9.-10. Fejezet

 

KILENC

Fordította: Shyra

Callan

Ez a hét nem tudott elég gyorsan eltelni. Alattam hat férfi verekedett kétfős csoportokban, az edzésük közel sem volt olyan erőszakos, mint amilyet egy valódi küzdelemben mutattak. Elég volt ahhoz, hogy a reflexeik élesek és a testük edzett legyen, de gyerekjáték volt ahhoz képest, ami egy igazi harcban történt.

Fegyverek nem voltak megengedettek a gödörben, így mind a hatan olyan stílusban gyakoroltak, ami a legkényelmesebb volt számukra, a legtöbb férfi többféle formában is képzett, amelyeket kevertek és kombináltak, amíg halálos nem lett.

Több mint egy éve nem toboroztunk új harcosokat, mivel ez idő alatt egyetlen meccset sem veszítettünk. Mindegyik férfi, akit néztem, egy életet oltott ki, vagy akár többet is.

A gödör egy műalkotás volt, ahogyan megtervezték. A római kori gladiátorarénákra emlékeztetett, egy nagy raktárépületet vásároltunk, hogy álcázzuk a ringet, és egy hamis ipari homlokzatot használtunk, hogy megtévesszük minden arra járó szemét. Nem mintha sokan lettek volna. A raktár nem a város ipari részén volt. Ehelyett egymagában volt eldugva, mélyebben a vidéki sivatagban, ahová nem sokan akarnának elutazni.

Mélyen a gyomrában egy nagy, földpadlóval fedett, középen besüllyesztett arénát építettünk. A falak, amelyek körülvették, hat méter magasra emelkedtek, megakadályozva, hogy valaki elmeneküljön, ha egyszer elkövette azt a hibát, hogy belépett a belsejébe.

A szabályok egyértelműek voltak a harc kezdete előtt: ha belépsz a gödörbe, nem hagyhatod el, kivéve, ha megölted az ellenfeled, vagy ha a vereséged után kihúzzák a tested. Nincs időkorlát, és nem fordulhatsz vissza.

Ez nem jelentette azt, hogy az emberek nem próbálkoztak.

Sokan könyörögtek és esdekeltek, amikor a harc elkezdődött. De ebben a játékban nem volt kegyelem, nem akkor, amikor ennyi pénz forgott kockán.

A középső ring körül a nézőtér lelátói voltak, bőrülések, amelyeken több mint száz ember kényelmesen elfért.

Minden küzdelem telt házat hozott, mert amit mi kínáltunk, azt a profi sport és a triviális játékok nem engedték volna meg.

Ezek a küzdelmek valódiak voltak. Véresek voltak, és mindig erőszakos halállal végződtek.

– Moritze kint van három emberrel. Követeli, hogy engedjük be, hogy megmutathassa nekik, hol fognak harcolni.

A karomat a középső ring falára támasztva nem fordultam meg, hogy szembenézzek Bennyvel.

– Úgy érted, hogy hol fognak meghalni?

Nevetett, a hangja reszelős volt.

– Ahol egy rakás pénzt keresnek majd nekünk. Nem tudom, miért gondolja, hogy ha megmutatja nekik a ringet, az javítja az esélyeiket. Ha valami, akkor inkább menekülni kellene, ha intelligensek lennének.

Az utolsó ember, akivel ma foglalkozni akartam, Antonio Moritze volt. A Coltonnál is karcsúbb seggfej kétségbeesetten próbált nevet szerezni magának, és mindezt azoknak az áldozatoknak a vállán és életén keresztül volt hajlandó megtenni, akiket hétről hétre besétáltatott erre a helyre.

Az ujjaimat az ajkamhoz szorítva füttyentettem, hogy felhívjam magamra az alattam állók figyelmét. A hangra azonnal felpillantottak, válluk a nehézkes lélegzéstől megemelkedett, bőrük a verejtéktől csillogott.

Egyetlen fejbiccentés a gödörből kivezető kapuk felé, és kérdés nélkül elhagyták a ringet.

– Engedjétek be!

Benny néma léptekkel hagyta el a termet, egy ragadozó, mint én, nem volt az a fajta, aki felhívja magára a figyelmet.

Amíg vártam, a telefonom rezgett a zsebemben. Előhúztam, és láttam, hogy Franklin neve villan föl a képernyőn, a hüvelykujjammal a válaszra nyomtam, ahogy a fülemhez emeltem.

Meg sem várta, hogy megszólaljak, mielőtt Lisbethről járatta volna a száját.

– Nem hajlandó megtenni semmit, amit mondanak neki...

Nem lepődtem meg.

– A kis ribanc azt mondta, hogy ha valami problémád van vele, akkor vonszold be a segged, és beszélj vele erről...

A szemöldököm felszaladt, az ajkam sarkának rángása majdnem vicsorgássá húzódott.

– Nem vette a fáradságot, hogy megtisztítsa az üveget a lábából, pedig adtam neki felszerelést...

Kiengedtem a levegőt.

– Neked kell vele foglalkoznod, Callan. Többet nem tehetek.

Franklin folytatta a panaszkodását, miközben a tekintetem arra siklott, ahová Benny vezette be Moritze-t és három férfit.

Moritze még távolról is ugyanolyan csúszó-mászónak tűnt, mint szokott, túlságosan is fényes öltönyben, kifényesített bőrcipőben és annyi ékszerrel, hogy minden lépésnél úgy csillogott, mint egy kibaszott diszkógömb. Azt az illúziót akarta kelteni, mintha korlátlan pénzzel rendelkezne, holott valójában még mindig új volt a pályán, ráadásul egy lúzer.

Még mindig drogokkal és fegyverekkel üzletelt, biztos vagyok benne, hogy volt egy elfogadható pénzforgalma, de ezzel nem tudta megvenni a tiszteletet, amire vágyott, amikor a bunyókról volt szó. Csak ha olyan veszélyes szörnyeket találna, mint amilyeneket mi tartottunk, az hozna neki nevet.

A most mögötte sétáló pöcsfejeket elnézve, még ez sem sikerült neki.

Mély morgással a hangomban közöltem Franklinnel, hogy Lisbethtel majd foglalkozom, ha visszaértem, gyorsan befejeztem a hívást, és a zsebembe csúsztattam a telefont, amikor közeledtek felém a férfiak.

Moritze felcsoszogott, és esküszöm, hogy csiganyomot hagyott maga mögött.

– Callan Rose.

A tőlem telhető legjobb unott tekintetemmel néztem rá, miközben magamban kitéptem a torkát, amiért mindig a teljes nevemet használta, amikor újra találkoztunk. Nem mintha tiszteletlen lett volna, csak kurvára értelmetlen. Volt jobb dolgom is, mint a hangját hallgatni.

– Moritze.

A szemei csak egy hajszálnyit szűkültek össze, mert vele ellentétben én csak annak adtam tiszteletet, aki megérdemelte, és ez a szemétláda nem olyan ember volt, akit a keresztnevén szólítottam.

Moritze magához térve a finom emlékeztetőből, hogy nincs elég magas szinten ahhoz, hogy megnyalja a cipőmet, félreállt, hogy teljes rálátást biztosítson a mögötte álló feltételezett harcosokra.

Ezek, ha valami, akkor sétáló halottak voltak, lélegző hullák, akik nem tudták, hogy eljön a napjuk.

Egy pillantást vetettem ezekre a semmirekellőkre, és máris tudtam, hogy nem voltak edzett harcosok. Egyikükön sem látszott sebhely, a szemük úgy fürkészte a gödröt, mintha rémálomba léptek volna. Az embereim élve felfalták volna őket, mielőtt az első gong megszólal, de ez szórakozás volt a tömegek számára, és pénz a zsebemben. Visszafogtam magam, hogy ne mondjam mindegyiküknek, hogy intézkedjenek a családjukkal kapcsolatban.

Mortize sötét tekintetével találkozva észrevettem a szeme fehérje sárga árnyalatát, és azon tűnődtem, vajon nem teszteli-e olyan sokat a saját termékét, hogy lassan megöli magát.

– Mindhárommal harcolsz az elkövetkező hetekben?

Moritze úgy vigyorgott, mintha a kérdés azt jelentené, hogy aggódom.

– Megdolgoztatják az embereidet a pénzükért. Megígértem nekik, hogy a harc megnyerése után maguk választhatnak rabszolgát.

A három seggfej röhögött, a tekintetük az én irányomba siklott a kéjes vágytól, hogy egy nőt az akaratuk alá hajtsanak.

Még ha túl is élnék a gödröt, Isabelle elpusztítaná ezeket a fattyúkat, mielőtt esélyük lenne kivenni a farkukat.

A lányok jól képzettek voltak, de a testük igazi harcosoknak volt fenntartva, nem pedig olyan arrogáns pöcsöknek, mint amilyenek most velem szemben bámultak.

Kibaszott idióták. Mindegyikük.

– Reméltem, hogy körbevezethetem őket. Hadd ismerkedjenek meg a gödörrel.

Végignéztem hármójukon, majd visszanéztem Moritze-re.

– Ismerik a szabályokat?

Szélesebben vigyorgott, arckifejezése olyan volt, mint egy veszett hiénáé.

– Már elmagyaráztam.

Valahogy nem hittem, hogy bármit is mondott nekik, az a teljes igazság. Magamra véve a dolgot, újra szemügyre vettem őket.

– Ha egyszer bemész a gödörbe, és azok a kapuk bezárulnak, onnan már nem lehet kijutni, hacsak nem ölted meg az ellenfeled, vagy nem vagy halott. Megértettétek ezt?

A kibaszott barmok úgy kuncogtak, mintha az egész csak játék lenne. Akár tollat is ragadhattak volna, és aláírhatták volna a saját halálos ítéletüket.

Mindegy. Ez az ő temetésük volt, és nem az én első számú gondom. Egy másik bosszantó problémára irányult a figyelmem, egy aprócska vakarcsra, aki egy olyan követeléssel rukkolt elő, amiről pontosan tudta, hogy az utolsó idegszálamat is ki fogja kezdeni.

Franklin talán nem értette a Lisbeth kérésében rejlő gúnyt, hogy jelenjek meg beszélgetni, de a szándékolt sértés nem is lehetett volna egyértelműbb.

Beszélgetni, ahogyan azt fiatalabb korunkban nem engedték meg nekem.

Beszélni, mintha bármit is mondhatnék a kis ribancnak.

Mindent elmondtam, amit el kellett mondanom, amikor rúgkapálva és sikoltozva végigvonszoltam a folyosón. Ha még nem értette meg a célzást, hogy azt fogja tenni, amit mondtam neki, akkor nem okozott gondot, hogy még egy kicsit magasabbra emeljem a tétet.

Ellökve magam a faltól, megveregettem Benny vállát.

– Szükség van rám a kúriában. Vezesd körbe ezeket a srácokat, és holnap találkozunk.

Moritze félreállt az utamból, a nyálkás csiga csúszó-mászó mozgása megakadt, amikor elrobogtam mellette, hogy elfoglaljam a helyét, mert nem volt elég férfi ahhoz, hogy igényt tartson rá.

– Meglep, hogy ilyen gyorsan lelépsz. Az embereim ijesztettek meg?

A seggfej a hátam mögött beszélt, hangja nagyképű és tele volt olyan büszkeséggel, amit nem érdemelt ki. Hallottam, ahogy a három bokszzsák, akit magával rángatott, úgy röhögött, mintha valóban lenne esélyük.

Nem törődve velük, előhúztam a telefonomat a zsebemből, és felhívtam Coltont.

– Callan – válaszolt olyan mocskos hangon, hogy hirtelen szükségét éreztem a zuhanyzásnak.

– Az új lányok már elkezdték?

Szünetet tartott, valószínűleg megdöbbenve azon, hogy érdekel, mi folyik odalent. Az alsó szintek az ő birodalma volt, és én ritkán jelentem meg ott.

Ma este azonban volt rá okom.

– Tulajdonképpen csak ma. Lassan indítom őket. Nem tudom, miért. Tényleg megtisztelsz minket a jelenléteddel?

Forgattam a szemem, miközben megnyomtam a kulcstartó gombját, és bemásztam a Bentley Bentayga bőrülésébe, amellyel a raktárba vezettem.

– Hagyd már ezt a szarságot, Colton. Ma este le kell mennem oda, és nincs időm húsz kérdésre. Hozd rendbe az újoncokat, mielőtt odaérek. Könnyeket akarok, mire megérkezem.

Újabb döbbent szünet. A háttérben egy nő nyögését hallottam, hogy örömében vagy fájdalmában, nem voltam benne biztos. Nem lehetett tudni, ha Colton elkapta őket.

– Ez az első napjuk – emlékeztetett. – Általában nem szoktuk őket ilyen gyorsan a sírásig hajtani.

– Tudják, hogy mire jelentkeztek – csattantam fel, és nem igazán érdekelt semmi más, csak az, hogy bizonyítsak.

– Néhány óra múlva ott leszek. Győződj meg róla, hogy a legjobb műsorodat nyújtod. Oscar-díjas előadást várok.

Nevetett, és el tudtam képzelni, ahogy a szemei végtelen örömmel cikáznak a szobában. Nem gyakran fordult elő, hogy szabad kezet adtam neki, hogy azt csináljon, amihez kedve van. Coltonnak az volt a szokása, hogy összetörte a játékait, ami miatt azok használhatatlanná váltak a gödörből kisétáló harcosok számára.

– Bármit, amit akarsz. Később találkozunk.

A vonal elhallgatott, én pedig ellazultam az ülésnek dőlve.

A kis fruska nem akart szobalány lenni? Hát legyen. Egy óra Coltonnal, és tudtam, hogy könyörögni fog egy kibaszott fogkeféért, hogy kitakaríthassa az egész kúriát, anélkül, hogy panaszkodni merne.

Utáltam bevallani, hogy alig vártam, hogy lássam Lisbeth reakcióját.

A legjobb az volt, hogy egy szót sem kellett szólnom hozzá, hogy megértessem vele a mondandómat.

Beszélhetett, amennyit akart, de az én hangomhoz sosem lesz elég jó.

 

TÍZ

Fordította: Shyra

Lisbeth

A lábam még néhány órával Franklin távozása után is fájt. Kicsit kutakodni kellett, de sikerült eltávolítanom az összes apró szilánkot, ami a bőröm alá került. A vágásokat olyan jól bekötöztem, hogy a padlónak tudtam támasztani a lábam, ami egy kis megkönnyebbülést jelentett számomra.

Legalábbis fizikailag. Érzelmileg viszont más volt a helyzet.

A büszkeségem – vagy legalábbis az a kevés, ami még megmaradt belőle, miután nincstelenül találtam magam, és hazafutottam – még mindig foszlányokban és cafatokban volt, fájt és zúzódott a ma reggeli bemutató után, amelyet bárki számára láthatóvá tettek rólam.

Éhes és szomjas voltam, még mindig hálóingben és köntösben, a hajam kusza, a szemem pedig a sírástól duzzadt. Egyszer sem hagytam, hogy azok a szemetek lássák a könnyeimet, de ettől függetlenül hullottak, amíg egyedül voltam.

Gretchen többször is betoppant, és azt várta, hogy felöltözve és munkára készen álljak, és minden alkalommal elküldtem azt a vén ribancot, amikor azt kiabáltam, hogy ki kell rángatnia a szobából, ha azt akarja, hogy elmenjek.

Gretchen egyszerűen csak bámult rám, mintha nem lennék fontosabb, mint egy darab szösz, ami a vasalt egyenruhájára tapadt. Szó nélkül távozott, bepattintotta a zárat a helyére, majd egy óra múlva újra megpróbálta.

Annyiszor jöhetett be, ahányszor csak akart. Inkább éhen halok, minthogy bármit megtegyek, amit mond.

Az, hogy Franklinnel akartam beszélni, nem segített a helyzetemen. Callan volt az, akit meg kellett győznöm, és ennek a valószínűsége igen csekély volt. Azzal az ékkel nem, amit gyerekkorunkban vertem közénk. Azok után nem, ahogyan bántam vele.

Meg kellett fizetni az árát. Franklin ezt világossá tette, de nem értettem, hogy Callan miért engedett vissza a kúriába.

Nem lett volna jobb ár, ha az utcán hagynak? Nincstelen voltam. Ezt ők is tudták. Franklin biztos elmondta neki. Miért engedtek vissza, amikor kegyetlenebb lett volna otthontalanul hagyni?

Az egyetlen ok, ami eszembe jutott, az volt, hogy Callan látni akarta, ahogy összeomlok, megtörök és darabokra hullok. Az első sorban akart helyet foglalni, mintha én valami szórakozás lettem volna, az egykor elkényeztetett lány, akit arra kényszerítenek, hogy kússzon.

Ez a gondolat csak még biztosabbá tett abban, hogy nem fogom azt tenni, amit mondanak nekem.

Mégis, az a kis vigasz, hogy elhatároztam, hogy visszautasítom, csak egy óráig tartott. A szívem meghasadt, a bátorságom elvérzett, amikor egy mély hang dübörgött az ajtóm előtt, mint a dörgő mennydörgés robajlása.

Nem tudtam kivenni, hogy pontosan mit mondanak, de felismertem a hangot, amely erre a mennydörgésre válaszolt, szigorúan villámcsapásként egy olyan nő tekintélyelvű nyelvén, aki egész nap arra ösztökélt, hogy tegyem a dolgomat. Biztos vagyok benne, hogy Gretchen belül vigyorogva tájékoztatta Callant a visszautasításomról. Kívülről azonban nem. Erősen kétlem, hogy annak a gonosz banyának az ajka valaha is mosolyra húzódott volna.

Nem volt meglepő, amikor a hangok az ajtómhoz közeledtek. Másodperceken belül kattant a zár, az ajtó kinyílt, én pedig lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a hajam előre hulljon, hogy eltakarja az arcomat. Minden szándékom az volt, hogy nem veszek tudomást a jelenlétükről, de rájöttem, hogy ez nehéz.

Valami sötétség kényszerítette a tekintetemet, hogy még akkor is felemeljem, amikor a fejem még mindig lefelé hajtottam. Gyűlöltem magam ezért, de aztán megértettem, hogy lehetetlen lenne bárkinek is figyelmen kívül hagynia Callan jelenlétét. Ő egy ragadozó volt a szó minden értelmében, egy energia, amely a bőr alá szivárgott, és olyan figyelmeztetéseket suttogott, amelyeket egyetlen értelmes ember sem hagyna figyelmen kívül.

A hangja éppoly sötét volt, mint a whiskyszínű tekintete... és éppoly veszélyes. Szigorú hang, mély rezonanciával, csábító ujjakkal kúszott felfelé a gerincemen, a nyakam köré tekeredve, amíg alig kaptam levegőt.

Rámeredtem a férfira, aki olyan könnyedén beszélt Gretchennel, ugyanarra a férfira, aki soha nem szólt hozzám.

– Egész nap nem mozdult el arról a helyről?

Gretchen sarkai kattogtak a padlón, és csak pár méterre álltak meg attól a helytől, ahol a falnak támaszkodva ültem.

– Nem, Mr. Rose. Rengeteg figyelmeztetést kapott, de ragaszkodott hozzá, hogy a hajánál fogva kell kirángatnunk, ha azt akarjuk, hogy a kisujját is megmozdítsa.

Egy pillanatra elhallgattak, és számomra nem maradt el, hogy úgy beszéltek, mintha nem is ott ülnék és nem figyelnék. Mintha valami tárgy lennék.

A bőrömet túlságosan is ragacsosnak éreztem az izzadságtól, amikor Callan az én irányomba fordította a fejét, a szája íve elképzelhetetlen dolgokat ígért. De aztán újra megszólalt, és azok az ujjak a nyakam körül megszorultak, a lélegzetem a tüdőmben rekedt, miközben jég áramlott az ereimben.

Erősebben szorítottam az ujjaimat az egyetlen fegyverem köré. Nem mintha egy csipesz meg tudna állítani egy olyan embert, mint Callan, de ez nem számíthatott. Ettől függetlenül harcolni fogok, még ha tudtam is, hogy veszíteni fogok.

– Ezt mondta?

– Igen, Mr. Rose. A lábnyomai még mindig ott vannak a folyosón. Nem éreztem igazságosnak, hogy egy másik szobalánynak kelljen takarítania utána.

Az ajkai íve élesebbé vált, borostyánszínű tekintetének teljes ereje rám szegeződött, miközben erősebben szorítottam a hátamat a falhoz, a karjaim még erősebben körbefogták behajlított lábaimat. Akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam kisebbé tenni magam.

Léptei lassú ütemben rázták meg alattam a padlót, ahogy fölém tornyosult, mielőtt leguggolt volna.

Az arcomba lógó hajfüggöny ellenére nem tudtam elbújni előle. Sötét tekintete acél marokkal tartott fogva, a hirtelen oldalra pillantás olyan gyors volt, hogy összerezzentem a szemkontaktus erejétől.

Hogy lehetett ez ugyanaz a fiú, akit annyiszor megbántottam?

Szinte el sem hittem.

Callan kinyitotta a száját, és a másodperc töredékéig azt hittem, hogy végre hozzám szól, de a szavai Gretchenhez szóltak, miközben a tekintete továbbra is az enyémet tartotta.

– Valaki öntsön egy kis vizet a foltokra. Aztán majd meglátjuk, Lisbeth milyen jól tisztítja fel őket.

– Igen, Mr. Rose.

Gretchen elsétált, és most először kívántam, bárcsak ne tenné. Legszívesebben odakiáltottam volna neki, és megígértem volna, hogy bármit megteszek, amit kér, ha nem hagy egyedül az előttem görnyedő férfival.

A csipesz éles hegye a tenyerembe vájt, de ettől nem éreztem magam nagyobb biztonságban.

Csak a csend volt köztünk, a lehetőség elhúzódó szakasza. Kitölthettem volna könyörgéssel és néhány könnycseppel, de kétlem, hogy bármit is érnék vele, hogy megenyhítsem az arcának kemény vonalait.

Ha valami, akkor az csak felizgatná.

Mégis, ezt a pillanatot arra használtam ki, hogy nyíltan Callant tanulmányozzam, a szívem úgy dobogott, mint egy csapdába esett nyúlé, a bőröm pedig túlságosan felmelegedett.

Nemcsak a hagyományos értelemben volt szép, hanem gyönyörű. Mintha egy szobrász hónapokat töltött volna a márvány vésésével, hogy megalkossa a tökéletes férfialakot, de aztán jött egy festő, hogy mély árnyékokat vigyen fel rá.

Kinyitottam a számat azzal a szándékkal, hogy megmondjam neki, hogy viselkedni fogok, de csak a lázadás ömlött belőle.

– Nem fogok semmit sem feltakarítani – ígértem puszta suttogással.

A szeme csak annyira tágult ki, hogy tudtomra adjam, hallotta, amit mondtam, de ennyi volt minden.

Callan nem válaszolt nekem, és nem dobálózott fenyegetésekkel. Egyszerűen csak a helyemre szegezett, a teste túlságosan is mozdulatlan volt, a tekintete az arcomra szegeződött. Olyan lenyűgözöttséggel figyelt engem, mint ahogy egy gyerek egy mászó bogarat.

Nem voltam biztos benne, mennyi idő telt el. Percek vagy napok lehettek. Végül Gretchen visszatért, kitörve Callan transzából, egész testemben megremegtem.

– A folyosók előkészítve. Beleegyezett, hogy elintézi a rendetlenséget?

Nem fogok semmit sem feltakarítani...

Saját szavaim suttogása töltött fel, hogy a megbánás ösvényét vájja ki bennem. Különösen, amikor Callan elvigyorodott, a tekintete annyira vad volt, hogy nem volt időm sikítani, mielőtt egyetlen kézzel lecsapott volna, hogy ujjai közé szorítsa a csuklómat.

Minden egyszerre történt, olyan átkozottul gyorsan, hogy a levegő kiszaladt a tüdőmből, a testem megrándult és megpördült, hogy a hátamon landoljak, a karjaim fölém nyújtva. Már talpon volt, és magával rántott, mielőtt úgy tehettem volna, mintha ellenállnék, a lábaim rúgtak, a vállaim pedig csúsztak a földön, ahogy teljesen erőtlenné váltam.

A padlón csattanó fém hangja senki más figyelmét nem vonta magára, csak az enyémet. A szorítása olyan erős volt, hogy a kezem kinyílt, és elvesztettem az egyetlen fegyveremet.

Elhaladtunk Gretchen mellett, aki csak hátralépett, mintha ez kurvára teljesen normális lenne. Jellemző fintora a helyén volt, a szeme mosolyogva nézte a padlón rángatott testemet.

– Megvan – morogta, amikor elhagytuk a szobát.

A testem megcsúszott, amikor befordultunk egy sarkon, a lábam a falnak csapódott, és meleg víz áztatta a hálóingemet. A sarkam csikorgott a száraz márványon, a ruhám átázott, ahogy Callan végigvonszolt a folyosókon keresztül, miközben a léptei súlyosan dübörögtek, ahogy a testem hol az egyik, hol a másik irányba csúszott, egy kibaszott emberi felmosórongy volt, amit fényesítésre és polírozásra használt.

Próbáltam kiszabadítani a csuklómat a büntető szorításából, de ő csak még jobban összeszorította az ujjait, a csontjaim súrlódtak, a bőröm lángolt.

– Engedj el! – kiáltottam, a hangom visszhangzott a folyosón, amit a testemmel tisztított, de ő még csak nem is lassított, miközben egyik folyosóról a másikra rángatott.

Csak amikor elértük a lépcsőt engedett el végre.

