TIZENEGY
Fordította: Zsuzsa
Lisbeth
Nem tudom megmondani, hogyan aludtam el
azon az éjszakán. Talán a trauma és a sírás okozta kimerültségtől. Vagy talán
belefáradtam a szánalmas küzdelembe, amit egy olyan ember ellen folytattam,
akit reményem sem volt legyőzni.
Valamilyen okból kifolyólag elájultam nem
sokkal azután, hogy Callan utoljára bezárt ebbe a szobába, és arra ébredtem,
hogy a hálóingem ismét száraz, a fehér selyem a vértől rózsaszínűre festett.
Emberi
felmosórongynak használt.
Egy felmosórongy.
Az összes megaláztatás közül, amit tehetett
velem, ez az egy nem volt szempont. Legalábbis az én fejemben nem.
Ki használ egy másik embert
takarítóeszközként? Egy pszichopata, ki más. Valaki, aki keveset törődik a
körülötte lévő világgal, és csak azt tudja, hogyan kell fájdalmat okozni és
megnyomorítani, hogy megkapja, amit akar.
Ha ez nem lett volna elég rossz, bemutatta
nekem a kúria alvilágát, bepillantást engedett egy olyan börtönbe, amire
nem is akartam gondolni, mert ez csak megrémített azok a szegény, leláncolt és
bántalmazott nők miatt.
Elrabolták őket? Callan nőkkel kereskedett,
hogy fenntartsa a családot?
Mit gondolna apám, ha ma élne, és látná,
mit tettek a család nevével?
Golyót eresztett volna Callan fejébe, és
hat láb mélyre temette volna. Lényegében.
Kár, hogy én nem tehettem ugyanezt.
Mégis, mindezek ellenére az álmaim (vagy
nevezzem inkább rémálmoknak?) tele voltak whiskey színű szemekkel és mély
hanggal. Kivéve, hogy a fejemben hozzám beszélt, nem pedig rólam, aki
mintha valami tárgy lettem volna, aminek nincsenek gondolatai vagy érzései.
Mocskos szavakat suttogott, amitől végigfutott a hideg a hátamon, és forróságot
keltett a combjaim között.
A
bőröm égettt azokban az álmokban, minden pont, amit megérintett, lángra kapott.
A szívem megállt, amikor láttam az izmok vonalát a megfeszült bicepszén, hogy
aztán fájdalmas dobbanással életre keljen, amikor megértettem Callan puszta
erejét.
Úgy
emelt fel, mintha semmit sem nyomnék, mintha csak egy díszpárna lennék, amit
felrázol, mielőtt a kanapéra dobod.
Hogy
is harcolhatnék ez ellen?
Callan
erőszakosságának olyan csábító, rejtett áramlata volt, hogy a tüdőmből kilopta
a levegőt. Olyan gyorsan történt, hogy tudatosan nem jegyeztem meg minden
részletet, de valami mélyen bennem emlékezett.
Mint
az illata, amitől nem tudtam szabadulni, egy mély pézsma, ami az egzotikus
földek és idegen fűszerek keveréke volt. Úgy éreztem magam, mintha kísértésbe
burkolna, miközben a gyomromba félelem kúszott. De ez nem számított, mert ahogy
az elmém felidézte az illata jegyeit, a szám kiszáradt, a testem olyan
fájdalmasan feszültté vált, hogy szükségem volt az érintésére, a feloldáshoz.
Callan
már nem volt többé áldozati bárány, aki boldogan tűrte, hogy bántalmazzam.
Olyan módon változott meg, amit nem tudtam felfogni, fondorlatos módon
újjászületett, amíg én nem figyeltem.
Olyan
természeti erővé vált, amit nem is remélhettem, hogy túlélhetek.
Mégsem
tudtam nem rá gondolni.
Úgy
tűnik, az agyam egy kibaszott áruló volt. Akárcsak a családom többi tagja, akik
eladtak, vagy tárt karokkal fogadtak itthon, miközben hazugságok csúsztak le a
villás nyelvükről.
Miért
jöttem vissza erre a helyre? Mi a fenét gondoltam?
Az
ajtó felpattant, ahogy ott ültem megvetve magam, és a cipők kopogásának ismerős
hangjára felkaptam a fejem. Gretchen megforgatta a szemét, és a nyelvével
csettintett, örökös rosszallással az arcán.
– Egyenruhában
kellene lennie, Miss Rose. Vagy nem tanultál a tegnapi napból?
Egyenruha...
Rendben.
Körülnéztem,
végül felfedeztem a matrac és a fal közötti sarokban, egy kis darabja kilógott
a takaró alól, amit felébredéskor félrehajítottam.
Mielőtt
érte nyúlhattam volna, Gretchen felkapta, és undorodva két ujja között tartotta
az anyagot, a fekete-fehér ruha gyűrött volt, mogorva tekintete egyre mélyült,
ahogy a tekintetünk találkozott.
– Feltételezem,
hogy ez tegnap történt a dührohamod alatt. De mivel megtanultuk a leckét néhány
meglehetősen csúnya esemény után…
Majdnem
felnevettem. Mi, mintha őt is úgy rángatta volna egy őrült, mint egy
Vileda felmosót. Nem volt semmilyen mi. Mr. Clean az én seggemet
használta a folyosók polírozására és kifényesítésére.
– ...tudnod
kell, hogy a Rose családnál dolgozó összes alkalmazottal szemben szigorú
öltözködési szabályok vannak érvényben, amelyeket elvárnak és betartatnak. Az
egyenruhának mindig ropogósnak és rendezettnek kell lennie. Minden hét elején
öt egyenruhát kapsz. Ha egyszer használtad őket, leadod mosásra és vasalásra,
miközben újabb ötöt kapsz.
Az
ujjai között tartott gyűrött ruhára fintorogva Gretchen megrázta a fejét.
– Ezt
elviszem, és hozatok egy újat. Megbízom továbbá az egyik alkalmazottat, hogy
vezessen körbe, és segítsen megtanulni a munkát, amit el kell végezned. Vannak
szabályok, amelyeket be kell tartani, Miss Rose, és ha figyelmen kívül hagyod
őket, annak következményei lesznek. Világos?
Mint
a csiszolt üveg, gondoltam. Körbepillantottam a szobában,
és szemügyre vettem az ágyból és éjjeliszekrényből álló egyszerű bútorokat,
valamint az ablakok hiányát. A falakra néhány szekrény volt rögzítve, de nem
volt szekrény- vagy fürdőszobaajtó.
Nem
volt óra vagy bármi, ami a napszakot jelezte volna. A bosszús viselkedéséből
arra következtettem, hogy egy bizonyos órára fel kellett volna kelnem és
indulásra készen kellett volna lennem. Ez gondot jelenthet a továbbiakban, ha
nem tudom, hogy reggel van-e.
– Hogyan
legyek időben talpon és kész, ha nem tudom, hogy mennyi az idő?
Végignézett
a szobán, ajka összeszorult.
– Néhány
tárgyat már az érkezésed előtt eltávolítottunk. Mr. Rose aggódott, hogy
dührohamot fogsz kapni, és megkért minket, hogy tegyünk lépéseket, hogy minél
kevesebb dolog sérüljön meg. Amíg ma dolgozol, addig én visszahozatom őket.
– És
a fürdőszoba?
A
hólyagom ekkor már ordított, de nem akartam a kellemetlenségemet megvitatni
ezzel a szukával.
– A
folyosó végén van. A közösségi helyiségeinkben zuhanyzó, mosdó, WC, bármi,
amire szükséged van. Elkísérhetlek oda most, ha bízhatok benned, hogy
visszatérsz a szobádba, ha végeztél.
Vagy
ez, vagy összepisilem magam. Nem volt kedvem újabb megaláztatáshoz, amit
magamnak okoztam, ezért bólintottam, és felálltam.
Gretchen
kivezetett a folyosóra, körülöttünk nyüzsgés zajlott, ahogy a személyzet tagjai
vasalt egyenruhájukban elhagyták a szobáikat, és rohantak, hogy elkezdjék a
napjukat.
A
mosdók ajtajában hagyva, még egy utolsó figyelmeztető pillantást vetett rám,
mielőtt Gretchen elsétált a kopogó cipőivel. Nem intéztem sietve a dolgaimat,
mielőtt visszatértem a szobámba.
Az
ajtón belépve megfordultam, és ugyanazt a szobalányt láttam, aki tegnap reggel
is ott volt a lakosztályomban. Épp egy új egyenruhát terített ki, amely egy
ruhából, fehér kötényből és cipőből állt.
Felnézett,
és megijedt, hogy őt bámulom.
– Ó,
elnézést kérek, Miss Rose. Gretchen megkért, hogy ma vezessem körbe, és hozzak
magának néhány friss ruhát.
Mindazok
ellenére, ami történt, még mindig tartoztam neki egy bocsánatkéréssel.
Egy
ijedős nő volt, velem egyidős, vagy talán néhány évvel fiatalabb, az a típus,
aki minden hirtelen zajra elszalad, mint egy egér. Szőke haját az arcából
kisöpörve magas kontyba fogta, és nagy kék szemei rám szegeződtek, várt... ki
tudja mire? Hogy megint kiabálni fogok?
Mire
lenne az jó?
– Sajnálom,
hogy tegnap kiabáltam veled. Bunkóság volt tőlem.
– Semmi
baj – mondta csendesen, és a szemei eltáncoltak, hogy körülnézzenek a szobában.
Gyanítottam, hogy kényelmetlenül érzi magát, amikor rám néz. – Megvárom a
folyosón, amíg felöltözik.
Félreálltam,
hogy átengedjem, az ajtó pedig zárás nélkül becsukódott mögötte.
Már-már
nevettem azon, hogy milyen nevetséges fordulatot vett az életem, azt hiszem jól
voltam és valóban megmutattam a helyem.
Egy
nehéz sóhajjal felöltöztem a fekete, térdig érő ruhába, aminek fehér gallérja
és az ujjain fehér mandzsetták voltak. A kötényt a derekam köré kötöttem, és a
cipőbe csúsztattam a lábam. A kötések miatt szűk volt, de ez nem igazán
számított.
Semmit
nem számított. Ezen a helyen nem.
A
szobalány az ajtóm előtt várt rám, ajkai gyors, ideges vigyorra húzódtak,
mielőtt kinyújtotta a kezét, hogy levezessen a folyosóra.
– Munka
előtt a személyzet reggelit kap. Most is errefelé tartunk.
A
gyomrom korgott az étel gondolatára, és meglepődtem, hogy ma reggel nem
csúsztattak be egy tálca moslékot, amit megehettem volna, tekintve a kényszerű
foglalkoztatásom körülményeit.
– Hogy
hívnak? – kérdeztem, mert úgy gondoltam, hogy akár meg is ismerhetem azt, aki
megmutatja nekem a köteleket.
– Holly
vagyok, Miss Rose...
– Lisbeth
– javítottam ki. – Nem akarom, hogy jelenleg a családnevemre emlékeztessenek,
úgyhogy hívj csak Lisbethnek.
A
szemei elkerekedtek, de aztán újra megnyugodott, ahogy mentünk tovább.
Néhány
másodperc telt el, mielőtt halkan megszólalt.
– Tényleg
nem olyan rosszak. A Rose-ék. Én is így gondoltam, amikor egy hónapja elkezdtem
itt dolgozni. Rettegtem, tényleg, főleg Mr. Rose-tól, ő...
– Egy
szörnyeteg?
Felkapta
felém a fejét, arca rózsaszínre pirult. – Nem. Ő... félelmetes, igen, de
ugyanakkor kedves is.
Az
arca még vörösebbre pirult, Hollynak nyilvánvalóan más gondolatai voltak
Callanről, de nem akart semmit sem mondani. Az arckifejezése mindent elárult,
és nem kellett egy szót sem szólnia ahhoz, hogy tudjam, eléggé belezúgott.
Nem
hibáztathattam őt. Annak ellenére, hogy Callan pszichopata volt, nem
tagadhattam, hogy látványos volt a szemnek.
Befordultunk
egy sarkon, és besétáltunk egy nagy étkezőbe, amelyet sohasem láttam azokban az
években, amikor gyerekként itt éltem. A terem oldalában egy reggelizőpult volt
felállítva, körben több asztal sorakozott. Csak néhány alkalmazott maradt, halk
beszélgetés zaja töltötte be a helyiséget, miközben befejezték az étkezésüket.
Ha
azt mondanám, hogy meglepődtem, az még enyhe kifejezés lenne. Holly biztos
észrevette az arckifejezésemen.
– Nagyon
jól bánnak velünk itt. Mindaddig, amíg a munkádat elvégzed, és jó munkát
végzel, a kegyeikben maradsz.
Megragadtam
egy tányért, amikor a reggelizőpulthoz léptünk, és azzal foglalkoztam, hogy
tojást kanalazzak rá, miközben Holly folytatta a beszélgetést.
– Egyes
feladatok nyilván jobbak, mint mások. Gyakran hétről hétre váltogatnak minket,
és mindent meg akarsz tenni, hogy a kúriában maradj.
Erre
felhúztam a szemöldököm. – Hol máshol?
Megfordította
a fejét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy senki sincs a közelben, majd
halkabbra vette a hangját, és olyan közel lépett hozzám, hogy a vállunk
összeért.
– Ne
ismételd meg, de soha ne akarj a kastély alsó szintjeire vagy a gödörbe
kerülni. Azokon a területeken a takarítás... nyugtalanító. Gretchen vagy Edward
oda osztja be az embereket, ha lógnak, vagy ha várható, hogy elbocsátják őket a
munkahelyükről.
Megálltam,
és ránéztem.
– Mi
folyik az alsóbb szinteken? És mi a fene az a gödör?
Szemei
elkerekedtek, megfordult, hogy a hátunk mögé nézzen, és a tekintete visszatért
hozzám. – Mi nem kérdezősködünk, Miss Rose.
– Lisbeth
– emlékeztettem.
– Rendben,
nos, még egyszer mondom, nem kérdezősködünk, és nem is beszéljük meg magunk
között. Ha meghallanak, meg fognak szidni.
A
hideg futkosott végig a hátamon, a síró nők és a testükön lévő dühös, vörös
foltok emlékére. Abból ítélve, ahogy Holly úgy beszélt a gödörről,
mintha az rosszabb lenne, mint az alsóbb szintek, el sem akartam képzelni, hogy
mi lehet az.
– Hol
leszünk ma?
Újra
továbbindultunk, a tányérjainkat megtöltöttük, miközben egy asztalhoz
sétáltunk. Holly megvárta, amíg leülünk, mielőtt válaszolt volna: – Az
edzőteremben és más sportlétesítményekben. Nem a legjobb feladat, de nem is a
legrosszabb. Ha ott jól teljesítesz, megengedik, hogy a kastély más területeit
is megismerd, például az első emeletet és a második emeleti vendégszobákat.
Míg
ő nyilvánvalóan izgatott volt ettől a lehetőségtől, én képtelen voltam ugyanezt
a lelkesedést érezni.
Rose
voltam, nem mintha ezt most be akartam volna ismerni. Nem kellene súrolnom és
takarítanom. A saját otthonomban nem. Mégis itt voltam.
– Együnk,
és menjünk dolgozni – javasoltam.
Holly
nem szólt egy szót sem. A számba kellett erőltetnem az ételt, és küzdenem
kellett, hogy lenyeljem.
Ahogy
a gyomrom felkavarodott a gondolattól, hogy Callan mit tett velem, nem volt rá
garancia, hogy nem fogok hányni még a nap vége előtt.
TIZENKETTŐ
Fordította: Zsuzsa
Callan
Az alvás aznap éjjel egy megfoghatatlan
ribanc volt. Miután úgy vonszoltam Lisbethet, mint egy kibaszott
felmosórongyot, majd megmutattam neki az alsó szintek borzalmait, visszatértem
a szobámba, hogy lezuhanyozzak és ágyba bújjak.
Nem tudtam többet elérni, minthogy dobáljam
magam és forgolódjak, a néhány perces alvást a lábam állandó csapkodása vagy a
lepedő helyére rántása szakított meg, hogy aztán egy órával később ledobjam
magamról, mert a szoba vagy túl meleg vagy túl hideg volt.
Vagy talán én voltam az.
Nem azért, mert rosszul éreztem magam
amiatt, amit vele tettem. Nem. A tudatom ragyogóan tiszta volt, egy olyan
felület, amelyről anélkül lehetett enni, hogy a kórokozók vagy a betegségek
miatt aggódnál. A pokolba is, kevesebbért is öltem már embert, mint amit ő
tett, és nem bántam meg, hogy megtettem.
De, ahogy teltek az órák, egyre bosszúsabb
lettem, míg végül felnyomtam a testemet a matracról, hogy az ágy szélére üljek.
Előre görnyedtem, alkaromat a térdemre támasztva bámultam az alattam lévő
padlót.
Kurvára bocsánatot kért, a szavak olyan
könnyedén estek le az ajkáról, mintha jelentenének valamit. Legszívesebben
mindet megragadtam volna, és visszadugtam volna belé. Hogy megfulladjon a
hazugságai keserű ízétől. Semmit sem jelentettek azok a kibaszott tudatlan
szótagok, és nem ezek voltak, amik megmentették.
Csak azért, mert soha nem akartam, hogy
abban a börtönben maradjon.
Ha akartam volna, még mindig ott lenne. És
talán jobban tudnék aludni.
Az a súlyosbítás, hogy Lisbeth egy fedél
alatt lakik velem, olyan dolgokra kényszerített, amelyek nem voltak
egészségesek. Az ujjaim a tenyerembe görbültek, és ismét émelyítő roppanással
nyújtózkodtak, amikor talpra löktem magam, és elviharzottam az ágytól, hogy
forró zuhanyt vegyek. Gondolkodnom kellett. Lazítanom kellett a feszes izmok és
a száguldó pulzus állandó feszültségén.
Még
a forró víz sem tudott segíteni abban, hogy a feszültség kioldódjon belőlem.
Hazudtam magamnak, miközben a forróság rám ömlött, megesküdtem, hogy nem ő az,
aki a bőröm alá mászik. Csak harcolnom kellett. Éreznem kellett magam alatt a
gödör földes padlóját, hogy kidolgozhassam a gerincem mentén lévő csomókat, és
elhallgattassam a suttogást a fejemben.
Szükségem
volt valamire. És azt nem lehetett megtalálni az alsó tömlöcökben. Az
edzőteremben sem találtam. Mégis tudtam, hogy oda fogok visszatérni, hogy ismét
kimerülésig dolgoztassam a testemet.
Ez
nem lesz elég. Tudtam, amikor kiléptem a zuhany alól és megszárítkoztam,
tudtam, amikor felvettem egy sportos rövidnadrágot, és felhúztam egy pólót a
mellkasomra és a vállaimra.
Harcolnom
kellett. Az ügy lezárva. Vége. Ez volt az egyetlen dolog, ami eléggé
kivéreztette belőlem ezt a gyűlöletet ahhoz, hogy ne vonuljak át a házon, hogy
megtaláljam Lisbethet, és kitekerjem a vézna nyakát.
Bocsánatot
kért.
A
kibaszott kurva.
Mintha
egy bocsánatkérés helyrehozhatná a dolgokat. Mintha ezzel eltörölhetném azokat
az éveket, amikor szarul bántak velem, majd eltűntek, miután megölték az
anyámat.
Mégis,
mindez nem vette el a testem reakcióját, amit az oszlopnál álló látványa
váltott ki belőlem.
Az
elmúlt öt évben egyetlen nő sem izgatott fel ennyire. Igen, amikor először
kezdtem el küzdeni, a végén lévő díj megérte a figyelmemet, de végül ez is
elmaradt. Isabelle tisztességes munkát végzett, hogy kordában tartson, de már
régóta nem váltotta ki belőlem az erőszakosságomat.
Nem
úgy, mint Lisbeth.
Nem
úgy, mint egy nő, aki a pulzusomat a magasba repítette, és olyan tüzet gyújtott
bennem, amilyet még soha nem éreztem.
Arra
kellett gondolnom, hogy az erőszakosságomnak több oldala van, az egyik oldala
véres, a másik pedig...
Jobb
volt nem gondolni rá, mert Lisbeth soha nem tudta volna betölteni ezt a
szükségletet, úgy nem, hogy ennyire gyűlöltem őt.
Mégis,
nem voltam képes kiverni a gondolataimból azokat a rémült szemeket, nem tudtam
megállítani, hogy a hangja ne suttogjon a fejemben azzal, ahogyan azt mondta, kérlek.
Milyen
egyszerű szó, és mégis olyan nagy ereje volt.
Nem
volt más választásom, minthogy elkerüljem őt, amennyire csak lehet. Nem, ha
egyenesen akartam tartani a fejemet, a farkamat pedig a nadrágomban.
Miután
felöltöztem, beléptem a családi szobákba, ahol Franklin a reggeli kávéját
iszogatta és újságot olvasott. Szürke szemeit rám szegezte, a papír
meggyűrődött, miközben összehajtogatta, hogy félretegye. Nyilvánvaló volt, hogy
beszélgetésre várt, valószínűleg Lisbethről, de nem ez volt az első dolog, ami
az eszembe jutott.
– Nem
érdekel, mit mondtál korábban. Ott leszek a ringben, amikor néhány nap múlva
folytatódnak a küzdelmek.
Az
arckifejezése elsötétült, arcának minden egyes vonalára rosszallás volt írva.
– Bár
biztos vagyok benne, hogy hasznát vennéd a felszabadításnak, ragaszkodnom kell
hozzá, hogy gondold meg magad.
Elhúztam
a számat.
– Mégsem
vagy abban a helyzetben, hogy ezt a döntést meghozd. Szükségem van rá,
Franklin. Jobban, mint gondolnád.
Vigyorgott.
– Azt
hittem, hogy egy nőt végigvonszolni a kastélyban elég volt.
Nem.
Közel sem volt elég. Ha valami, akkor ez csak forráspontig fokozta a bennem
lévő erőszakot.
– Harcolok.
Ennyi az egész.
A
beszélgetés véget ért, elindultam, hogy elhagyjam a szobát, de ő a nevemen
szólított.
– Beszélnünk
kellene Lisbethről.
– Nem
– morogtam, a vállaimat hátrahúzva, mintha ezzel ki lehetne vetni a
gondolataimból a ribancot –, nem kellene. Nem most.
Nem,
amikor küzdöttem minden ösztönöm ellen, hogy a szobájába rohanjak. És mit
tegyek?
Ez
volt a kibaszott kérdés, és nem az, amit ma hajlandó voltam felfedezni. Annak a
nőnek a neve gyakorlatilag a bőröm minden egyes centiméterére rá volt
tetoválva, és nem bíztam magamban a közelében.
– Rendben,
de valamikor majd beszélünk. Menj, engedd ki a gőzt, vagy bármit, amit tenned
kell. Ha mindenképpen harcolni akarsz a következő néhány napban, akkor fel kell
készülnöd. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk téged a ringben.
Felvillant
a fejemben annak a három idiótának a képe, akiket Moritze az arénába küldött. A
pokolban sem volt rá esély, hogy valamelyikük ellen veszítsek.
Válasz
nélkül elviharzottam. Átkozottul jól tudtam, hogy mit kell tennem. Nem mintha
szükséges lett volna.
A
bennem forrongó dühvel már most beléphetnék a ringbe, és véget vethetnék a küzdelemnek, mielőtt még elkezdődne, de
milyen móka lenne ez a közönségnek? Egy gyors, két másodperces gyilkosság csak
csalódást okozna nekik. Önuralomra
van szükség ahhoz, hogy eljátsszunk azzal a szerencsétlen fattyúval, aki
belépett mellém, hogy a közönségnek megadjam azt az illúziót, hogy tisztességes
küzdelem volt.
A
következő pár órát az edzőteremben töltöttem, de a bokszzsákok és a súlyzós
edzés nem sokat tettek azért, hogy felhígítsák az indulatomat, a futópadon
töltött egy óra meg túl sok időt adott a gondolkodásra.
Nem
számított, hogy milyen figyelemelterelést találtam ki, hogy ne gondoljak
Lisbethre, ő mindig ott volt, dühös kék szemekkel bámult rám, telt ajkai éles
vonallá húzódtak. Benne is volt erőszak, de ezt már tudtam abból, amilyen
gyerekkorában volt.
Behunytam
a szemem, és eszembe jutott minden sértés, amit használt, minden incselkedés,
minden nevetés... minden pillanat, amikor arra kényszerített, hogy meghajoljak,
hogy megköthesse a cipőjét. A ribancnak az volt a szokása, hogy
szándékosan szart öntött a padlóra, csak azért, hogy röhöghessen, miközben én
kúszva feltakarítottam neki.
Már
régen itt volt az ideje, hogy én is nézzem, ahogy ő kúszik.
– Úgy
hallottam, hogy pár nap múlva harcolni fogsz. Mi a fasz van, Callan?
Megőrültél?
A
súlyzót hangos csattanással tettem a helyére, felültem a padon, és Isabelle-t
figyeltem, aki felém viharzott.
– Miből
gondolod, hogy érdekel a véleményed? Ehhez semmi közöd.
Megállt,
hosszú barna haja hullámokban omlott a vállára, a zöld ruha, amit viselt,
semmit sem bízott a képzeletre, hogy eltakarja testének dús íveit. Isabelle
olyan szépség volt, amely sok aréna-bajnok rossz kedvét csillapította, de
elfelejtette, hol a helye, ha azt hitte, hogy ez azt jelenti, joga van megkérdőjelezni
engem.
Mégis,
még a mandulavágású szemeivel és a bármely férfit őrületbe kergető ajkaival sem
tudott Lisbeth mellett labdába rúgni. Talán azért, mert Isabelle az utcán nőtt
fel, a gyerekkora sokkal rosszabb volt, mint az enyém, mert a szülei le se szarták,
hogy mi történik vele.
Végül
így került ide. Ő volt az egyik első új rabszolga, akit felajánlottunk a
harcosoknak, miután átvettem az irányítást.
Miután
olyan régóta itt volt, most Coltonnak segített a börtönben, és ő volt az
egyetlen nő, akit beengedtem a szobámba. De ez még mindig nem jelentette azt,
hogy közel állna ahhoz a szinthez, hogy beleszólhasson az életembe.
– Sajnálom,
Callan. Rosszul fogalmaztam. Csak aggasztó, hogy így kockáztatod magad, amikor mindannyian
tudjuk, hogy ez az egész háztartás szétesne, ha történne veled valami. Nem harcoltál még
eleget?
Nem
volt olyan, hogy elég.
Ha a
többi férfi nem akarna esélyt abban a ringben, én akkor is benne lennék minden
alkalommal. A harc egy kibaszott függőség volt, amit nem tudtam kielégíteni, függetlenül
attól, hogy hányszor is léptem be a ringbe.
Törülközőt
tekertem a nyakam köré, hogy felszárítsam az izzadságot, és épp egy üveg vízért
nyúltam, amikor Isabelle közelebb lépett hozzám.
– Stresszesnek
tűnsz. Mi bánt?
Nos,
tudod, van egy nő a házban, akit egyszerre akarok megfojtani és megdugni, vagy
megfojtani, miközben dugom, vagy...
A
kurva életbe, ki kellett vernem Lisbethet a gondolataimból.
– Szükségem
van valamire –, mondtam, a válasz igaz volt, de semmi konkrét.
Isabelle
elmosolyodott abban a reményben, hogy teljesíteni tudja ezt a szükségletet.
Egyelőre talán sikerülhetett.
– Fájdalom vagy élvezet, uram?
Mindkettő. Nem mintha egyszerre tudta volna
mindkettőt biztosítani. El kellett fogadnom az egyiket, amíg egy másik
alkalommal el nem tudom viselni a másikat.
A tekintetem a polcokra siklott, amelyek tíz lábnyira voltak
előttünk, majd a padra, amely ott állt mellettük, ahol Isabelle segíthetett
nekem, hogy valamiféle enyhülést találjak.
A tekintetem vonalát
követve vigyora csábító mosolyra húzódott. Nem volt szüksége arra, hogy
megmondjam neki, hová menjen.
Hosszú lábain a padhoz
sétált, leült a padra, hogy szembeforduljon velem, és begörbített ujjával arra
invitált, hogy vegyem el, amit akarok.
Talpra állva odaléptem
hozzá, és azon tűnődtem, vajon mit gondolna, ha megtudná, hogy Lisbeth arcát
látom magam előtt.
Nagyon köszönöm!
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés