13.-14. Fejezet

 

TIZENHÁROM

Fordította: Zsuzsa

Lisbeth

Négy óra alatt Holly jó munkát végzett, és megmutatta nekem mindazt, amit a takarítóktól elvártak. Nehéz volt odafigyelni. Nem akartam semmit sem kezdeni a különböző súrolószerekkel és fényezőkkel, amikről magyarázott, a tekintetem folyamatosan azt kereste, hogyan menekülhetnék ki a házból anélkül, hogy észrevennének.

Valahányszor elhaladtunk egy kifelé vezető ajtó mellett, nem hiányoztak a közelben álldogáló férfiak vagy a pirosan villogó elektronikus kezelőfelületek. A kastélyt szigorúan lezárták, és biztos voltam benne, hogy nem azért, hogy az emberek ne jöjjenek be, hanem inkább azért, hogy engem bent tartsanak.

Két nappal ezelőtt minden ajtó elérhető volt anélkül, hogy egy öltönyös őr állt volna a közelben. Erősen kételkedtem, hogy valami külső fenyegetés történt abban az időben, amikor engem is munkára kényszerítettek.

Mivel nem volt más választásom, mint jól játszani másokkal, legalábbis addig, amíg azt hitték, hogy a szökésem veszélye messze a múlté, segítettem Hollynak kitakarítani több nagy fürdőszobát és az edzőtermekhez tartozó szaunát, a testem fájt a nyújtózkodástól és a súrolástól, mielőtt még lehajoltam és súroltam volna tovább.

– Friss törölközőkre lesz szükség az edzőteremben. Be tudnál vinni néhányat, és a polcra rakni, amíg én itt befejezem?

Letettem a szauna üvegfalára használt súrolószert, a karom ötszáz kilót nyomott ott, ahol a fájó vállamról lógott.

– Persze. Hol vannak?

Holly egy szekrényre mutatott.

– Tiszta törülközőket ott találsz. Az edzőterem a szemközti ajtó mögött van.

Hálás voltam, hogy ha csak néhány percre is, de megszabadulhattam a súrolástól, kiléptem a szaunából, és elindultam abba az irányba, amit mutatott.

Megragadtam annyi fehér törölközőt, amennyit csak tudtam, bevonultam az edzőterembe, a karjaimban lévő frottírtorony eltakarta a szememet, ezért csak a földön tudtam figyelni az utam, ahogy a polcok felé haladtam.

Valaki volt bent, ha a nyögésekből következtetni lehetett, egy egyenletes intenzív erőfeszítés, amitmély kilégzés követte.

Nem láttam, hogy ki edz, de nem is igazán érdekelt. Minden szándékom az volt, hogy egymásra pakolom a törölközőket, és elhúzok onnan.

Mielőtt elértem volna a polcokat, egy női hang szállt a levegőben.

Úgy hallottam, hogy pár nap múlva harcolni fogsz. Mi a fasz van, Callan? Megőrültél?

A nevének említésére megálltam, a szívem egyenesen a torkomba száguldott, ahol úgy vert, mint egy légkalapács. Megpróbáltam a törölközők mögül kikukucskálni a nőre, aki beszélt, de azok elbillentek egy irányba, és majdnem felborultak, mielőtt újra a helyükre tudtam volna húzni őket.

Próbáltam nem gondolni arra, hogy szükségem van rá, hogy lássam azt a nőt, aki így beszélhetett Callanhez. A barátnője vagy valaki fontos személy kellett, hogy legyen, és a kíváncsiság egyre jobban hajtott.

Miből gondolod, hogy érdekel a véleményed? Ehhez semmi közöd.

Vagy talán mégsem.

Úgy beszélt hozzá, mintha a nő az idegeire ment volna.

De, hé, legalább beszélt vele, nem igaz? Nem mintha velem ugyanezt tenné.

Miközben ők egymással beszélgettek, én tétován álltam, és azon gondolkodtam, hogy sietve elpakoljam a törölközőket, vagy megforduljak és elfussak.

A polcok gyakorlatilag egy falat alkottak, és csak vékony lécek nyíltak az edzőterem felé. Kevés volt az esélye, hogy meglátnak.

Előreléptem, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a beszélgetést.

Könnyű volt addig, amíg Callan be nem vallotta, hogy szüksége van valamire, és a nő megkérdezte, hogy öröm vagy fájdalom.

A gyomrom összeszorult ezekre a szavakra, de megharaptam az arcom belsejét, és küzdöttem, hogy elengedjem, ehelyett inkább elkezdtem a törölközőket az alsó polcról a felsőre pakolni.

Leguggolva megdermedtem, amikor a nő leült a padra, épp a polc túloldalán, és a hangja elhalkult, ahogy nehéz léptek közeledtek felé.

A fejemet a megfelelő irányba fordítva, pont átláthattam oda, ahol Callan állt, és a szívem fájdalmasan megdobbant, amikor megláttam, hogy csak félig van felöltözve.

Fenséges volt. Nem jutott eszembe más szó, mint hogy a teste felkészült és készen állt, a sima, kemény izmok és az izzadságtól csúszós bőr szédítő formája.

A szemem végigtáncolt a hasának minden árnyékos barázdáján, feljebb, a széles mellkasáig és a vállakig, amelyeknek nem kellett volna valódiaknak lenniük. A tekintetem megakadt egy tetoválás örvényén, amelyet korábban nem vettem észre, a vonala végigvezetett a jobb karján, meghatározva bicepszének domborulatát.

Azt hiszem, egy időre elállt a lélegzetem, ahogy tágra nyílt szemmel és összeszorított combokkal tanulmányoztam őt.

Callan, függetlenül mindattól, amit utáltam benne, tagadhatatlanul gyönyörű volt. Mintha a viselkedése és a szeme nem lett volna eléggé veszélyes, akármelyik Isten tervezte őt, gondoskodni akart arról, hogy a teste legyen a leghalálosabb fegyver és a legcsábítóbb csali.

És amíg én ott gubbasztottam dermedten, ő előrelépett a padon ülő nőhöz közelítve, a karját előre nyújtotta, hogy a kezét a polcra tegye, miközben a nő felemelte a fejét, hogy ránézzen, miközben az ujjai a nadrágja derekán siklottak végig.

Egy rántás, és a rövidnadrág lecsúszott izmos combjáról, hogy összegyűrödjön a lábainál a földön. Elfojtottam egy nyögést azt nézve, hogy mivel ruházták még fel az istenek.

A nő nyúlt, hogy megragadja a férfi vastag farkát, de Callan keze gyorsan mozdult, megragadta a csuklóját, hogy a nő vinnyogott, látható remegés futott végig a testén, és a másik keze pedig addig nyúlt felfelé, amíg a férfi az erős ujjaival mindkettőt meg tudta fogni, és a nő feje fölé emelte a karját. Annyira hátraszorította őket a polchoz, hogy a lány mellkasa felívelt, és csak egy szót mondott, egy parancsot, amit lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.

– Nyisd ki!

Az ajkai szétnyílhattak, nem mintha láttam volna. De az enyém is kinyílt. De amint rájöttem, hogy mit csinálok, becsuktam a számat, és elpirultam.

Callan előrelépett, és a nő szája minden centiméterét elnyelte, a kőkemény hús lassan kúszott a duzzadt ajkak közé. Hogy a fenébe nem fulladt meg?

A kérdés elhalványult, amint a teste megmozdult, és majdnem elvesztettem a fejem, amikor láttam, ahogy a hasizmai mozognak, elernyedtek és megfeszültek, hullámzott a csípője minden egyes lökésével, és szinte nyögtem hallva a nedves hangokat, amelyek a nő szájából jöttek, miközben küzdött, hogy leszopja a farkát.

Szent.

Kibaszott.

Szar.

Nem voltam ártatlan szűz, aki először látt szexet, de eddig nem tapasztaltam semmi olyat, ami ennyire szexi, mint ez.

Csak ekkor ráztam ki magam a bűvöletből, és rájöttem, hogy nem kellene ott guggolnom, ahol vagyok. Callan már így is eléggé gyűlölt. Ezért meg fog ölni.

Gyorsan begyömöszöltem a törölközőket, és ahogy lassan talpra álltam, minden egyes polcot megtöltöttem, a szemem az apró réseket kereste, hogy átkukucskálhassak, miközben az utolsó törölközőt is betömtem.

Már teljesen felálltam, amikor még egyszer oda mertem nézni, és egy pár whisky színű szemet láttam, ami rám nézett a résen keresztül. A szívem fájdalmas zörgéssel állt meg.

Ó, Istenem...

Callan sötét tekintete nem ingott meg. A teste nem hagyta abba, hogy a nő arcát bassza. És a nőnek fogalma sem volt róla, hogy itt állok.

De a férfinak igen.

Tudva, hogy már szinte halott vagyok, amikor ez a pillanat véget ér, még mindig egy csapdába esett nyúl voltam.

Képtelen mozogni.

Képtelen lélegezni.

Képtelen voltam a szívemet újraindítani, miközben ő kegyetlenül bámult rám.

Tökéletes szája sarka vigyorra húzódott, teste egyre erőteljesebben, egyre gyorsabban mozgott, annyira, hogy a nő fulladozott.

Amikor a férfi ajkai szétváltak, és a nő panaszosan nyöszörgött, lehunyta a szemeit, és egyetlen mély hangú paranccsal még egyszer előrenyomult.

– Nyelj!

Megtettem. A torkom a semmi miatt mozdult, de ettől függetlenül követtem az utasítást.

Még akkor is, ha nem nekem szólt.

Soha nem volt jobb alkalom arra, hogy eltűnjek a picsába egy helyről, mint ebben a pillanatban. És amint elszabadultam a tekintetétől, valahogy mozgásra kényszerítettem a lábam, gyakorlatilag futva hagytam el az edzőtermet, hogy megkeressem Hollyt.

Még mindig súrolt, anélkül, hogy sejtette volna, hogy még az éjszaka vége előtt halott leszek.

– Mindet elraktad?

Kék szemei felém fordultak, arcát kedves mosoly díszítette.

Erőfeszítésbe került, hogy válaszoljak.

– Igen. Végeztünk itt?

A szemöldöke középen összeráncolódott, a mosolya elhalványult. – Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

Én is úgy éreztem, de ezt nem mondtam el neki. Ez a szellem a múltamból ugyanolyan valóságos volt, mint bármilyen fenyegetés, ugyanolyan valóságos, mint a kés, amellyel valószínűleg átvágja a torkomat.

– Jól vagyok. Mehetünk?

Bedobta a szivacsot egy vödörbe, és levette a sárga kesztyűt a kezéről.

– Igen. Úgyis ebédidő van. Az ebédlőbe kellene mennünk, mielőtt elfogy a legjobb étel. Éhes vagy?

Ó, megjött az étvágyam, csak nem arra, amit ő javasolt. Valami kurva nagy baj volt velem. Még huszonnégy órája sem volt, hogy az a seggfej (szó szerint) körberángatott a kúriában, és most itt álltam, és pokolian reméltem, hogy Holly nem olyannak érezte a szagomat, mint aki be van gerjedve.

Nem voltam benne biztos, hogy ki a kegyetlenebb: Callan vagy az isten, aki megteremtette őt.

Aztán megint, talán nem is isten volt.

Lehet, hogy Callant maga az ördög kovácsolta a tűzben.

Erősen kételkedtem abban, hogy az étel jól fog esni a gyomromban szaltózó rémült bukfencekben, de hajlandó voltam bárhová menni, még ha ezzel a pokolba is jutottam innen.

– Éhen halok. 

Odasétáltam a kocsihoz, amit egész nap tologattunk, az egyensúlyom kedvéért ujjaimmal átfogtam a fogantyút. Annak ellenére, hogy már nem voltam Callan látóterében, a lábaim nem hagyták abba a remegést. – Menjünk.

Holly furcsán nézett rám, miközben felkapta a vödröt, hogy a kocsira tegye. Szerencsére nem tett fel több kérdést.

Gyakorlatilag rohanva igyekeztem, hogy kijussunk onnan, a szívem a bordáim alatt kalapált, hogy kétségbeesetten próbáljak kiszabadulni és biztonságba menekülni.

Több folyosón is végigmentünk, mire Holly újra megszólalt.

– A fenébe, Lisbeth, lassíts már! Úgy viselkedsz, mintha menekülnél valaki elől.

Ennél igazabb szavak még soha nem hangzottak el.

Csak imádkozni tudtam, hogy ne kapjon el.


 

TIZENNÉGY

Fordította: Zsuzsa

Callan

A másodperc töredékéig azt hittem, hogy az elmém játszik velem. Lisbeth olyan csendben volt, kis teste a földön görnyedt, és először nem is hittem el, hogy megláttam a mozdulatát.

Észre sem vettem volna, ha nincs mögötte a lámpa, a másik ajtón át beömlő fény, amely megvilágította, ahogy a törölközőket a polcra tolta, a feje pedig ide-oda billegett, hogy a fán lévő apró réseken keresztül láthassa, mit csinálunk Isabelle-lel.

Az elmém.

Csak egy újabb trükk.

Egy másik szellem.

De aztán felállt, és azok a kék szemek összefonódtak az enyémmel. Olyan tökéletes volt az a tekintet.

Félelem.

Sokk.

Vágy.

Évek óta, minden, amit látni akartam azokban a kegyetlen kék szemekben, az a vágy volt. Az árnyékból figyeltem Lisbethet, és most ő figyelt engem.

Felszította bennem a lángokat, vágy tombolt szétáradva a bőrömön és az ereimben. De a haragom kihűlt, ahogy bámult, az arcáról eltűnt a szín, a testének feszültsége tapintható volt onnan, ahol a másik oldalon álltam, csapdába ejtve a tekintetét.

És persze a testem reagált.

Hogyne reagált volna?

Akár a nevét is rám billogozhatta volna az évek alatt, amíg a szolgája voltam.

Egyszer már birtokolt, és most azért küzdöttem, hogy kiszabaduljak.

Nyelj...

Ezt a parancsot Isabelle-nek mondtam, de egyben Lisbethnek is.

És ő engedelmesen megtette. Finom torka tudta, mit tegyen, szemei elkerekedtek, amikor rájött, hogy gondolkodás nélkül követte az utasítást.

Ez volt az első szó, amit több mint tizennyolc év óta mondtam neki, és Lisbeth teste csak engedelmeskedni tudott.

Abban a pillanatban átestem a szakadék szélén. Olyan döntést hoztam, ami mindkettőnket tönkre fog csak tenni. De ezen nem lehet segíteni.

Elfutott, mintha ez megmentené, mintha lenne valami hely, ahol elrejtőzhetne.

Nem volt.

– Mr. Rose, nem számítottunk rá, hogy ma itt látjuk. Van valami probléma?

Edward egy mocskos szemétláda volt, de jól vezette ezt a házat. Felügyelte a kúria és a gödör minden alkalmazottjának felvételét és kirúgását, és nem az a fajta volt, aki elnézi a hibákat. De míg azokkal szemben, akiket a maga alatt állónak tekintett, gyakran volt hatalmaskodó, addig velem szemben egy talpnyaló.

Az irodájában találtam rá, vékony teste az íróasztala fölé görnyedve, fehér haja tökéletesen a helyén, csontos kezeivel egy bőrkötésű főkönyv lapjaira írogatott, az ajtókeretnek támasztottam a vállamat, és elkövettem egy hibát, amiről tudtam, hogy sokba fog nekem kerülni.

– Azt akarom, hogy Lisbeth kerüljön vissza a családi lakosztályokba.

Edward a főkönyv tetejére ejtette a tollát, és hátradőlt a székében.

– Történt valami?

– Kell történnie valaminek ahhoz, hogy változtassak?

Fehér szemöldöke összerándult, összeráncolva a bőrt gyöngyházbarna szemei között.

– Nem, de úgy emlékszem, Ön akarta azt, hogy Lisbeth olyan területeket kapjon, ahol nem lehet szem előtt.

Egy kicsit késő.

– Szóval az edzőtermet választottad?

Torkából felszakadt a hang.

– Elnézést kérek. Gretchennek tudnia kellett volna...

– Rendben van – morogtam, és ezzel gyakorlatilag elvágtam a panaszát a takarító személyzetet felügyelő nővel kapcsolatban. – A családi lakosztályokba akarom őt.

– Mikortól?

– Most.

Megfordultam, hogy távozzak, de ő a hátam mögül felkiáltott.

– Lisbeth már egész nap dolgozott, Mr. Rose.

Megálltam, ujjaim a tenyerembe görbültek, ahogy visszafordultam hozzá.

– És ezzel mi a probléma?

– Az Ön szabályai mindig is úgy szóltak, hogy minden alkalmazott csak nyolc órát dolgozhat.

Ez igaz, a személyzet többi tagjára, de Lisbeth technikailag nem volt a fizetési listán.

– Ma este kezd.

– De, Mr. Rose...

Edward az utolsó idegszálamon is végighúzta a karmait.

– Tovább akar velem vitatkozni, vagy azt tervezte, hogy azt mondja „Igen, Mr. Rose. Mondott valamit, Mr. Rose?”

Összezárta a száját, azok a gyöngyszemek kitágultak, mielőtt megvonta a vállát, és megigazította a zakója mandzsettáit.

– Igen, Mr. Rose. Bármit, amit csak mond.

– Köszönöm.

A tett megtörtént, de minden egyes lépéssel, amivel az irodájától távolodtam, tudtam, hogy vissza kellene fordulnom, és meg kéne gondolnom magam, meg kellene mondanom neki, hogy tartsa a ribancot ott, ahol nem láthatom, ahol nem bámulhatom a telt ajkait, és nem képzelhetem el, hogy szétfeszítem azokat a fogaimmal, a nyelvemmel, a farkammal.

Mégis tovább viharzottam, tudván, hogy egyenesen a katasztrófa felé tartok, mert Lisbeth volt az egyetlen nő a világon, akiért megszegtem a szabályaimat.

Nem azért, mert annyira akartam őt.

Hanem mert gyűlöltem őt.

Sok szempontból én voltam a bomba, ami arra várt, hogy felrobbanjon, Lisbeth pedig a detonátor, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy megállítson.

Gyorsan terjedhetett a hír, amíg felrohantam az emeletre. Még el sem értem a lakosztályomig, Franklin máris üldözött a folyosón, a hangja dühösen sziszegett, ahogy megkérdőjelezte a döntésemet.

– Mit képzelsz, mit csinálsz?

Felé fordultam, és találkoztam a tekintetével.

– Bemegyek a szobámba. Minek látszik, hogy mit csinálok?

Évekkel ezelőtt Franklin képes volt megfélemlíteni engem. Majdnem 190 cm magas volt, teste egy sor szálkás izom, szürke szemei élesek és biztosak. De ez akkor volt. És bár még mindig tiszteltem őt, mint azt az embert, aki gyakorlatilag felnevelt, és aki elindított azon az úton, hogy ezt a családot vezessem, de nem fogok meghajolni előtte. Nem úgy, mint gyerekkoromban.

Mindig is volt köztünk hatalmi harc, az ilyen pillanatokban pedig mindennél jobban, de nem mulasztottam el azt a pillanatot, amikor hátralépett, és megértette, hogy Lisbeth ügyében nem adok neki jogot a véleménynyilvánításra.

– Beszélnünk kellene – mondta egyszerűen, mert tudta, hogy jobb, ha nem vitatkozik, és nem kérdőjelezi meg a döntésemet, hogy a lányt a közelében tartom.

Edward biztos felvette a telefont, hogy felhívja Franklint, amint kiléptem az irodájából.

– Miről?

Tekintete fogva tartotta az enyémet, nem hátrált meg a hangomtól. Franklin nem. Még ha nem is tud legyőzni, akkor sem fog meghunyászkodni.

– Arról, hogy Lisbeth miért van itt.

Számít ez? Függetlenül attól, hogy milyen körülmények között került a kastélyba, most már itt volt, és minden szándékom megvolt arra, hogy játszadozzak egy ilyen rémült kisegérrel.

Mégis, érdekelt az aggodalma. Ma már másodszor követelte, hogy beszéljünk.

– Van valami, amit tudnom kellene?

– Nem fogunk itt beszélgetni.

Franklin előrement, a válla súrolta a karomat, ahogy elhaladt mellettem a családi lakosztályok felé, bőrcipője csattogott a márványpadlón.

Ha másról lett volna szó, nem követtem volna, de a kíváncsiságomnak nem tudtam ellenállni. Mi volt olyan fontos, hogy szükségét érezte, hogy kövessen, és azt követelje, hogy beszéljünk Lisbethről?

A családi lakosztályokba lépve megvártam, hogy Franklin helyet foglaljon, mielőtt a falnak dőltem, és keresztbe tettem a karomat.

– Beszélj!

Arckifejezése kemény vonalak és őrjöngő árnyékok összevisszasága volt, szemei rám szegeződtek, miközben ajkai vékony vonallá húzódtak.

– A legrosszabbat kellett volna tenned vele, ehelyett játszol vele?

Felhúztam a szemöldököm a hangjából áradó haragtól, de nem reagáltam, nem engedtem, hogy az arckifejezésem ennél jobban megváltozzon.

– Mit csinálsz? – csattant fel, most először mutatva meg nekem a hideg helyett melegebb oldalát.

– Bármit, amit átkozottul csak akarok.

Gúnyolódott, egyik kezét felemelve intett, mintha eltörölné a válaszomat.

– Ne felejtsd el, hogy az a nő az oka, hogy az anyád meghalt. Ne merd elfelejteni azt sem, ahogyan veled bánt azokban az években. Miért vagy vele ilyen puhány? Egy szobalány? Komolyan? Ez a legjobb, amire képes vagy? És most meg azt akarod, hogy idefent legyen?

Megdöntöttem a fejemet, és egy figyelmeztető kifejezéssel vigyorogtam. – Van még valami, amit meg kellett volna tennem?

– Igen. Dobd a seggét Coltonnak. Dobd a kibaszott gödörbe, kicsit sem érdekel, de hagyd abba azt a játékot, amit most játszol. A bőröd alá fog mászni, ha túl közel engeded magadhoz, és ezúttal talán tényleg sikerül elpusztítania téged.

Sűrű és alattomos csend lett közöttünk. Amikor nem reagáltam a követeléseire, Franklin összeszedte magát, arckifejezése visszaváltozott unatkozó maszkká, miközben a szeme még mindig az alig elfojtott dühtől égett.

Tudtam, hogy ő is ugyanúgy utálja Lisbethet, mint én, de ez már túlzás volt részéről. Elgondolkodtatott, hogy mi vezethette őt ilyen mértékű ingerültségre.

– Mindketten tudjuk, hogy mit éreztél iránta, Callan. Az egyetlen aggodalmam az, hogy elfelejted, hogy azért hoztam ide, hogy elpusztítsd. Nem azért, hogy elpuhulj, és arra kérd, hogy poroljon le néhány dolgot, és megpucolja az ablakokat.

A beszélgetés folytatódott volna, ha a folyosón nem nyikorognak a kerekek, ahogy átdöccen egy kocsi a márványpadló hibáján. Franklin szeme elszakadt tőlem, hogy kinézzen az ajtón, a teste megfeszült, amikor Lisbeth belépett.

Amint megpillantotta Franklint, megállt, de amikor megfordította a fejét, hogy rám nézzen, látható remegés futott végig a vállán, a kék szemek tágra nyíltak, és félelem táncolt mögöttük.

Franklin felállt a kanapéról, és figyelmeztető pillantást vetett rám, mielőtt kiviharzott volna a szobából, hogy végigrohanjon a folyosón, Lisbeth tekintete pedig olyan megvetéssel követte, hogy majdnem elmosolyodtam.

Úgy tűnt, nem mi voltunk az egyetlenek, akikből áradt a gyűlölet. Lisbeth ugyanígy érzett.

A kocsi ismét nyikorgott, ahogy beljebb tolta a szobába, és a tekintete végigmérte a ma reggel már kitakarított teret.

Nem voltam semmi, ha nem egy úriember. Látva a zavarát, hogy mit tegyen, úgy döntöttem, hogy segítek neki.

A kandallóhoz lépve hátrapillantottam, és láttam, hogy feszülten figyel, ujjai olyan szorosan fonódtak a kocsi fogantyújára, hogy az ujjbegyeiből kifutott a szín.

A kandalló tele volt a szokásos apróságokkal: gyertyák, virágvázák, egy csomó baromság, ami keveset jelentett nekem.

Végigsöpörtem a karommal, és az összes szart a padlóra löktem.

Üvegek törtek össze a lábam előtt, egy ezüst gyertyatartó elgurult a plüss szőnyegen, a víz kifröccsent, és a reggeli friss virágok szára letört, a rózsaszirmok mindenfelé szétszóródtak.

Lisbeth szeme összeszűkült a rendetlenségre, amit csináltam, ajkai meglepetten szétnyíltak, de aztán ez a tekintet felemelkedett rám. Nem hagytam ki, ahogy az ujjai megfeszültek a kocsin, ahogy a dühtől remegő vállai lecsillapodtak.

Elvigyorodtam, amikor megláttam.

A kanapéhoz lépve a csizmámmal a szőnyegbe tapostam a rendetlenséget, mielőtt helyet foglaltam volna a kanapén, és feltettem a lábam az asztalra. A háttámlára kinyújtott karokkal várakozva néma kérdéssel bámultam őt.

Mit fog tenni a kis kurva?

Kurvára fel fogja takarítani, akár tetszik neki, akár nem, ahogy nekem is kellett, amikor gyerekek voltunk. Ha megpróbálna megfordulni és elfutni, visszarángattam volna. Az arckifejezéséből ítélve tudta ezt.

Végül a feszültség lepergett a válláról, és kiült az elfogadás az arca vonásaira. Felkapott a kocsiról egy kis lapátot és seprűt, odasétált a rendetlenséghez, és takarítani kezdett.

Ez nem lesz jó.

Talpra álltam, és két hosszú lépéssel lecsökkentettem a köztünk lévő távolságot. Összehúzta magát, alsó ajka remegett, olyan erősen szorította azt az átkozott seprűt, hogy azt hittem, megpróbál megütni vele.

Ujjaimat a fanyélre tekertem, kirántottam a seprűt a kezéből, és a térdemen kettétörtem. A sörték fölött csak egy kis facsonk maradt, amit visszanyújtottam neki, a hosszabb fadarab pedig a szemközti falnak csapódott, amikor félredobtam, és elindultam, hogy újra helyet foglaljak.

A düh vörösre festette az arcát, én pedig mosolyogva vártam, mit fog csinálni most, hogy nem hagytam neki más választást, minthogy négykézláb másszon.

Lisbeth szeme a kezében szorongatott seprű és közöttem táncolt, könnycseppek csípték a szeme szélét, amelyeket nem volt hajlandó elengedni. De ahelyett, hogy a földre rogyott volna, beletörődve abba, amit elvártam tőle, olyan büszkeséggel emelte fel az állát, ahogy nem kellett volna, tekintetbe véve mindazt, amit már megtettem vele.

De mindig is ez volt Lisbeth problémája.

A hiúsága.

Azt hitte, hogy ő valahogy jobb, mint a többiek, pusztán a családja miatt, amibe született.

Az volt a szándékom, hogy mire ennek vége lesz, a nő több mint boldogan fog mászni.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű megtörni, de soha nincs lehetetlen. Mindenkinek volt egy töréspontja.

Mindenkinek.

Hangja remegett, és olyan rohadt halk volt, hogy alig hallottam, Lisbeth a szemembe nézett, miközben azt mondta: – Otthagyhattál volna egyszerűen hajléktalannak az utcán. Sokkal egyszerűbb lett volna.

De nem olyan szórakoztató, gondoltam, miközben ujjaim a kanapé háttámláján kopogtak, és egyik bokámat a másik fölött keresztbe tettem.

A tekintete a testem mozgására siklott, a kezemről a lábamra, majd vissza az arcomra. Elkomorult, és ez volt a legaranyosabb dolog, amit valaha láttam.

– Tudom, hogy gyűlölsz.

Ó, fogalma sem volt róla.

– És tudom, hogy biztosan dühös vagy, amiért úgy bántam veled, amikor gyerekek voltunk, de tényleg szükség van erre? Nem elég, hogy csődbe mentem, és kúszva kellett visszajönnöm? Nem nyugtat meg téged egy kicsit sem?

Ez egy kibaszott nagy nem lenne. Egy kicsit sem.

A szemei a padlót tanulmányozták a lába előtt, az üveget, a törött virágokat, azt a kibaszott rendetlenséget, amit én csináltam.

– Nem kellett volna ma utánad leskelődnöm – ismerte be. – És ha ez a büntetésem azért, akkor tudnod kell, hogy nem szándékosan tettem.

Felemelve a fejét a hallgatásommal találkozott.

Lenéztem a rendetlenségre, majd vissza rá, és kérdőn felhúztam a szemöldökömet.

Sóhajtva fújtatott egyet, amikor végül leereszkedett a földre.

Lisbeth teste ismét megremegett, hogy a félelemtől vagy a dühtől, az nem sokat számított. Túlságosan lefoglalt, hogy élvezzem a látványt, a testem életre kelt, ahogy végighúztam a tekintetemet a háta ívén, a kerek fenekén, lejjebb a combjai hátsó részének vonalán, ahogy végigmászott, hogy mindent felsöpörjön. Sikerült feltakarítania a rendetlenség felét, mielőtt a könnyek végül kibuggyantak a szeméből, a vállai remegtek a néma zokogástól, ahogy elejtette a padlóra a szemeteslapátot és a seprűt, majd a lábát maga alá húzva felült.

Már fiatalon is gyönyörűnek tartottam, de sosem gondoltam volna, hogy ez a szó mennyivel többet jelenthet, amikor látom, hogy elfogadja a vereséget.

Igazi szépség volt abban, ahogy lehajtott arccal térdelt, és ahogy a könnyek csendesen végigfolytak sápadt arcán.

És még mindig nem végeztem.

Feltápászkodtam, és átkeltem a szobán, hogy fölé álljak.

Lisbeth nyaka lassan hátrahajolt, kék szemei vörösek lettek, amikor találkoztak az enyémmel, a könnyek még mindig folytak, az állkapcsa szélén futottak végig, és megcsillantak a fényben.

Semmi mást nem akartam, mint megízlelni a fájdalmát, ezért a helyemen maradtam, és néztem, ahogy megtörik.

Az ajka ismét megremegett, mielőtt levegőt vett, és pislogott.

– Kérlek – mondta, a szó csábító ujjakkal kúszott fel a gerincemen – miért nem beszélsz velem?

4 megjegyzés: