De szeretem őt és mindent megteszek, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek. Érted?

– Nem.

– Jó. – vigyorgott és kezével egyszer megérintette a csípőmet. – Örülök, hogy tisztáztuk ezt.

Kezdtem azt hinni, hogy túl sok ütés érte a fejét Jacobnak. Nem volt értelme.

Két férfi távozóban elment mellettünk, vállaik súrolták az enyémet, mivel közel az ajtóhoz voltam egy helyben tartva. Elhaladva mellettünk mindketten dühös pillantást vetettek rám, az erőszak a szemükbe íródott, mintha a lényegi részük lenne. Jacob irányába húzódtam, de akkor eszembe jutott, hogy ő is ugyanolyan veszélyes, mint a többiek.

Ettől csak kuncogott.

– Most már barátok vagyunk? Biztonságban érzed magad tőlem?

– Nem.

Szája sarka mosolyra húzódott, a fiús viselkedése harcban állt a felőle áradó fenyegetéssel.

– Jó. Nem szabad bíznod bennem. Nem, ha róla van szó.

Állával az ajtó felé bökött.

– A férfiak, akik most távoztak Benny és Connor. Benny már túl öreg a harchoz, de nem jelenti azt, hogy nem halálos. Húsz embert ölt meg, akiről tudok. És Connor új, még nem harcolt, de hamarosan fog.

Tekintetem az övére siklott.

Összehúzott szemöldökkel vigyorgott.

– Nem tudtad, hogy öltünk? Callan ölte meg a legtöbbet, de csak azért, mert olyanná tetted amilyen.

Belém hasított a tagadás, megfertőzte a vérem.

– Nem tettem vele semmit.

Megforgatta a szemét egy olyan éles mosollyal, mint a kés pengéje.

– Ne hazudj! Ismerem Callan összes titkát.

Szabad kezét előrelendítette, hogy csapdába ejtse az államat. Jacob suttogott miközben arcomat úgy fordította, hogy Callanre nézzek. – Próbál tudomást sem venni rólad, de ez felemészti belülről. És neked jó kis szolgának kell lenned, hogy kárpótold. Látod az arcán azt a zúzódást? Én okoztam neki.

Elrántottam az arcomat és felnéztem rá.

– Mit akarsz mondani?

A szeme mögötti humorba harag folyt.

– Ez soha nem történik meg. Én jó vagyok, de ő jobb. Hacsak nem figyelmetlen miattad. Nem engedhetem, hogy ez így folytatódjon. Szóval, sajnálom, hogy ha ez egy szemét húzás, de ő sokkal értékesebb, mint te.

A karját elvette és elengedett, majd a kezével megfogta a vállamat és a padlóra lökött. Keményen landoltam a tenyeremen és térdemen, a könyörtelen márvány fájdalmat lőtt a lábamba és a karomba. Halk morgást hallattam az ajkammal, a hirtelen mozdulat minden ragadozó tekintetét magához vonzotta a szobában.

Mindenki röhögött, amikor meglátott a földön, de Callan nem. Whiskey szemei irányomba röpültek, a szín elmélyült, az arca egy maszk volt, ami semmit sem mutatott meg a gondolataiból.

Jacob a többiekkel együtt fölöttem nevetett, hangja elnyomta a zene dübörgését.

– Nem ez az a kurva, aki zsámolynak használt téged?

Callan tekintete rólam a barátjára emelkedett, de hallgatott, ahogy a többiek is, mindenki arra várt, hogy Jacob mit fog mondani.

– Nem kellene neked is úgy használnod őt?

Jacob a fenekemhez verte a csizmáját, teste fölém hajolt és morogva utasított. – Kússz oda hozzá!

Visszautasítva ráztam a fejem, a düh átjárta a testem, minden izmom túl feszes volt ahhoz, hogy megmozduljak. Már kúsztam Callan miatt és hová vezetett? Az ágy lábához láncolva.

Ennyi ember előtt arra kényszeríteni, hogy megtegyem újból, túl kegyetlen volt, túl bosszúálló, túl…

– Vagy mi lenne, ha behoznám ide a barátaimat, hogy jobb viccet csináljanak belőled, hogy ők is úgy nevethessenek, mint a tieid?

Most túlságosan is olyan, mint én, most amikor eszembe jutott a figyelmeztetése. Túlságosan olyan, mint amit én tettem vele. Újra és újra és újra.

A fejembe csapódott minden emlék a szégyennel együtt, amit magával hozott. Minden sértés, minden gúnyolódás, valahányszor térde kényszerítettem magam előtt, hogy a barátaim kigúnyolhassák. Nem törődtem a fájdalommal, amely a szeme mögött hömpölygött. Ez csak még többre sarkalt.

És én már akkor is tudtam, hogy nem a barátaim nevetése vagy a megaláztatás bántja őt a legjobban, hanem az, hogy tudtam mit érez irántam és, hogy én megbüntettem a vonzalmáért.

Múltunk volt. És meg kellett fizetnem az árát.

Callan figyelmeztetett, hogy el fog jönni.

– Kibaszottul mindenki tűnjön el! – üvöltötte el magát Jacob, hangja túlharsogta a zenét, ami erősebben rázta meg a falakat.

Könnyek szúrták a szememet és ez alkalommal nem tudtam megállítani őket. Nem úgy, hogy ezek a férfiak érdeklődve bámultak, nem úgy, hogy Callan nem volt hajlandó rám nézni miközben a szégyenérzetemmel és a büszkeségem épségben tartásáért küzdöttem a felszín alatt.

A férfiak végül kimentek a szobából maguk mögött hagyva a röhögést és a rémisztő megjegyzéseket, de a suttogások semmik nem voltak ahhoz a nehéz levegőhöz képest, ami akkor maradt, amikor csak Callan, Jacob és én maradtunk a szobában.

Egy kar megragadott a hasam alatt és felrántott a padlóról, a testem semmiként nyomódott a férfihoz, aki vitt, hogy Callan elé állhassak, mielőtt újra ledobott volna. Karjaim kimerültek, amikor becsapódtam, a fejem előreesett mielőtt labdává gömbölyödtem volna. Fájdalom hasított az államba, ahogy valami meleg és nedves folyt végig. Bíborvörös cseppeket láttam a padlón, amikor kinyitottam a szemem.

– Kurvára használd őt, te seggfej! Verd ki ezt a szart a rendszeredből mielőtt megöleted magad a következő harcban! Ma nem kellett volna megütnöm téged. És ha nem csinálsz vele valamit, majd én fogok!

Callan vigyorgott, rémisztő volt a kifejezése. A szeme azonban nem rajtam volt, csak a haverján.

– Szerencsés ütés volt.

– Kurvára nem. Kibaszottul nem is próbálkoztam! A fejed valahol máshol járt.

Míg Jacob hangja a dühtől emelkedett, addig Callané hideg volt, olyan rohadtul üres az érzelmektől, hogy megijesztett.

– Tűnj el Jacob! Biztos vagyok benne, hogy Haley vár már a börtönben. Utálnám, ha a többi seggfej kapná meg először.

A börtön említésére borzongás futott végig rajtam, de egyikükre sem mertem felnézni. Igyekeztem a lehető legmozdulatlanabb maradni, amennyire lehetséges. Láthatatlan. Minden belső félelmem azt kiabálta, hogy Jacob inkább felkap és magával visz, mintsem Callannel hagyjon.

A következő szavai csak megerősítették a félelmem.

– Magammal kellene vinnem. Távol tőled.

Callan mosolya borotvaéles volt, a dac íródott bele arca vonalaiba. – Próbáld meg, és többé nem kapsz szerencsés ütést!

Jacob elhallgatott, csizmája vállszélességben helyezkedett el előttem a padlón. Bátorkodtam Callanről a barátjára nézni hátha be akarja váltani a fenyegetését, de továbbra sem mozdult.

Jacob hangja visszafogott volt, amikor végül válaszolt, mindem kimondott szóba figyelmeztetés volt írva.

– Tedd meg, amit kell vagy megmondom Bennynek és Franklinnek, hogy kössék le a segged és tartsanak távol a ringtől. Azt is meg fogom nekik mondani, hogy szabaduljanak meg tőle.

Callan csak bámult Jacobra, mosolya elhalványult, a két férfi közötti merész néma suttogásnak, nyilvánvalóan története volt.

Jacob nem szólt egy szót sem mielőtt kiviharzott volna, a családi lakosztályhoz vezető ajtó egy másodperccel később becsapódott.

Callanre néztem és láttam, hogy engem bámul, amíg a zene szólt és a szivarfüst illata erősen érződött a levegőben.

– Vérzel – mondta sötét és veszélyes szemekkel, a hangja olyan mély volt, hogy éreztem minden szavát.

Felnyúltam, hogy megérintsem az államat, majd elhúztam az ujjaim, a hegyük bíborszínű volt. Behunytam a szemem, elűztem a könnyeket, amelyek egész nap fenyegettek. Viharként folytak le az arcomon, fájdalmasabban, mint ahol a bőröm felhasadt a padlón.

– Igen – válaszoltam végül, nem tudván mit mondhatnék még.

Elmosolyodott, karja megmozdult, miközben a tarkóját dörzsölte. Lehúzta a csizmás lábát az asztalról, lehajolt, hogy a szemünk egy szintben legyen.

Nem voltam biztos benne, hogy mit vártam, hogy mondani fog, de pokolian biztos, hogy nem azt, ami elhagyta a száját.

– Jó. Örülök, hogy végre megtanulod milyen érzés valaki másért vérezni.