HÉT
Fordította:
Shyra
Callan
A verejték végigcsorgott a
testemen, ahogy a rudata tartótámasztékokra
helyeztem, de a két darab fémes összecsattanása nem segített elűzni a bőröm
alatt forrongó dühöt.
Két óra
telt el azóta, hogy betuszkoltam Lisbethet az új szobájába, és úgy hajtottam a
testemet, hogy az izmaimat szaggatta és a csontjaimat gyengítette, de még
mindig nem tudtam kirázni a hangját a fejemből, a múlt keveredett a jelennel.
A
felháborodott sikolyok közé keveredtek azok a sértések, amelyeket a
cselédszárny zárt ajtaján dörömbölve adott elő, a sértegetéseket, amiket szép
piros masnikba csomagolt nekem, a gyalázkodást, amit az ezüst tálcák
csillogásán adott át.
Lisbeth
volt az a mérgező anyag, amely korlátlanul folyt a véremben. Ő volt a fájdalmas
pulzus, ami az artériáimat fenyegette.
Az
iránta érzett gyűlölet harci kiáltás volt a fejemben, de hibát követtem el,
amikor hozzáértem. Hibát követtem el, amikor belenéztem a dühös kék szemekbe,
és elfogadtam a kihívást, hogy megszelídítsem.
Lisbeth
megrémült, amikor először meglátott, ez az érzelem édes illattal áradt belőle,
amit szívesen megízleltem volna, de aztán ugyanilyen gyorsan felszínre tört a
haragja, egy csípős emlék, amely a torkomon fölfelé kergette az epét, és
felsértette a bőrömet, a vérem pedig kihűlt, amikor fenyegetően és
követelődzően csapott le rám.
Ott
álltam az ajtaja előtt, és magamba szívtam minden vágást, minden karcolást,
minden villámló megjegyzést, hogy úgy viselhessem őket, mint egy billogot.
De nem
a gyűlölet volt az, ami minden izmomat megfeszítette a fájó csontjaimon. Nem a
düh forrósította fel a bőrömet. Mélyen gyökerező szükséglet volt, hogy
megtörjem őt oly módon, ahogyan azt a tíz év alatt, amíg el volt tűnve, el sem
tudtam volna képzelni.
Az ő
mérge volt az, ami ebbe a szobába hajtott, a hangja üvöltött a fejemben,
miközben a testemet a töréspontig hajtottam, és az iránta érzett gyűlöletem
minden egyes izzadságcseppel kiszivárgott belőlem. A vágyam, hogy
megszelídítsem, csak nőtt.
Frusztráltan
felültem, és felkaptam egy törölközőt, hogy megszárítsam a nyakamról lecsorgó
izzadságot, amikor Franklin besétált a tornaterembe, homlokát összeráncolta,
öltönye kifogástalan volt, és tekintete keményen rám meredt.
– Azt
hittem, megbeszéljük a Lisbethtel kapcsolatos döntésedet, mielőtt véres lábakon
vonszolod végig a házon, és betuszkolod egy szobába.
Az
ajkam vad vigyorra húzódott. A sikolyainak emléke annyiszor játszódott le a
fejemben az elmúlt néhány órában, hogy úgy vájtak maguknak járatot az agyamban,
mint férgek a nedves talajban.
– Szerencséje
van, hogy csak ennyit tettem. Elhurcolhattam volna az edzőtermekbe, és átadhattam
volna Coltonnak.
Franklin
kuncogott, a vállát a falnak támasztotta, és keresztbe fonta a karját a
mellkasán.
– Engem
hívott. Feltételezem, azt hiszi, hogy beugrom és megmentem.
A padon
ülve folytattam a törülközésemet, minden izmom megfeszült a csontjaimon. Ez nem
volt elég. A düh úgy ketyegett bennem, mint egy ingatag bomba, amelynek
stabilnak kellett maradnia, egy rossz irányba való megingás, és felrobbanok.
A
következő harcok csak egy hét múlva voltak. Ha ilyen sokáig húzom az időt, az
úgy érzem, tönkretesz.
– Tizenöt
percig sikoltozott, miután bezártuk abba a szobába. Nagyrészt kint álltam. A
dühe kellemes ízt adott a reggeli kávémnak.
Ráemeltem
a tekintetem, és elvigyorodtam. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni
fogom.
A szája
sarka megrándult.
– Igen,
és most nekem kell elintéznem az idegösszeomlást. Mit mondjak neki?
– Hogy
mostantól szobalány a házunkban. És hogy még nagyon sokáig nem fog elmenni.
Tartozása van, és azt vissza fogja fizetni.
– És
ha nem hajlandó?
– Akkor
vidd le az alsóbb szintekre, és mutasd be neki az apja vállalkozásának azon
részeit, amelyeket gyerekkorában sosem látott. Biztos vagyok benne, hogy az
igazságtól talán behódol.
A
hangja óvatos volt a következő kérdésnél, csak mert elég okos volt ahhoz, hogy
tudja, én magam is feltettem már a kérdést.
– És
ha mégsem?
Olyan
erősen csikorgattam a fogaimat, hogy összezárult az állkapcsom, és igyekeztem
nem arra gondolni, mi történne, ha kénytelen lennék elintézni a problémát.
A szuka
olyan módon hatott rám, amit nehezen tudtam figyelmen kívül hagyni.
– Akkor
azt hiszem, én leszek az, aki elintézi.
Megvontam
a vállamat, a törülközőt a nyakam köré tekertem, és erősen tartottam, kezemmel mindkét
oldal végét megmarkolva.
– Jelen
állás szerint Gretchen tudja, hogy a legrosszabbra kell beosztani, amit ez a
hely kínál, és ha Lisbeth csak egy panaszos nyöszörgést is hallat, akkor új
munkát kap. A kúria is elég rossz, de gyanítom, hogy könyörögni fog, hogy
visszajöhessen ide, ha a gödörbe hurcolják.
A pad
ülése nyikorgott, ahogy talpra álltam, a levegő beáramlott, hogy átformálja a
párnázatot, miután a súlyom már nem nyomta laposra. Nem volt kétségem afelől,
hogy Edward és Gretchen gondoskodni fognak arról, hogy Lisbeth a távollétemben
is megbűnhődjön, a csikorgó sikolyai perceken belül az indulataik határára
sodorták őket.
Franklin
volt az egyetlen, aki nem tűnt meggyőzöttnek, de nem hagytam, hogy ez zavarjon.
– Ha
már itt tartunk, azt hiszem, magam is a gödör felé veszem az irányt. Van néhány
edzőmeccs, amit szívesen megnéznék. Úgy hallottam, Moritze most mutatja be a
harcosait az arénában, miután a mocskot eltakarították, és a talaj újra
masszív.
Gyanakvóan
felvonta a szemöldökét.
– Remélem,
nem gondolod, hogy beteszed a lábad abba az arénába, amikor újra kezdődnek a
küzdelmek. Addig nem, amíg nem tudjuk jobban, hogyan viselkednek az új
harcosok. Túl fontos vagy ahhoz, hogy hiúságból kockáztasd az életed.
Hiúság.
Ez volt
a Rose család valamennyi tagjának bukása. Néhányuknak a szépségük volt az.
Másoknak az intellektusuk. Nekem az erőszak iránti vágyam volt, a kezeim fájtak
a csontok szétzúzásának vágyától.
Nem
aggódtam az új férfiak miatt, akiket Moritze felfedezett. A legtöbbjük
közönséges, az utcáról elhurcolt gengszter volt, semmi más képesség nem volt
bennük, csak az, hogy megtanultak túlélni.
Az
aréna sokkal veszélyesebb volt, mint az utca. Különösen, ha két férfi lépett
be, de csak az egyik marad életben.
Ha nem
lettek volna azok a családok, akiket Lisbeth báljának éjszakáján kiirtottak,
Moritze soha nem emelkedett volna fel, és nem lett volna hatalma a körökben. A
férfi inkább csak egy alantas pióca volt, aki mocskosan játszott, mert nem volt
elég tökös vagy intelligens a versenyhez.
Minden
új ember, akit az arénába hozott, rosszabb volt, mint az előző. Egyik sem
tartott sokáig, de ez nem akadályozta meg abban, hogy tovább táplálja a
mészárlást. Elhatározta, hogy többre viszi, mint az az egyszerű drogfutár, aki
tíz évvel ezelőtt volt, és a türelme napról napra fogyott.
Nem
akartam tudomásul venni, amit Franklin mondott, csak vigyorogtam, és felkaptam
a vizes palackomat, hogy igyak néhány kortyot.
– Érezd
jól magad ma Lisbethtel. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog örülni neked.
A
szemét forgatta. Ettől csak nevetni kezdtem.
– Mit
mondjak neki, honnan van az adósság? Mindketten tudjuk, hogy válaszokat fog
követelni.
A
gondolataim a gyerekkoromhoz vándoroltak, a gyötrelmes évekhez, a kegyetlen
hangja újra és újra a bőrömbe vágott. Tisztán láttam Lisbethet, az arca
szépségét, amely ellentétben állt a szívében lévő gyűlölettel. Az izmaim
fájdalmasan megfeszültek a vállamban, az emlékek ugyanolyan könnyedén
legyőztek, mint ő. Nem számított, hogy még gyerek volt, amikor elkövette a
bűntetteket. Nem számíthatott, hogy tíz év telt el azóta, hogy utoljára úgy
bánt velem, mint egy kivert kutyával.
Csak az
számított, hogy anyám még mindig halott maradt, miközben Lisbeth teste meleg
volt.
Ennek
ára volt, és azt terveztem, hogy behajtom. Még akkor is, ha ez azt jelentette,
hogy szenvedni fogok közben.
Franklinhez
lépve elkaptam a tekintetét.
– Felismert,
amikor szembenéztem vele.
– Mire
akarsz kilyukadni?
A szám
sarka vigyorra húzódott, erőszak keringett az ereimbe.
– Ez
azt jelenti, hogy tudni fogja a válaszokat. Abban a pillanatban, hogy elmondod
neki, ki vezeti ezt a házat, pontosan meg fogja érteni, miért taszították le a
család értékes lányának szerepéből. Ha megpróbálja követelni, hogy engedjük el,
mondd meg neki, hogy volt esélye elmenekülni. Nem az én hibám, hogy a
visszatérést választotta.
Franklin
egy bólintással ellökte magát a faltól, és a cselédszoba irányába lépdelt.
– Sok
szerencsét – viccelődtem, már a gondolat is megnevettetett, hogy mivel fog
találkozni.
Megállt,
miközben egy pillantást vetett a válla fölött.
– Mit
is mondtál nekem évekkel ezelőtt? Á, már emlékszem. Húzz a picsába!
Még
mindig nevettem, amikor eltűnt egy sarok mögött.
Lisbeth
elég nehéz volt akkor is, amikor nem volt miért aggódni, de amikor ez a nő
bepöccent, olyan veszélyes volt, mintha áram alatt álló vezetéket szopogatna.
NYOLC
Fordította: Shyra
Lisbeth
Mire Franklin belépett az
ajtón, már vértócsa képződött a lábamnál. Még mindig a falnak görnyedve
feküdtem ott, ahol Callan hagyott, a méltóságomtól megfosztva, ahogy végigvonszoltak
a folyosókon, és úgy dobtak be ide, mintha csak egy mellékes gondolat lettem
volna.
Franklin
drága cipője halkan koppant be a szobába, az ajtók alig hallatszottak mögötte,
mielőtt rám szegezte volna szürke szemét. Az arckifejezése olvashatatlan volt,
és majdnem felnevettem azon, ahogy tétován felém közeledett.
– Úgy
tűnik, megsérültél.
Magam
előtt kinyújtva a lábaim, keresztbe tettem a bokámat, nem törődve azzal, hogy a
talpam felszakadt, és a tekintete elé tárult. Azt akartam, hogy lássa, mit tett
velem az a szemétláda.
Pislogtam
egyet a nyugodt hangjára, és ökölbe szorítottam az ujjaimat, hogy ne ugorjak
fel, hogy megfojtsam.
Még
csak néhány órája ültem itt, de minden gondolat átfutott a fejemen, anyám
hangja figyelmeztetően suttogta, hogy Franklin csak befejezi, amit apám
elkezdett, hogy drága ételként tálalnak fel annak a férfinak, aki aznap este
mindenkit megölt.
Semmi
értelme nem volt annak, hogy ebbe a szobába rángattak be előbb.
Ettől
függetlenül, minden melegség, amit a nagybátyám iránt éreztem, most a
bizalmatlanság hegye alatt volt eltemetve.
– Úgy
hallottam, te vagy az, aki megkövetelte, hogy idehurcoljanak. Ha nem tetszik a
vér, akkor tűnj el.
Nem
reagált a hangomból áradó méregre. Ehelyett áthaladt a szobán, hogy kinyisson
egy szekrényt, és elővegyen egy kis dobozt. Áthaladva a szobán, a földre
ejtette mellém.
– Egy
elsősegélydoboz. Be kellene kötöznöd azokat, mielőtt Gretchen visszatér. Nem
fogja érdekelni, hogy megsérültél. Egyszerűen csak körberángat, hogy
megmutassa, mit kell tenned, aztán követelni fogja, hogy takarítsd fel a véres
lábnyomokat, amikor végeztél.
A
tekintetem az övére szegeződött, a szemem összeszűkült. – Miért vagyok itt?
– Mert
Mr. Rose megkövetelte.
Összevontam
a szemöldökömet, a düh és a zavarodottság tiszta méreggé keveredett az
ereimben.
– Te
vagy Mr. Rose – sikítottam, nem mintha számított volna neki.
– Én
vagyok – válaszolta. – De nem én vettem át apád helyét a családfői poszton.
Mint ilyen, nem én hozom a döntéseket. Csak azért vagyok most itt, mert te kérted,
hogy találkozzunk.
Ennek
az egésznek semmi értelme nem volt.
– A
családomból csak te maradtál.
– És
a fogadott fiam – magyarázta.
A
fogadott fiú említésére csak egy jéghideg, sötét szempárt láttam, amely
borostyánszínbe vésett bosszúval fúródott belém, miközben a nevem végigvonult a
gondolatain, és olyan emlékekhez kötődött, amelyeket még én is túlságosan
szégyelltem ahhoz, hogy felidézzek.
Callannek
nem kellett beszélnie ahhoz, hogy halljam őt. Az üzenete egyértelmű volt az
arcának szigorú vonásaiban, az ujjai szorításában, amelyek még mindig lüktető
sziluettet égettek az arcomon.
Ki mást
fogadott volna örökbe Franklin, mint azt a fiút, akire ő vigyázott, amikor
fiatal voltam? Nem voltam hajlandó feltenni a kérdést, ami miatt ő várakozóan
ült, hogy hallja. Franklin be akarta dobni az ölembe, mint egy időzített
bombát.
Kár,
hogy nem engedtem neki.
– Callan
– mondtam, és átkozottul jól tudtam, hogy Franklin bólogatni fog, mintha a
válasznak meg kellett volna lepnie. – Azt hittem, meghalt.
Elvigyorodott,
arckifejezése éppoly sunyi volt, mint az a játék, amivel idecsalt engem.
– Szeretted
volna, ugye? Annyi éven át ő volt a kedvenc játékszered, akivel olyan rosszul
bántál. Mint ahogy biztos vagyok benne, hogy ma reggel rájöttél, Callan
túlélte. Épphogy.
Franklin
szünetet tartva lenézett a kezére, mintha a körmeit vizsgálná. A hangja csak
puszta suttogás volt, amikor megkérdezte: – Mondd csak, Lisbeth, mit is mondott
neked az édesanyád arról az éjszakáról?
Amikor
nem töltöttem ki a köztünk lévő feszült csendet, szürke szemét az enyémre
emelte, mögötte szórakozott kíváncsisággal. Tartottam a tekintetét, nem voltam
hajlandó megtörni, hogy elmondjam, mit tudok. Az információ sok szempontból
olyan halálos lehetett, mint egy kard, és én most nem voltam hajlandó felfedni
a fegyvereimet.
Az
ágyhoz sétálva Franklin kigombolta az öltönykabátját, és lesöpörte róla az
olcsó takarót, mielőtt leült volna. Az állát felemelve rámutatott a lábam
mellett lévő elsősegélydobozra.
– Nem
vicceltem a sérüléseid ellátásával. Gretchen hamarosan visszajön. Úgy fog téged
magával vonszolni, ahogy vagy, Lisbeth. Ne tedd próbára a nő türelmét.
Legszívesebben
felé köptem volna, ha nem lenne olyan száraz a szám a sikoltozástól. Nem adtam
volna be a derekam, és nem tettem volna magam szalonképessé senki előtt. Ha a
hálóingemben, véres lábbal akartak hurcolni, hát hadd tegyék.
Vagy
volt egy jobb ötletem.
– El
akarok menni. Most. Te és a fiad megtarthatjátok a szaros családot. Én ki
akarok szállni.
Részvét
lágyította meg a tekintetét, aztán megint eltűnt.
– Attól
tartok, ez nem fog megtörténni. Meg kell fizetned az adósságodat.
– Kinek?
Nem tartozom ennek a családnak semmivel.
– Ezt
még meglátjuk. De most nem erről beszélek. Tartozol annak az embernek, aki
idehurcolt téged. Vagy ilyen könnyen elfelejtetted a gyerekkorodat? Tényleg
olyan keveset jelentett?
Hideg
félelem futott végig a gerincemen. Jeges ujjait a forró düh áradata üldözte,
amely egyetlen névvel perzselte a bőrömet.
Egy
megbánással.
Egy
szégyennel.
Nem
tévedett abban, hogy rosszul bántam Callannel, de abban tévedett, hogy azt
hitte, elfelejtettem azokat az éveket. Néha nem tudtam lehunyni a szemem
anélkül, hogy ne láttam volna a fiú görnyedt testét, aki rezzenéstelenül és
panasz nélkül tűrte a bántalmazásomat. És miközben összerezzentem, amikor
eszembe jutott, hogyan sértegettem és bántalmaztam őt, ugyanakkor ordítottam,
hogy erősödjön meg a gerince, és végre egyszer vágjon vissza.
Vigyázz,
mit kívánsz...
– Callan,
megint?
Franklin
bólintott. – Azt mondta, hogy te tudni fogod az okát.
Nem
voltam benne biztos, mi lepett meg jobban: hogy Callan még mindig életben van,
hogy átvette a családfői posztot, vagy hogy egyáltalán beszél.
A
hangja is olyan sötét volt, mint a szeme? Vajon a fülemhez érve ugyanolyan
erőszakos lenne, mint a karom szorítása, amikor iderángatott erre a helyre?
Basszák
meg mindannyian. Fogva tarthattak ebben a szobában. Követelhettek bármit, de
nem kényszeríthettek arra, hogy takarítsak utánuk és szolgáljam fel a
vacsorájukat. Nem fogok meghajolni előttük, hogy nevethessenek.
Ez
kurvára nem fog megtörténni.
És ha
jól ismertem Callant, tudtam, hogy az a szemétláda nem hajlandó beszélni. Talán
másokkal beszél, de velem nem. Talán ez volt az én kiutam ebből az egészből.
– Miért
nem szaladsz vissza Callanhez, és mondod meg neki, hogy ha valami baja van
velem, akkor vonszolja ide a seggét, és beszéljen velem erről? Különben nem
fogok elmozdulni erről a helyről. Gretchen a hajamnál fogva fog rángatni, ha
azt akarja, hogy elmozduljak, de a kisujjamat sem fogom megmozdítani, hogy
megtegyem, amit mond. Tényleg felesleges neki idejönnie, nem igaz?
A
tekintete lyukat égetett az enyémbe. Nem olyan forró vérmérsékletű, mint az a
férfi, aki idehurcolt. Nem, Franklin ebben a pillanatban jéghideg volt.
– Vigyázz
arra, hogy mit mondasz itt, Lisbeth. Intézkedéseket lehet hozni. Callan nem
szokott hozzá, hogy az emberek nemet mondjanak neki.
Szünetet
tartott, hagyva, hogy az üres fenyegetés a bőröm alá másszon, és a csontjaim
köré tekeredjen.
– Most
pedig mondd el, milyen történetet mesélt neked az anyád arról, miért halt meg
mindenki azon az éjszakán a bálteremben.
– Miért
akarod tudni?
Begyakorolt
mosolyt vetett rám, az ajkának ama bunkó görbületével, amely a Rose család minden
tagjánál adottság volt. Ez egy néma baszd meg, a sakk-matt suttogása volt.
Halálos csók volt, amely azt ígérte, hogy még nem fejeztük be azt a játékot,
amelyet kiterveltek.
Én
viszonoztam a kifejezést. Ő csak a fejét rázta.
– Callan
tudni akarja majd. Az anyja meghalt azon az éjszakán, és még mindig nem
bocsátott meg a felelősöknek.
Nevetés
rázta meg a vállamat.
– Gondolom,
nem mondtad el neki, hogy te és az apám voltatok a felelősök.
A
szemöldök ívének változásából arra következtettem, hogy Franklint szórakoztatta
a vádaskodás.
– Ezt
mondta neked?
Az
ajkaim összeszorultak, mert nem voltam hajlandó még egy szót szólni róla.
Eleget mondtam neki. Utaltam az igazságra, hogy apám eladott engem. Bár még
mindig nem tudtam, milyen célból.
Talpra
állva, Franklin megigazította a gyűrődéseket a nadrágján, mielőtt újra rám
emelte volna a tekintetét.
– Ahogy
akarod. Adtam neked felszerelést, hogy ápold a lábad, és figyelmeztettelek, mi
vár rád, ha nem teszel eleget annak, amit kérnek tőled. Csak te döntheted el,
hogyan cselekszel.
Apró
résnyire szűkült szemekkel, gyakorlatilag köptem a válaszomat.
– Nem
leszek egy kibaszott cselédlány, Franklin. Sem neked, sem Callan számára.
– Úgy
legyen.
Franklin
megfordult, hogy távozzon, bőrcipőjének talpa csattogott. Ennek a
beszélgetésnek vége volt. Mindketten elmondtuk a magunkét, és patthelyzetbe
kerültünk.
Az
ajtóhoz nyúlt, ujjai megérintették a kart, és egy másodpercig ott pihentek,
anélkül, hogy lenyomta volna. Anélkül, hogy visszafordult volna felém, olyan
halk hangon szólalt meg, mintha egy kígyó figyelmeztető sziszegése lett volna.
– Örülni
fog az engedetlenségednek.
Visszapillantva
rám, Franklin találkozott a tekintetemmel.
– Remélem,
ezt te is tudod. Callannek megvannak a maga módszerei. Biztos vagy benne, hogy
nem fogod meggondolni magad?
A
szomorú igazság az volt, hogy egyikük sem értett meg egy egyszerű tényt: nem
lehet rávenni valakit arra, amit nem akar.
Igen,
meg tudtak verni. Bezárhattak volna szobába, és követelhették volna, hogy
engedelmeskedjek az akaratuknak. Megtagadhatták, hogy elhagyjam a kúriát, és
éheztethettek, ha ez volt Callan egyik módszere. De nem kényszeríthettek arra,
hogy súroljak és fényezzek. Nem kényszeríthettek arra, hogy játsszam az
átkozott játékukat, ha nem akartam.
Miért
gondolnám meg magam, és engedelmeskednék?
– Mindent
elmondtam, amit mondani akartam.
Franklin
egyszer bólintott a fejével, mielőtt egy sóhaj hagyta el az ajkát, és kilépett
az ajtón.
A zár a
helyére kattant.
A
szobában ismét csend lett.
Én
pedig a lábamnál lévő vértócsát bámultam.
Nem
tagadhattam, hogy Franklinnek egy dologban igaza volt: el kellett látnom ezeket
a sebeket.
Túl
azon, hogy kockáztattam a fertőzést, itt ültem fájdalmak között. És az engedetlenségem
ebben ostobaság volt.
Miért
büntetném magam, és könnyíteném meg a munkájukat?
Egyik
kezemmel az elsősegélydobozra csapva közelebb húztam, és kinyitottam a fedelét.
Szerencsére ott volt egy csipesz, az éles végek, bár kicsik voltak, ötletet
adtak.
❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlésNagyon köszönöm!
VálaszTörlés