A karjaim fájdalmas puffanással zuhantak a földre, a testem összekuporodott, mintha ez megvédhetne. De még nem végzett, olyan őrülten szótlan volt, ahogy megragadta a térdemet, hogy egyenesre kényszerítse a testemet, a keze a hálóingem szövetét szorította, miközben olyan erővel emelt fel, hogy hallottam, ahogy a varratok elszakadnak.

A válla fölött átdobva, a tenyerem a háta alsó részére csapódott, a karja acélrúdként feszült a lábam hátsó részén.

Rúgtam, hogy távolabb kerüljek tőle, öklömmel vertem a hátának összezárt izmait, de ez semmit sem használt, hogy eltérítsem. Callan egyik folyosón felfelé, a másikon lefelé vitt, a testem a vállán ugrált, miközben lépcsőkön ereszkedtünk le és ajtókon törtünk át, a ház körülöttünk átváltott az ismerős helyekből az alsóbb szintekre, ahová soha nem engedtek be.

Nem láttam, hová visz. Csak a padló suhant el a szemem előtt, a csiszolt márvány fénye elveszett és átalakult egy kopott és mocskoscsikorgó fa mintázatává..

Egy perccel később egy másik ajtó csapódott ki, tompa hangok keltették fel a figyelmemet, és amikor felemeltem a fejem, hogy a hangot kövessem, egy másik nőre akadt a tekintetem, akinek a karja bilincsbe volt zárva a feje fölött, a szája kipeckelve, a könnyei folytak, az álláról pedig nyál csöpögött.

Esélyem sem volt reagálni, mielőtt a testemet a padlóra ejtették volna, egy fájdalmas hörgés tört ki a torkomból, mielőtt újra összegömbölyödtem volna.

Összeszorítottam a szememet, bármilyen pokolba is rángatott, nem voltam hajlandó ránézni ennek a rémálomnak az igazságára.

– Hát, ez is egy módja annak, hogy leszállítsuk az újoncot.

Szünet, könnyű léptek közeledtek a hátam mögül.

– Miért olyan vizes és véres a ruhája?

A férfi hangjában humor volt, ami csak még jobban felbosszantott, de ez a düh vad gyorsasággal elszállt, ahogy a félelem fátyla körém zárult.

– Fel kellett takarítania a rendetlenséget. De most már a tiéd.

Összerezzentem, amikor két ujjammal félresöpörtem a hajamat az arcomról. Kinyitottam a szemem, és a férfi szórakozott arckifejezésével találkoztam, az ajkai tudálékos vigyorba görbültek.

– Á, nos, ebben az esetben, azt hiszem, egyszerűen csak foglalkoznunk kell ezzel.

Zöld szemei az enyémre szegeződtek.

– Helló, Lisbeth. Üdvözöllek a tömlöcben. Gondolom, ez azt jelenti, hogy a szolgák szállása nem felelt meg az elvárásaidnak? Túl egyszerű volt egy olyan nőnek, mint te? Biztos vagyok benne, hogy találunk valami sokkal érdekesebb elfoglaltságot számodra, most, hogy épségben hazaértél.

Nevetett, és feltápászkodott, a két férfi a szoba túlsó oldalára lépett, miközben én végre egy pillanatra szemügyre vettem a körülöttem lévő teret.

A félelem úgy csorgott végig a testemen, mint egy elromlott csap, egyenletes csepegésként, amely megfagyott a szerveimben és a csontjaimban. Tágra nyílt szemmel bámultam az előttem lévő falat, és próbáltam értelmet adni a két nőnek, akiket nagy fa szerkezetekre akasztottak, testük meztelen és fedetlen volt, miközben könnyek potyogtak a szemükből.

Figyelmeztetően meredtek rám. Futás! Hallottam, ahogy sikoltoznak. Tűnj el innen a picsába, amíg még képes vagy rá!

De nem tudtam megmozdulni, nem tudtam mást tenni, mint végigpásztázni a tekintetemet a testükön lévő nyomokon, a hegesedéseken, amelyek hólyagvörösek voltak, mint a szíjnyomok a mellkasukon és a hasukon. Egy fájdalmas nyöszörgés kúszott fel a torkomon, amikor a szoba teljesen kitisztult körülöttem.

Voltak ostorok és láncok, fényezett ezüst... mi a faszom voltak ezek a dolgok? Összehúzódtam, a karjaim megremegtek, mintha meg tudnának védeni a bútoroktól és más, kizárólag kínzásra tervezett eszközöktől.

Mély hangok mormogtak a könnyek és nyögések kórusa között, a két férfi megvitatta az új pozícióm feltételeit.

– Visszautasította, hogy szobalány legyen, így hát nem maradt más hátra számára, mint hogy szajha legyen...

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire ostoba, de hát ez van...

Epe tolult a torkomba, két tenyerem úgy simult össze, mintha valaki kitörölné belőlük a sorsomat.

– Nem maradt más hátra, mint hogy továbblépjünk. Tégy meg egy szívességet, és láncold meg. Összeszedem a dolgaimat az első bemutatásához.

Amikor nehéz léptek viharzottak felém, négykézlábra ereszkedve próbáltam kúszni. De nem voltam elég gyors ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy egy ököl ne záródjon a bokámra, hogy magával rántson a szoba közepén álló oszlophoz, amelynek felületén láncok zörögtek, miközben Callan felrántott a lábamra, és a csuklómat a fejem fölött nekicsapta.

– Állj! Kérlek! Szobalány leszek. Kérlek, ne tedd ezt velem!

A szavak kiszaladtak belőlem, mielőtt gondolkodni tudtam volna. Túlságosan meg voltam rémülve ahhoz, hogy bármi mást tegyek, mint hogy reagáljak, hogy alávessem magam bárminek, csak ennek ne.

Egy olyan nővé alacsonyodva, aki csak könyörögni tudott, addig könyörögtem, amíg a hangom meg nem tört a zokogástól, a bekötözött lábam csúszott a földön, ahogy a gerincem végigfutott a rúd vonalán. És amikor kinyitottam a szemem, hogy Callan arcára nézzek, ő elégedett vigyorral bámult rám.

– Kérlek – suttogtam. – Annyira sajnálom.

És tényleg sajnáltam.

A gyerekkorunkat.

Azt, ahogyan bántam vele.

A sértegetéseket, a nevetést és a gúnyolódást.

Abban a pillanatban mindent sajnáltam, de nem voltam biztos benne, hogy ő tudta, miért kértem bocsánatot.

– Annyira sajnálom – mondtam újra, miközben könnyek csorogtak az állkapcsomon.

A másik férfi a képbe lépett, a szeme éles és megkülönböztető volt.

– Aranyos, amikor könyörögnek, de nem mondhatom, hogy valaha is hallottam volna bocsánatot kérni. Legalábbis nem ilyen hamar.

Baszd meg, gondoltam, és a tekintetem visszakanyarodott Callanre, aki olvashatatlan arckifejezéssel bámult rám.

Szánalmas volt, hogy milyen erőtlen lett a hangom.

– Bármit megteszek. Esküszöm. Csak ezt nem. Bármit, csak ezt ne.

Egyik kezét még mindig a csuklómra zárva, néhány másodpercig figyelt, mielőtt lassan elhúzta minden egyes ujját, és elengedte a karomat. Az egész szoba elnémult, kivéve a még mindig halkan síró nőket.

Callan félreállt, és megvárta, hogy mit teszek, a szemöldöke kérdőn ívelt, amikor nem tudtam azonnal mozdulni.

Hálás voltam a kegyelemért és a változásért, lehajtott fejjel bicegtem el abból a szobából, a léptei dobpergésként követtek, ahogy a folyosókon kanyarogva visszatértünk az emeletre, egy néma ragadozóval a hátam mögött, amíg biztonságban be nem húzódtam a kis szobámba.

Leültem az ágyra, és a csuklóm bőrét dörzsöltem, a fejemet felfelé döntve figyeltem őt a hajam függönyén keresztül.

Egyetlen szó nélkül, ez a férfi olyan könnyen megtörte az akaratomat.

Egyetlen sértés nélkül.

Egyetlen kimondott fenyegetés nélkül.

Nem voltam biztos benne, hogy valaha is azt akartam-e, hogy beszéljen velem, ha csendben ennyit tudott tenni.

Callan egy pillanattal később elhagyta a szobát, a zár a diadal és a véglegesség csattanásával kattant a helyére.

A testem egy másodperccel később zokogásban tört ki, ahogy lefeküdtem, és az arcomat az ágy durva takarójába temettem.

Nem voltam benne biztos, hogy mi lett a Rose-kúriából. Csak azt tudtam, hogy az elmúlt tíz év alatt az én aranykalitkám valami sötétebbé változott.