7.-8. Fejezet

 

HÉT

Fordította: Shyra

Callan

A verejték végigcsorgott a testemen, ahogy a rudata tartótámasztékokra helyeztem, de a két darab fémes összecsattanása nem segített elűzni a bőröm alatt forrongó dühöt.

Két óra telt el azóta, hogy betuszkoltam Lisbethet az új szobájába, és úgy hajtottam a testemet, hogy az izmaimat szaggatta és a csontjaimat gyengítette, de még mindig nem tudtam kirázni a hangját a fejemből, a múlt keveredett a jelennel.

A felháborodott sikolyok közé keveredtek azok a sértések, amelyeket a cselédszárny zárt ajtaján dörömbölve adott elő, a sértegetéseket, amiket szép piros masnikba csomagolt nekem, a gyalázkodást, amit az ezüst tálcák csillogásán adott át.

Lisbeth volt az a mérgező anyag, amely korlátlanul folyt a véremben. Ő volt a fájdalmas pulzus, ami az artériáimat fenyegette.

Az iránta érzett gyűlölet harci kiáltás volt a fejemben, de hibát követtem el, amikor hozzáértem. Hibát követtem el, amikor belenéztem a dühös kék szemekbe, és elfogadtam a kihívást, hogy megszelídítsem.

Lisbeth megrémült, amikor először meglátott, ez az érzelem édes illattal áradt belőle, amit szívesen megízleltem volna, de aztán ugyanilyen gyorsan felszínre tört a haragja, egy csípős emlék, amely a torkomon fölfelé kergette az epét, és felsértette a bőrömet, a vérem pedig kihűlt, amikor fenyegetően és követelődzően csapott le rám.

Ott álltam az ajtaja előtt, és magamba szívtam minden vágást, minden karcolást, minden villámló megjegyzést, hogy úgy viselhessem őket, mint egy billogot.

De nem a gyűlölet volt az, ami minden izmomat megfeszítette a fájó csontjaimon. Nem a düh forrósította fel a bőrömet. Mélyen gyökerező szükséglet volt, hogy megtörjem őt oly módon, ahogyan azt a tíz év alatt, amíg el volt tűnve, el sem tudtam volna képzelni.

Az ő mérge volt az, ami ebbe a szobába hajtott, a hangja üvöltött a fejemben, miközben a testemet a töréspontig hajtottam, és az iránta érzett gyűlöletem minden egyes izzadságcseppel kiszivárgott belőlem. A vágyam, hogy megszelídítsem, csak nőtt.

Frusztráltan felültem, és felkaptam egy törölközőt, hogy megszárítsam a nyakamról lecsorgó izzadságot, amikor Franklin besétált a tornaterembe, homlokát összeráncolta, öltönye kifogástalan volt, és tekintete keményen rám meredt.

– Azt hittem, megbeszéljük a Lisbethtel kapcsolatos döntésedet, mielőtt véres lábakon vonszolod végig a házon, és betuszkolod egy szobába.

Az ajkam vad vigyorra húzódott. A sikolyainak emléke annyiszor játszódott le a fejemben az elmúlt néhány órában, hogy úgy vájtak maguknak járatot az agyamban, mint férgek a nedves talajban.

– Szerencséje van, hogy csak ennyit tettem. Elhurcolhattam volna az edzőtermekbe, és átadhattam volna Coltonnak.

Franklin kuncogott, a vállát a falnak támasztotta, és keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Engem hívott. Feltételezem, azt hiszi, hogy beugrom és megmentem.

A padon ülve folytattam a törülközésemet, minden izmom megfeszült a csontjaimon. Ez nem volt elég. A düh úgy ketyegett bennem, mint egy ingatag bomba, amelynek stabilnak kellett maradnia, egy rossz irányba való megingás, és felrobbanok.

A következő harcok csak egy hét múlva voltak. Ha ilyen sokáig húzom az időt, az úgy érzem, tönkretesz.

– Tizenöt percig sikoltozott, miután bezártuk abba a szobába. Nagyrészt kint álltam. A dühe kellemes ízt adott a reggeli kávémnak.

Ráemeltem a tekintetem, és elvigyorodtam. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom.

A szája sarka megrándult.

– Igen, és most nekem kell elintéznem az idegösszeomlást. Mit mondjak neki?

– Hogy mostantól szobalány a házunkban. És hogy még nagyon sokáig nem fog elmenni. Tartozása van, és azt vissza fogja fizetni.

– És ha nem hajlandó?

– Akkor vidd le az alsóbb szintekre, és mutasd be neki az apja vállalkozásának azon részeit, amelyeket gyerekkorában sosem látott. Biztos vagyok benne, hogy az igazságtól talán behódol.

A hangja óvatos volt a következő kérdésnél, csak mert elég okos volt ahhoz, hogy tudja, én magam is feltettem már a kérdést.

– És ha mégsem?

Olyan erősen csikorgattam a fogaimat, hogy összezárult az állkapcsom, és igyekeztem nem arra gondolni, mi történne, ha kénytelen lennék elintézni a problémát.

A szuka olyan módon hatott rám, amit nehezen tudtam figyelmen kívül hagyni.

– Akkor azt hiszem, én leszek az, aki elintézi.

Megvontam a vállamat, a törülközőt a nyakam köré tekertem, és erősen tartottam, kezemmel mindkét oldal végét megmarkolva.

– Jelen állás szerint Gretchen tudja, hogy a legrosszabbra kell beosztani, amit ez a hely kínál, és ha Lisbeth csak egy panaszos nyöszörgést is hallat, akkor új munkát kap. A kúria is elég rossz, de gyanítom, hogy könyörögni fog, hogy visszajöhessen ide, ha a gödörbe hurcolják.

A pad ülése nyikorgott, ahogy talpra álltam, a levegő beáramlott, hogy átformálja a párnázatot, miután a súlyom már nem nyomta laposra. Nem volt kétségem afelől, hogy Edward és Gretchen gondoskodni fognak arról, hogy Lisbeth a távollétemben is megbűnhődjön, a csikorgó sikolyai perceken belül az indulataik határára sodorták őket.

Franklin volt az egyetlen, aki nem tűnt meggyőzöttnek, de nem hagytam, hogy ez zavarjon.

– Ha már itt tartunk, azt hiszem, magam is a gödör felé veszem az irányt. Van néhány edzőmeccs, amit szívesen megnéznék. Úgy hallottam, Moritze most mutatja be a harcosait az arénában, miután a mocskot eltakarították, és a talaj újra masszív.

Gyanakvóan felvonta a szemöldökét.

– Remélem, nem gondolod, hogy beteszed a lábad abba az arénába, amikor újra kezdődnek a küzdelmek. Addig nem, amíg nem tudjuk jobban, hogyan viselkednek az új harcosok. Túl fontos vagy ahhoz, hogy hiúságból kockáztasd az életed.

Hiúság.

Ez volt a Rose család valamennyi tagjának bukása. Néhányuknak a szépségük volt az. Másoknak az intellektusuk. Nekem az erőszak iránti vágyam volt, a kezeim fájtak a csontok szétzúzásának vágyától.

Nem aggódtam az új férfiak miatt, akiket Moritze felfedezett. A legtöbbjük közönséges, az utcáról elhurcolt gengszter volt, semmi más képesség nem volt bennük, csak az, hogy megtanultak túlélni.

Az aréna sokkal veszélyesebb volt, mint az utca. Különösen, ha két férfi lépett be, de csak az egyik marad életben.

Ha nem lettek volna azok a családok, akiket Lisbeth báljának éjszakáján kiirtottak, Moritze soha nem emelkedett volna fel, és nem lett volna hatalma a körökben. A férfi inkább csak egy alantas pióca volt, aki mocskosan játszott, mert nem volt elég tökös vagy intelligens a versenyhez.

Minden új ember, akit az arénába hozott, rosszabb volt, mint az előző. Egyik sem tartott sokáig, de ez nem akadályozta meg abban, hogy tovább táplálja a mészárlást. Elhatározta, hogy többre viszi, mint az az egyszerű drogfutár, aki tíz évvel ezelőtt volt, és a türelme napról napra fogyott.

Nem akartam tudomásul venni, amit Franklin mondott, csak vigyorogtam, és felkaptam a vizes palackomat, hogy igyak néhány kortyot.

– Érezd jól magad ma Lisbethtel. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog örülni neked.

A szemét forgatta. Ettől csak nevetni kezdtem.

– Mit mondjak neki, honnan van az adósság? Mindketten tudjuk, hogy válaszokat fog követelni.

A gondolataim a gyerekkoromhoz vándoroltak, a gyötrelmes évekhez, a kegyetlen hangja újra és újra a bőrömbe vágott. Tisztán láttam Lisbethet, az arca szépségét, amely ellentétben állt a szívében lévő gyűlölettel. Az izmaim fájdalmasan megfeszültek a vállamban, az emlékek ugyanolyan könnyedén legyőztek, mint ő. Nem számított, hogy még gyerek volt, amikor elkövette a bűntetteket. Nem számíthatott, hogy tíz év telt el azóta, hogy utoljára úgy bánt velem, mint egy kivert kutyával.

Csak az számított, hogy anyám még mindig halott maradt, miközben Lisbeth teste meleg volt.

Ennek ára volt, és azt terveztem, hogy behajtom. Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy szenvedni fogok közben.

Franklinhez lépve elkaptam a tekintetét.

– Felismert, amikor szembenéztem vele.

– Mire akarsz kilyukadni?

A szám sarka vigyorra húzódott, erőszak keringett az ereimbe.

– Ez azt jelenti, hogy tudni fogja a válaszokat. Abban a pillanatban, hogy elmondod neki, ki vezeti ezt a házat, pontosan meg fogja érteni, miért taszították le a család értékes lányának szerepéből. Ha megpróbálja követelni, hogy engedjük el, mondd meg neki, hogy volt esélye elmenekülni. Nem az én hibám, hogy a visszatérést választotta.

Franklin egy bólintással ellökte magát a faltól, és a cselédszoba irányába lépdelt.

– Sok szerencsét – viccelődtem, már a gondolat is megnevettetett, hogy mivel fog találkozni.

Megállt, miközben egy pillantást vetett a válla fölött.

– Mit is mondtál nekem évekkel ezelőtt? Á, már emlékszem. Húzz a picsába!

Még mindig nevettem, amikor eltűnt egy sarok mögött.

Lisbeth elég nehéz volt akkor is, amikor nem volt miért aggódni, de amikor ez a nő bepöccent, olyan veszélyes volt, mintha áram alatt álló vezetéket szopogatna.


 

NYOLC

Fordította: Shyra

Lisbeth

Mire Franklin belépett az ajtón, már vértócsa képződött a lábamnál. Még mindig a falnak görnyedve feküdtem ott, ahol Callan hagyott, a méltóságomtól megfosztva, ahogy végigvonszoltak a folyosókon, és úgy dobtak be ide, mintha csak egy mellékes gondolat lettem volna.

Franklin drága cipője halkan koppant be a szobába, az ajtók alig hallatszottak mögötte, mielőtt rám szegezte volna szürke szemét. Az arckifejezése olvashatatlan volt, és majdnem felnevettem azon, ahogy tétován felém közeledett.

– Úgy tűnik, megsérültél.

Magam előtt kinyújtva a lábaim, keresztbe tettem a bokámat, nem törődve azzal, hogy a talpam felszakadt, és a tekintete elé tárult. Azt akartam, hogy lássa, mit tett velem az a szemétláda.

Pislogtam egyet a nyugodt hangjára, és ökölbe szorítottam az ujjaimat, hogy ne ugorjak fel, hogy megfojtsam.

Még csak néhány órája ültem itt, de minden gondolat átfutott a fejemen, anyám hangja figyelmeztetően suttogta, hogy Franklin csak befejezi, amit apám elkezdett, hogy drága ételként tálalnak fel annak a férfinak, aki aznap este mindenkit megölt.

Semmi értelme nem volt annak, hogy ebbe a szobába rángattak be előbb.

Ettől függetlenül, minden melegség, amit a nagybátyám iránt éreztem, most a bizalmatlanság hegye alatt volt eltemetve.

– Úgy hallottam, te vagy az, aki megkövetelte, hogy idehurcoljanak. Ha nem tetszik a vér, akkor tűnj el.

Nem reagált a hangomból áradó méregre. Ehelyett áthaladt a szobán, hogy kinyisson egy szekrényt, és elővegyen egy kis dobozt. Áthaladva a szobán, a földre ejtette mellém.

– Egy elsősegélydoboz. Be kellene kötöznöd azokat, mielőtt Gretchen visszatér. Nem fogja érdekelni, hogy megsérültél. Egyszerűen csak körberángat, hogy megmutassa, mit kell tenned, aztán követelni fogja, hogy takarítsd fel a véres lábnyomokat, amikor végeztél.

A tekintetem az övére szegeződött, a szemem összeszűkült. – Miért vagyok itt?

– Mert Mr. Rose megkövetelte.

Összevontam a szemöldökömet, a düh és a zavarodottság tiszta méreggé keveredett az ereimben.

– Te vagy Mr. Rose – sikítottam, nem mintha számított volna neki.

– Én vagyok – válaszolta. – De nem én vettem át apád helyét a családfői poszton. Mint ilyen, nem én hozom a döntéseket. Csak azért vagyok most itt, mert te kérted, hogy találkozzunk.

Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.

– A családomból csak te maradtál.

– És a fogadott fiam – magyarázta.

A fogadott fiú említésére csak egy jéghideg, sötét szempárt láttam, amely borostyánszínbe vésett bosszúval fúródott belém, miközben a nevem végigvonult a gondolatain, és olyan emlékekhez kötődött, amelyeket még én is túlságosan szégyelltem ahhoz, hogy felidézzek.

Callannek nem kellett beszélnie ahhoz, hogy halljam őt. Az üzenete egyértelmű volt az arcának szigorú vonásaiban, az ujjai szorításában, amelyek még mindig lüktető sziluettet égettek az arcomon.

Ki mást fogadott volna örökbe Franklin, mint azt a fiút, akire ő vigyázott, amikor fiatal voltam? Nem voltam hajlandó feltenni a kérdést, ami miatt ő várakozóan ült, hogy hallja. Franklin be akarta dobni az ölembe, mint egy időzített bombát.

Kár, hogy nem engedtem neki.

– Callan – mondtam, és átkozottul jól tudtam, hogy Franklin bólogatni fog, mintha a válasznak meg kellett volna lepnie. – Azt hittem, meghalt.

Elvigyorodott, arckifejezése éppoly sunyi volt, mint az a játék, amivel idecsalt engem.

– Szeretted volna, ugye? Annyi éven át ő volt a kedvenc játékszered, akivel olyan rosszul bántál. Mint ahogy biztos vagyok benne, hogy ma reggel rájöttél, Callan túlélte. Épphogy.

Franklin szünetet tartva lenézett a kezére, mintha a körmeit vizsgálná. A hangja csak puszta suttogás volt, amikor megkérdezte: – Mondd csak, Lisbeth, mit is mondott neked az édesanyád arról az éjszakáról?

Amikor nem töltöttem ki a köztünk lévő feszült csendet, szürke szemét az enyémre emelte, mögötte szórakozott kíváncsisággal. Tartottam a tekintetét, nem voltam hajlandó megtörni, hogy elmondjam, mit tudok. Az információ sok szempontból olyan halálos lehetett, mint egy kard, és én most nem voltam hajlandó felfedni a fegyvereimet.

Az ágyhoz sétálva Franklin kigombolta az öltönykabátját, és lesöpörte róla az olcsó takarót, mielőtt leült volna. Az állát felemelve rámutatott a lábam mellett lévő elsősegélydobozra.

– Nem vicceltem a sérüléseid ellátásával. Gretchen hamarosan visszajön. Úgy fog téged magával vonszolni, ahogy vagy, Lisbeth. Ne tedd próbára a nő türelmét.

Legszívesebben felé köptem volna, ha nem lenne olyan száraz a szám a sikoltozástól. Nem adtam volna be a derekam, és nem tettem volna magam szalonképessé senki előtt. Ha a hálóingemben, véres lábbal akartak hurcolni, hát hadd tegyék.

Vagy volt egy jobb ötletem.

– El akarok menni. Most. Te és a fiad megtarthatjátok a szaros családot. Én ki akarok szállni.

Részvét lágyította meg a tekintetét, aztán megint eltűnt.

– Attól tartok, ez nem fog megtörténni. Meg kell fizetned az adósságodat.

– Kinek? Nem tartozom ennek a családnak semmivel.

– Ezt még meglátjuk. De most nem erről beszélek. Tartozol annak az embernek, aki idehurcolt téged. Vagy ilyen könnyen elfelejtetted a gyerekkorodat? Tényleg olyan keveset jelentett?

Hideg félelem futott végig a gerincemen. Jeges ujjait a forró düh áradata üldözte, amely egyetlen névvel perzselte a bőrömet.

Egy megbánással.

Egy szégyennel.

Nem tévedett abban, hogy rosszul bántam Callannel, de abban tévedett, hogy azt hitte, elfelejtettem azokat az éveket. Néha nem tudtam lehunyni a szemem anélkül, hogy ne láttam volna a fiú görnyedt testét, aki rezzenéstelenül és panasz nélkül tűrte a bántalmazásomat. És miközben összerezzentem, amikor eszembe jutott, hogyan sértegettem és bántalmaztam őt, ugyanakkor ordítottam, hogy erősödjön meg a gerince, és végre egyszer vágjon vissza.

Vigyázz, mit kívánsz...

– Callan, megint?

Franklin bólintott. – Azt mondta, hogy te tudni fogod az okát.

Nem voltam benne biztos, mi lepett meg jobban: hogy Callan még mindig életben van, hogy átvette a családfői posztot, vagy hogy egyáltalán beszél.

A hangja is olyan sötét volt, mint a szeme? Vajon a fülemhez érve ugyanolyan erőszakos lenne, mint a karom szorítása, amikor iderángatott erre a helyre?

Basszák meg mindannyian. Fogva tarthattak ebben a szobában. Követelhettek bármit, de nem kényszeríthettek arra, hogy takarítsak utánuk és szolgáljam fel a vacsorájukat. Nem fogok meghajolni előttük, hogy nevethessenek.

Ez kurvára nem fog megtörténni.

És ha jól ismertem Callant, tudtam, hogy az a szemétláda nem hajlandó beszélni. Talán másokkal beszél, de velem nem. Talán ez volt az én kiutam ebből az egészből.

– Miért nem szaladsz vissza Callanhez, és mondod meg neki, hogy ha valami baja van velem, akkor vonszolja ide a seggét, és beszéljen velem erről? Különben nem fogok elmozdulni erről a helyről. Gretchen a hajamnál fogva fog rángatni, ha azt akarja, hogy elmozduljak, de a kisujjamat sem fogom megmozdítani, hogy megtegyem, amit mond. Tényleg felesleges neki idejönnie, nem igaz?

A tekintete lyukat égetett az enyémbe. Nem olyan forró vérmérsékletű, mint az a férfi, aki idehurcolt. Nem, Franklin ebben a pillanatban jéghideg volt.

– Vigyázz arra, hogy mit mondasz itt, Lisbeth. Intézkedéseket lehet hozni. Callan nem szokott hozzá, hogy az emberek nemet mondjanak neki.

Szünetet tartott, hagyva, hogy az üres fenyegetés a bőröm alá másszon, és a csontjaim köré tekeredjen.

– Most pedig mondd el, milyen történetet mesélt neked az anyád arról, miért halt meg mindenki azon az éjszakán a bálteremben.

– Miért akarod tudni?

Begyakorolt mosolyt vetett rám, az ajkának ama bunkó görbületével, amely a Rose család minden tagjánál adottság volt. Ez egy néma baszd meg, a sakk-matt suttogása volt. Halálos csók volt, amely azt ígérte, hogy még nem fejeztük be azt a játékot, amelyet kiterveltek.

Én viszonoztam a kifejezést. Ő csak a fejét rázta.

– Callan tudni akarja majd. Az anyja meghalt azon az éjszakán, és még mindig nem bocsátott meg a felelősöknek.

Nevetés rázta meg a vállamat.

– Gondolom, nem mondtad el neki, hogy te és az apám voltatok a felelősök.

A szemöldök ívének változásából arra következtettem, hogy Franklint szórakoztatta a vádaskodás.

– Ezt mondta neked?

Az ajkaim összeszorultak, mert nem voltam hajlandó még egy szót szólni róla. Eleget mondtam neki. Utaltam az igazságra, hogy apám eladott engem. Bár még mindig nem tudtam, milyen célból.

Talpra állva, Franklin megigazította a gyűrődéseket a nadrágján, mielőtt újra rám emelte volna a tekintetét.

– Ahogy akarod. Adtam neked felszerelést, hogy ápold a lábad, és figyelmeztettelek, mi vár rád, ha nem teszel eleget annak, amit kérnek tőled. Csak te döntheted el, hogyan cselekszel.

Apró résnyire szűkült szemekkel, gyakorlatilag köptem a válaszomat.

– Nem leszek egy kibaszott cselédlány, Franklin. Sem neked, sem Callan számára.

– Úgy legyen.

Franklin megfordult, hogy távozzon, bőrcipőjének talpa csattogott. Ennek a beszélgetésnek vége volt. Mindketten elmondtuk a magunkét, és patthelyzetbe kerültünk.

Az ajtóhoz nyúlt, ujjai megérintették a kart, és egy másodpercig ott pihentek, anélkül, hogy lenyomta volna. Anélkül, hogy visszafordult volna felém, olyan halk hangon szólalt meg, mintha egy kígyó figyelmeztető sziszegése lett volna.

– Örülni fog az engedetlenségednek.

Visszapillantva rám, Franklin találkozott a tekintetemmel.

– Remélem, ezt te is tudod. Callannek megvannak a maga módszerei. Biztos vagy benne, hogy nem fogod meggondolni magad?

A szomorú igazság az volt, hogy egyikük sem értett meg egy egyszerű tényt: nem lehet rávenni valakit arra, amit nem akar.

Igen, meg tudtak verni. Bezárhattak volna szobába, és követelhették volna, hogy engedelmeskedjek az akaratuknak. Megtagadhatták, hogy elhagyjam a kúriát, és éheztethettek, ha ez volt Callan egyik módszere. De nem kényszeríthettek arra, hogy súroljak és fényezzek. Nem kényszeríthettek arra, hogy játsszam az átkozott játékukat, ha nem akartam.

Miért gondolnám meg magam, és engedelmeskednék?

– Mindent elmondtam, amit mondani akartam.

Franklin egyszer bólintott a fejével, mielőtt egy sóhaj hagyta el az ajkát, és kilépett az ajtón.

A zár a helyére kattant.

A szobában ismét csend lett.

Én pedig a lábamnál lévő vértócsát bámultam.

Nem tagadhattam, hogy Franklinnek egy dologban igaza volt: el kellett látnom ezeket a sebeket.

Túl azon, hogy kockáztattam a fertőzést, itt ültem fájdalmak között. És az engedetlenségem ebben ostobaság volt.

Miért büntetném magam, és könnyíteném meg a munkájukat?

Egyik kezemmel az elsősegélydobozra csapva közelebb húztam, és kinyitottam a fedelét. Szerencsére ott volt egy csipesz, az éles végek, bár kicsik voltak, ötletet adtak.

4 megjegyzés: