TIZENHÁROM
Fordította:
Zsuzsa
Lisbeth
Négy óra alatt Holly jó munkát végzett, és
megmutatta nekem mindazt, amit a takarítóktól elvártak. Nehéz volt odafigyelni.
Nem akartam semmit sem kezdeni a különböző súrolószerekkel és fényezőkkel,
amikről magyarázott, a tekintetem folyamatosan azt kereste, hogyan
menekülhetnék ki a házból anélkül, hogy észrevennének.
Valahányszor elhaladtunk egy kifelé vezető
ajtó mellett, nem hiányoztak a közelben álldogáló férfiak vagy a pirosan
villogó elektronikus kezelőfelületek. A kastélyt szigorúan lezárták, és biztos
voltam benne, hogy nem azért, hogy az emberek ne jöjjenek be, hanem inkább
azért, hogy engem bent tartsanak.
Két nappal ezelőtt minden ajtó elérhető
volt anélkül, hogy egy öltönyös őr állt volna a közelben. Erősen kételkedtem,
hogy valami külső fenyegetés történt abban az időben, amikor engem is munkára
kényszerítettek.
Mivel nem volt más választásom, mint jól
játszani másokkal, legalábbis addig, amíg azt hitték, hogy a szökésem veszélye
messze a múlté, segítettem Hollynak kitakarítani több nagy fürdőszobát és az
edzőtermekhez tartozó szaunát, a testem fájt a nyújtózkodástól és a súrolástól,
mielőtt még lehajoltam és súroltam volna tovább.
– Friss törölközőkre lesz szükség az
edzőteremben. Be tudnál vinni néhányat, és a polcra rakni, amíg én itt
befejezem?
Letettem a szauna üvegfalára használt
súrolószert, a karom ötszáz kilót nyomott ott, ahol a fájó vállamról lógott.
– Persze.
Hol vannak?
Holly
egy szekrényre mutatott.
– Tiszta törülközőket ott találsz. Az
edzőterem a szemközti ajtó mögött van.
Hálás voltam, hogy ha csak néhány percre
is, de megszabadulhattam a súrolástól, kiléptem a szaunából, és elindultam abba
az irányba, amit mutatott.
Megragadtam annyi fehér törölközőt,
amennyit csak tudtam, bevonultam az edzőterembe, a karjaimban lévő
frottírtorony eltakarta a szememet, ezért csak a földön tudtam figyelni az
utam, ahogy a polcok felé haladtam.
Valaki
volt bent, ha a nyögésekből következtetni lehetett, egy egyenletes intenzív erőfeszítés, amitmély
kilégzés követte.
Nem
láttam, hogy ki edz, de nem is igazán érdekelt. Minden szándékom az volt, hogy
egymásra pakolom a törölközőket, és elhúzok onnan.
Mielőtt
elértem volna a polcokat, egy női hang szállt a levegőben.
Úgy hallottam, hogy pár nap múlva harcolni
fogsz. Mi a fasz van, Callan? Megőrültél?
A
nevének említésére megálltam, a szívem egyenesen a torkomba száguldott, ahol
úgy vert, mint egy légkalapács. Megpróbáltam a törölközők mögül kikukucskálni a
nőre, aki beszélt, de azok elbillentek egy irányba, és majdnem felborultak,
mielőtt újra a helyükre tudtam volna húzni őket.
Próbáltam
nem gondolni arra, hogy szükségem van rá, hogy lássam azt a nőt, aki így
beszélhetett Callanhez. A barátnője vagy valaki fontos személy kellett, hogy
legyen, és a kíváncsiság egyre jobban hajtott.
Miből gondolod, hogy érdekel a véleményed?
Ehhez semmi közöd.
Vagy
talán mégsem.
Úgy
beszélt hozzá, mintha a nő az idegeire ment volna.
De,
hé, legalább beszélt vele, nem igaz? Nem mintha velem ugyanezt tenné.
Miközben
ők egymással beszélgettek, én tétován álltam, és azon gondolkodtam, hogy sietve
elpakoljam a törölközőket, vagy megforduljak és elfussak.
A
polcok gyakorlatilag egy falat alkottak, és csak vékony lécek nyíltak az
edzőterem felé. Kevés volt az esélye, hogy meglátnak.
Előreléptem,
és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a beszélgetést.
Könnyű
volt addig, amíg Callan be nem vallotta, hogy szüksége van valamire, és a nő
megkérdezte, hogy öröm vagy fájdalom.
A
gyomrom összeszorult ezekre a szavakra, de megharaptam az arcom belsejét, és
küzdöttem, hogy elengedjem, ehelyett inkább elkezdtem a törölközőket az alsó
polcról a felsőre pakolni.
Leguggolva
megdermedtem, amikor a nő leült a padra, épp a polc túloldalán, és a hangja
elhalkult, ahogy nehéz léptek közeledtek felé.
A
fejemet a megfelelő irányba fordítva, pont átláthattam oda, ahol Callan állt,
és a szívem fájdalmasan megdobbant, amikor megláttam, hogy csak félig van
felöltözve.
Fenséges
volt. Nem jutott eszembe más szó, mint hogy a teste felkészült és készen állt,
a sima, kemény izmok és az izzadságtól csúszós bőr szédítő formája.
A
szemem végigtáncolt a hasának minden árnyékos barázdáján, feljebb, a széles
mellkasáig és a vállakig, amelyeknek nem kellett volna valódiaknak lenniük. A
tekintetem megakadt egy tetoválás örvényén, amelyet korábban nem vettem észre,
a vonala végigvezetett a jobb karján, meghatározva bicepszének domborulatát.
Azt
hiszem, egy időre elállt a lélegzetem, ahogy tágra nyílt szemmel és
összeszorított combokkal tanulmányoztam őt.
Callan,
függetlenül mindattól, amit utáltam benne, tagadhatatlanul gyönyörű volt.
Mintha a viselkedése és a szeme nem lett volna eléggé veszélyes, akármelyik
Isten tervezte őt, gondoskodni akart arról, hogy a teste legyen a leghalálosabb
fegyver és a legcsábítóbb csali.
És
amíg én ott gubbasztottam dermedten, ő előrelépett a padon ülő nőhöz közelítve,
a karját előre nyújtotta, hogy a kezét a polcra tegye, miközben a nő felemelte
a fejét, hogy ránézzen, miközben az ujjai a nadrágja derekán siklottak végig.
Egy
rántás, és a rövidnadrág lecsúszott izmos combjáról, hogy összegyűrödjön a
lábainál a földön. Elfojtottam egy nyögést azt nézve, hogy mivel ruházták még
fel az istenek.
A nő
nyúlt, hogy megragadja a férfi vastag farkát, de Callan keze gyorsan mozdult,
megragadta a csuklóját, hogy a nő vinnyogott, látható remegés futott végig a
testén, és a másik keze pedig addig nyúlt felfelé, amíg a férfi az erős
ujjaival mindkettőt meg tudta fogni, és a nő feje fölé emelte a karját. Annyira
hátraszorította őket a polchoz, hogy a lány mellkasa felívelt, és csak egy szót
mondott, egy parancsot, amit lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.
– Nyisd
ki!
Az
ajkai szétnyílhattak, nem mintha láttam volna. De az enyém is kinyílt. De amint
rájöttem, hogy mit csinálok, becsuktam a számat, és elpirultam.
Callan
előrelépett, és a nő szája minden centiméterét elnyelte, a kőkemény hús lassan
kúszott a duzzadt ajkak közé. Hogy a fenébe nem fulladt meg?
A
kérdés elhalványult, amint a teste megmozdult, és majdnem elvesztettem a fejem,
amikor láttam, ahogy a hasizmai mozognak, elernyedtek és megfeszültek,
hullámzott a csípője minden egyes lökésével, és szinte nyögtem hallva a nedves
hangokat, amelyek a nő szájából jöttek, miközben küzdött, hogy leszopja a
farkát.
Szent.
Kibaszott.
Szar.
Nem
voltam ártatlan szűz, aki először látt szexet, de eddig nem tapasztaltam semmi
olyat, ami ennyire szexi, mint ez.
Csak
ekkor ráztam ki magam a bűvöletből, és rájöttem, hogy nem kellene ott
guggolnom, ahol vagyok. Callan már így is eléggé gyűlölt. Ezért meg fog ölni.
Gyorsan
begyömöszöltem a törölközőket, és ahogy lassan talpra álltam, minden egyes
polcot megtöltöttem, a szemem az apró réseket kereste, hogy átkukucskálhassak,
miközben az utolsó törölközőt is betömtem.
Már
teljesen felálltam, amikor még egyszer oda mertem nézni, és egy pár whisky
színű szemet láttam, ami rám nézett a résen keresztül. A szívem fájdalmas
zörgéssel állt meg.
Ó, Istenem...
Callan
sötét tekintete nem ingott meg. A teste nem hagyta abba, hogy a nő arcát
bassza. És a nőnek fogalma sem volt róla, hogy itt állok.
De a
férfinak igen.
Tudva,
hogy már szinte halott vagyok, amikor ez a pillanat véget ér, még mindig egy
csapdába esett nyúl voltam.
Képtelen
mozogni.
Képtelen
lélegezni.
Képtelen
voltam a szívemet újraindítani, miközben ő kegyetlenül bámult rám.
Tökéletes
szája sarka vigyorra húzódott, teste egyre erőteljesebben, egyre gyorsabban
mozgott, annyira, hogy a nő fulladozott.
Amikor
a férfi ajkai szétváltak, és a nő panaszosan nyöszörgött, lehunyta a szemeit,
és egyetlen mély hangú paranccsal még egyszer előrenyomult.
– Nyelj!
Megtettem.
A torkom a semmi miatt mozdult, de ettől függetlenül követtem az utasítást.
Még
akkor is, ha nem nekem szólt.
Soha
nem volt jobb alkalom arra, hogy eltűnjek a picsába egy helyről, mint ebben a
pillanatban. És amint elszabadultam a tekintetétől, valahogy mozgásra
kényszerítettem a lábam, gyakorlatilag futva hagytam el az edzőtermet, hogy
megkeressem Hollyt.
Még
mindig súrolt, anélkül, hogy sejtette volna, hogy még az éjszaka vége előtt
halott leszek.
Kék
szemei felém fordultak, arcát kedves mosoly díszítette.
Erőfeszítésbe
került, hogy válaszoljak.
– Igen.
Végeztünk itt?
A
szemöldöke középen összeráncolódott, a mosolya elhalványult. – Jól vagy? Úgy
nézel ki, mint aki szellemet látott.
Én
is úgy éreztem, de ezt nem mondtam el neki. Ez a szellem a múltamból ugyanolyan
valóságos volt, mint bármilyen fenyegetés, ugyanolyan valóságos, mint a kés,
amellyel valószínűleg átvágja a torkomat.
– Jól
vagyok. Mehetünk?
Bedobta
a szivacsot egy vödörbe, és levette a sárga kesztyűt a kezéről.
– Igen.
Úgyis ebédidő van. Az ebédlőbe kellene mennünk, mielőtt elfogy a legjobb étel.
Éhes vagy?
Ó,
megjött az étvágyam, csak nem arra, amit ő javasolt. Valami kurva nagy baj volt
velem. Még huszonnégy órája sem volt, hogy az a seggfej (szó szerint)
körberángatott a kúriában, és most itt álltam, és pokolian reméltem, hogy Holly
nem olyannak érezte a szagomat, mint aki be van gerjedve.
Nem
voltam benne biztos, hogy ki a kegyetlenebb: Callan vagy az isten, aki
megteremtette őt.
Aztán
megint, talán nem is isten volt.
Lehet,
hogy Callant maga az ördög kovácsolta a tűzben.
Erősen
kételkedtem abban, hogy az étel jól fog esni a gyomromban szaltózó rémült
bukfencekben, de hajlandó voltam bárhová menni, még ha ezzel a pokolba is
jutottam innen.
– Éhen
halok.
Odasétáltam
a kocsihoz, amit egész nap tologattunk, az egyensúlyom kedvéért ujjaimmal
átfogtam a fogantyút. Annak ellenére, hogy már nem voltam Callan látóterében, a
lábaim nem hagyták abba a remegést. – Menjünk.
Holly
furcsán nézett rám, miközben felkapta a vödröt, hogy a kocsira tegye.
Szerencsére nem tett fel több kérdést.
Gyakorlatilag
rohanva igyekeztem, hogy kijussunk onnan, a szívem a bordáim alatt kalapált,
hogy kétségbeesetten próbáljak kiszabadulni és biztonságba menekülni.
Több
folyosón is végigmentünk, mire Holly újra megszólalt.
– A
fenébe, Lisbeth, lassíts már! Úgy viselkedsz, mintha menekülnél valaki elől.
Ennél
igazabb szavak még soha nem hangzottak el.
Csak
imádkozni tudtam, hogy ne kapjon el.
TIZENNÉGY
Fordította:
Zsuzsa
Callan
A másodperc töredékéig azt hittem, hogy az
elmém játszik velem. Lisbeth olyan csendben volt, kis teste a földön görnyedt,
és először nem is hittem el, hogy megláttam a mozdulatát.
Észre sem vettem volna, ha nincs mögötte a
lámpa, a másik ajtón át beömlő fény, amely megvilágította, ahogy a törölközőket
a polcra tolta, a feje pedig ide-oda billegett, hogy a fán lévő apró réseken
keresztül láthassa, mit csinálunk Isabelle-lel.
Az elmém.
Csak egy újabb trükk.
Egy másik szellem.
De aztán felállt, és azok a kék szemek
összefonódtak az enyémmel. Olyan tökéletes volt az a tekintet.
Félelem.
Sokk.
Vágy.
Évek óta, minden, amit látni akartam
azokban a kegyetlen kék szemekben, az a vágy volt. Az árnyékból figyeltem
Lisbethet, és most ő figyelt engem.
Felszította bennem a lángokat, vágy tombolt
szétáradva a bőrömön és az ereimben. De a haragom kihűlt, ahogy bámult, az
arcáról eltűnt a szín, a testének feszültsége tapintható volt onnan, ahol a
másik oldalon álltam, csapdába ejtve a tekintetét.
És persze a testem reagált.
Hogyne reagált volna?
Akár a nevét is rám billogozhatta volna az
évek alatt, amíg a szolgája voltam.
Egyszer már birtokolt, és most azért
küzdöttem, hogy kiszabaduljak.
Nyelj...
Ezt a parancsot Isabelle-nek mondtam, de
egyben Lisbethnek is.
És ő
engedelmesen megtette. Finom torka tudta, mit tegyen, szemei elkerekedtek,
amikor rájött, hogy gondolkodás nélkül követte az utasítást.
Ez
volt az első szó, amit több mint tizennyolc év óta mondtam neki, és Lisbeth
teste csak engedelmeskedni tudott.
Abban
a pillanatban átestem a szakadék szélén. Olyan döntést hoztam, ami
mindkettőnket tönkre fog csak tenni. De ezen nem lehet segíteni.
Elfutott,
mintha ez megmentené, mintha lenne valami hely, ahol elrejtőzhetne.
Nem
volt.
– Mr.
Rose, nem számítottunk rá, hogy ma itt látjuk. Van valami probléma?
Edward
egy mocskos szemétláda volt, de jól vezette ezt a házat. Felügyelte a kúria és
a gödör minden alkalmazottjának felvételét és kirúgását, és nem az a fajta
volt, aki elnézi a hibákat. De míg azokkal szemben, akiket a maga alatt állónak
tekintett, gyakran volt hatalmaskodó, addig velem szemben egy talpnyaló.
Az
irodájában találtam rá, vékony teste az íróasztala fölé görnyedve, fehér haja
tökéletesen a helyén, csontos kezeivel egy bőrkötésű főkönyv lapjaira
írogatott, az ajtókeretnek támasztottam a vállamat, és elkövettem egy hibát,
amiről tudtam, hogy sokba fog nekem kerülni.
– Azt
akarom, hogy Lisbeth kerüljön vissza a családi lakosztályokba.
Edward
a főkönyv tetejére ejtette a tollát, és hátradőlt a székében.
– Történt
valami?
– Kell
történnie valaminek ahhoz, hogy változtassak?
Fehér
szemöldöke összerándult, összeráncolva a bőrt gyöngyházbarna szemei között.
– Nem,
de úgy emlékszem, Ön akarta azt, hogy Lisbeth olyan területeket kapjon, ahol
nem lehet szem előtt.
Egy
kicsit késő.
– Szóval
az edzőtermet választottad?
Torkából
felszakadt a hang.
– Elnézést
kérek. Gretchennek tudnia kellett volna...
– Rendben
van – morogtam, és ezzel gyakorlatilag elvágtam a panaszát a takarító
személyzetet felügyelő nővel kapcsolatban. – A családi lakosztályokba akarom
őt.
– Most.
Megfordultam,
hogy távozzak, de ő a hátam mögül felkiáltott.
– Lisbeth
már egész nap dolgozott, Mr. Rose.
Megálltam,
ujjaim a tenyerembe görbültek, ahogy visszafordultam hozzá.
– És
ezzel mi a probléma?
– Az
Ön szabályai mindig is úgy szóltak, hogy minden alkalmazott csak nyolc órát
dolgozhat.
Ez
igaz, a személyzet többi tagjára, de Lisbeth technikailag nem volt a fizetési
listán.
– Ma
este kezd.
– De,
Mr. Rose...
Edward
az utolsó idegszálamon is végighúzta a karmait.
– Tovább
akar velem vitatkozni, vagy azt tervezte, hogy azt mondja „Igen, Mr. Rose.
Mondott valamit, Mr. Rose?”
Összezárta
a száját, azok a gyöngyszemek kitágultak, mielőtt megvonta a vállát, és
megigazította a zakója mandzsettáit.
– Igen,
Mr. Rose. Bármit, amit csak mond.
– Köszönöm.
A
tett megtörtént, de minden egyes lépéssel, amivel az irodájától távolodtam,
tudtam, hogy vissza kellene fordulnom, és meg kéne gondolnom magam, meg kellene
mondanom neki, hogy tartsa a ribancot ott, ahol nem láthatom, ahol nem
bámulhatom a telt ajkait, és nem képzelhetem el, hogy szétfeszítem azokat a
fogaimmal, a nyelvemmel, a farkammal.
Mégis
tovább viharzottam, tudván, hogy egyenesen a katasztrófa felé tartok, mert
Lisbeth volt az egyetlen nő a világon, akiért megszegtem a szabályaimat.
Nem
azért, mert annyira akartam őt.
Hanem
mert gyűlöltem őt.
Sok
szempontból én voltam a bomba, ami arra várt, hogy felrobbanjon, Lisbeth pedig
a detonátor, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy megállítson.
Gyorsan
terjedhetett a hír, amíg felrohantam az emeletre. Még el sem értem a
lakosztályomig, Franklin máris üldözött a folyosón, a hangja dühösen
sziszegett, ahogy megkérdőjelezte a döntésemet.
– Mit
képzelsz, mit csinálsz?
Felé
fordultam, és találkoztam a tekintetével.
– Bemegyek
a szobámba. Minek látszik, hogy mit csinálok?
Évekkel
ezelőtt Franklin képes volt megfélemlíteni engem. Majdnem 190 cm magas volt, teste egy sor
szálkás izom, szürke szemei élesek és biztosak. De ez akkor volt. És bár még mindig
tiszteltem őt, mint azt az embert, aki gyakorlatilag felnevelt, és aki
elindított azon az úton, hogy ezt a családot vezessem, de nem fogok meghajolni
előtte. Nem úgy, mint gyerekkoromban.
Mindig
is volt köztünk hatalmi harc, az ilyen pillanatokban pedig mindennél jobban, de
nem mulasztottam el azt a pillanatot, amikor hátralépett, és megértette, hogy
Lisbeth ügyében nem adok neki jogot a véleménynyilvánításra.
– Beszélnünk
kellene – mondta egyszerűen, mert tudta, hogy jobb, ha nem vitatkozik, és nem
kérdőjelezi meg a döntésemet, hogy a lányt a közelében tartom.
Edward
biztos felvette a telefont, hogy felhívja Franklint, amint kiléptem az
irodájából.
– Miről?
Tekintete
fogva tartotta az enyémet, nem hátrált meg a hangomtól. Franklin nem. Még ha
nem is tud legyőzni, akkor sem fog meghunyászkodni.
– Arról,
hogy Lisbeth miért van itt.
Számít
ez? Függetlenül attól, hogy milyen körülmények között került a kastélyba, most
már itt volt, és minden szándékom megvolt arra, hogy játszadozzak egy ilyen
rémült kisegérrel.
Mégis,
érdekelt az aggodalma. Ma már másodszor követelte, hogy beszéljünk.
– Van
valami, amit tudnom kellene?
– Nem
fogunk itt beszélgetni.
Franklin
előrement, a válla súrolta a karomat, ahogy elhaladt mellettem a családi
lakosztályok felé, bőrcipője csattogott a márványpadlón.
Ha
másról lett volna szó, nem követtem volna, de a kíváncsiságomnak nem tudtam
ellenállni. Mi volt olyan fontos, hogy szükségét érezte, hogy kövessen, és azt
követelje, hogy beszéljünk Lisbethről?
A
családi lakosztályokba lépve megvártam, hogy Franklin helyet foglaljon, mielőtt
a falnak dőltem, és keresztbe tettem a karomat.
– Beszélj!
Arckifejezése
kemény vonalak és őrjöngő árnyékok összevisszasága volt, szemei rám
szegeződtek, miközben ajkai vékony vonallá húzódtak.
– A
legrosszabbat kellett volna tenned vele, ehelyett játszol vele?
Felhúztam
a szemöldököm a hangjából áradó haragtól, de nem reagáltam, nem engedtem, hogy
az arckifejezésem ennél jobban megváltozzon.
– Mit
csinálsz? – csattant fel, most először mutatva meg nekem a hideg helyett
melegebb oldalát.
– Bármit,
amit átkozottul csak akarok.
Gúnyolódott,
egyik kezét felemelve intett, mintha eltörölné a válaszomat.
– Ne
felejtsd el, hogy az a nő az oka, hogy az anyád meghalt. Ne merd elfelejteni
azt sem, ahogyan veled bánt azokban az években. Miért vagy vele ilyen puhány?
Egy szobalány? Komolyan? Ez a legjobb, amire képes vagy? És most meg azt
akarod, hogy idefent legyen?
Megdöntöttem
a fejemet, és egy figyelmeztető kifejezéssel vigyorogtam. – Van még valami,
amit meg kellett volna tennem?
– Igen.
Dobd a seggét Coltonnak. Dobd a kibaszott gödörbe, kicsit sem érdekel, de hagyd
abba azt a játékot, amit most játszol. A bőröd alá fog mászni, ha túl közel
engeded magadhoz, és ezúttal talán tényleg sikerül elpusztítania téged.
Sűrű
és alattomos csend lett közöttünk. Amikor nem reagáltam a követeléseire,
Franklin összeszedte magát, arckifejezése visszaváltozott unatkozó maszkká,
miközben a szeme még mindig az alig elfojtott dühtől égett.
Tudtam,
hogy ő is ugyanúgy utálja Lisbethet, mint én, de ez már túlzás volt részéről.
Elgondolkodtatott, hogy mi vezethette őt ilyen mértékű ingerültségre.
– Mindketten
tudjuk, hogy mit éreztél iránta, Callan. Az egyetlen aggodalmam az, hogy
elfelejted, hogy azért hoztam ide, hogy elpusztítsd. Nem azért, hogy elpuhulj,
és arra kérd, hogy poroljon le néhány dolgot, és megpucolja az ablakokat.
A
beszélgetés folytatódott volna, ha a folyosón nem nyikorognak a kerekek, ahogy
átdöccen egy kocsi a márványpadló hibáján. Franklin szeme elszakadt tőlem, hogy
kinézzen az ajtón, a teste megfeszült, amikor Lisbeth belépett.
Amint
megpillantotta Franklint, megállt, de amikor megfordította a fejét, hogy rám
nézzen, látható remegés futott végig a vállán, a kék szemek tágra nyíltak, és
félelem táncolt mögöttük.
Franklin
felállt a kanapéról, és figyelmeztető pillantást vetett rám, mielőtt
kiviharzott volna a szobából, hogy végigrohanjon a folyosón, Lisbeth tekintete
pedig olyan megvetéssel követte, hogy majdnem elmosolyodtam.
Úgy
tűnt, nem mi voltunk az egyetlenek, akikből áradt a gyűlölet. Lisbeth ugyanígy
érzett.
A
kocsi ismét nyikorgott, ahogy beljebb tolta a szobába, és a tekintete
végigmérte a ma reggel már kitakarított teret.
Nem
voltam semmi, ha nem egy úriember. Látva a zavarát, hogy mit tegyen, úgy
döntöttem, hogy segítek neki.
A
kandallóhoz lépve hátrapillantottam, és láttam, hogy feszülten figyel, ujjai
olyan szorosan fonódtak a kocsi fogantyújára, hogy az ujjbegyeiből kifutott a
szín.
A
kandalló tele volt a szokásos apróságokkal: gyertyák, virágvázák, egy csomó
baromság, ami keveset jelentett nekem.
Végigsöpörtem
a karommal, és az összes szart a padlóra löktem.
Üvegek
törtek össze a lábam előtt, egy ezüst gyertyatartó elgurult a plüss szőnyegen,
a víz kifröccsent, és a reggeli friss virágok szára letört, a rózsaszirmok
mindenfelé szétszóródtak.
Lisbeth
szeme összeszűkült a rendetlenségre, amit csináltam, ajkai meglepetten
szétnyíltak, de aztán ez a tekintet felemelkedett rám. Nem hagytam ki, ahogy az
ujjai megfeszültek a kocsin, ahogy a dühtől remegő vállai lecsillapodtak.
Elvigyorodtam,
amikor megláttam.
A
kanapéhoz lépve a csizmámmal a szőnyegbe tapostam a rendetlenséget, mielőtt
helyet foglaltam volna a kanapén, és feltettem a lábam az asztalra. A
háttámlára kinyújtott karokkal várakozva néma kérdéssel bámultam őt.
Mit
fog tenni a kis kurva?
Kurvára
fel fogja takarítani, akár tetszik neki, akár nem, ahogy nekem is kellett,
amikor gyerekek voltunk. Ha megpróbálna megfordulni és elfutni, visszarángattam
volna. Az arckifejezéséből ítélve tudta ezt.
Végül
a feszültség lepergett a válláról, és kiült az elfogadás az arca vonásaira.
Felkapott a kocsiról egy kis lapátot és seprűt, odasétált a rendetlenséghez, és
takarítani kezdett.
Ez
nem lesz jó.
Talpra
álltam, és két hosszú lépéssel lecsökkentettem a köztünk lévő távolságot.
Összehúzta magát, alsó ajka remegett, olyan erősen szorította azt az átkozott
seprűt, hogy azt hittem, megpróbál megütni vele.
Ujjaimat
a fanyélre tekertem, kirántottam a seprűt a kezéből, és a térdemen kettétörtem.
A sörték fölött csak egy kis facsonk maradt, amit visszanyújtottam neki, a
hosszabb fadarab pedig a szemközti falnak csapódott, amikor félredobtam, és
elindultam, hogy újra helyet foglaljak.
A
düh vörösre festette az arcát, én pedig mosolyogva vártam, mit fog csinálni
most, hogy nem hagytam neki más választást, minthogy négykézláb másszon.
Lisbeth
szeme a kezében szorongatott seprű és közöttem táncolt, könnycseppek csípték a
szeme szélét, amelyeket nem volt hajlandó elengedni. De ahelyett, hogy a földre
rogyott volna, beletörődve abba, amit elvártam tőle, olyan büszkeséggel emelte
fel az állát, ahogy nem kellett volna, tekintetbe véve mindazt, amit már
megtettem vele.
De
mindig is ez volt Lisbeth problémája.
A
hiúsága.
Azt
hitte, hogy ő valahogy jobb, mint a többiek, pusztán a családja miatt, amibe
született.
Az volt
a szándékom, hogy mire ennek vége lesz, a nő több mint boldogan fog mászni.
Tudtam,
hogy nem lesz könnyű megtörni, de soha nincs lehetetlen. Mindenkinek volt egy
töréspontja.
Mindenkinek.
Hangja
remegett, és olyan rohadt halk volt, hogy alig hallottam, Lisbeth a szemembe
nézett, miközben azt mondta: – Otthagyhattál volna egyszerűen hajléktalannak az
utcán. Sokkal egyszerűbb lett volna.
De
nem olyan szórakoztató, gondoltam, miközben ujjaim a kanapé
háttámláján kopogtak, és egyik bokámat a másik fölött keresztbe tettem.
A
tekintete a testem mozgására siklott, a kezemről a lábamra, majd vissza az
arcomra. Elkomorult, és ez volt a legaranyosabb dolog, amit valaha láttam.
– Tudom, hogy gyűlölsz.
Ó, fogalma sem volt róla.
– És
tudom, hogy biztosan dühös vagy, amiért úgy bántam veled, amikor gyerekek
voltunk, de tényleg szükség van erre? Nem elég, hogy csődbe mentem, és kúszva
kellett visszajönnöm? Nem nyugtat meg téged egy kicsit sem?
Ez
egy kibaszott nagy nem lenne. Egy kicsit sem.
A
szemei a padlót tanulmányozták a lába előtt, az üveget, a törött virágokat, azt
a kibaszott rendetlenséget, amit én csináltam.
– Nem
kellett volna ma utánad leskelődnöm – ismerte be. – És ha ez a büntetésem
azért, akkor tudnod kell, hogy nem szándékosan tettem.
Felemelve
a fejét a hallgatásommal találkozott.
Lenéztem
a rendetlenségre, majd vissza rá, és kérdőn felhúztam a szemöldökömet.
Sóhajtva
fújtatott egyet, amikor végül leereszkedett a földre.
Lisbeth
teste ismét megremegett, hogy a félelemtől vagy a dühtől, az nem sokat számított.
Túlságosan lefoglalt, hogy élvezzem a látványt, a testem életre kelt, ahogy
végighúztam a tekintetemet a háta ívén, a kerek fenekén, lejjebb a combjai
hátsó részének vonalán, ahogy végigmászott, hogy mindent felsöpörjön. Sikerült
feltakarítania a rendetlenség felét, mielőtt a könnyek végül kibuggyantak a
szeméből, a vállai remegtek a néma zokogástól, ahogy elejtette a padlóra a
szemeteslapátot és a seprűt, majd a lábát maga alá húzva felült.
Már
fiatalon is gyönyörűnek tartottam, de sosem gondoltam volna, hogy ez a szó
mennyivel többet jelenthet, amikor látom, hogy elfogadja a vereséget.
Igazi
szépség volt abban, ahogy lehajtott arccal térdelt, és ahogy a könnyek
csendesen végigfolytak sápadt arcán.
És
még mindig nem végeztem.
Feltápászkodtam,
és átkeltem a szobán, hogy fölé álljak.
Lisbeth
nyaka lassan hátrahajolt, kék szemei vörösek lettek, amikor találkoztak az
enyémmel, a könnyek még mindig folytak, az állkapcsa szélén futottak végig, és
megcsillantak a fényben.
Semmi
mást nem akartam, mint megízlelni a fájdalmát, ezért a helyemen maradtam, és
néztem, ahogy megtörik.
Az
ajka ismét megremegett, mielőtt levegőt vett, és pislogott.
– Kérlek
– mondta, a szó csábító ujjakkal kúszott fel a gerincemen – miért nem beszélsz
velem?
Köszönöm szépen
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlésNagyon köszönöm!
VálaszTörlés