11.-12. Fejezet

 

TIZENEGY

Fordította: Zsuzsa

Lisbeth

Nem tudom megmondani, hogyan aludtam el azon az éjszakán. Talán a trauma és a sírás okozta kimerültségtől. Vagy talán belefáradtam a szánalmas küzdelembe, amit egy olyan ember ellen folytattam, akit reményem sem volt legyőzni.

Valamilyen okból kifolyólag elájultam nem sokkal azután, hogy Callan utoljára bezárt ebbe a szobába, és arra ébredtem, hogy a hálóingem ismét száraz, a fehér selyem a vértől rózsaszínűre festett.

Emberi felmosórongynak használt.

Egy felmosórongy.

Az összes megaláztatás közül, amit tehetett velem, ez az egy nem volt szempont. Legalábbis az én fejemben nem.

Ki használ egy másik embert takarítóeszközként? Egy pszichopata, ki más. Valaki, aki keveset törődik a körülötte lévő világgal, és csak azt tudja, hogyan kell fájdalmat okozni és megnyomorítani, hogy megkapja, amit akar.

Ha ez nem lett volna elég rossz, bemutatta nekem a kúria alvilágát, bepillantást engedett egy olyan börtönbe, amire nem is akartam gondolni, mert ez csak megrémített azok a szegény, leláncolt és bántalmazott nők miatt.

Elrabolták őket? Callan nőkkel kereskedett, hogy fenntartsa a családot?

Mit gondolna apám, ha ma élne, és látná, mit tettek a család nevével?

Golyót eresztett volna Callan fejébe, és hat láb mélyre temette volna. Lényegében.

Kár, hogy én nem tehettem ugyanezt.

Mégis, mindezek ellenére az álmaim (vagy nevezzem inkább rémálmoknak?) tele voltak whiskey színű szemekkel és mély hanggal. Kivéve, hogy a fejemben hozzám beszélt, nem pedig rólam, aki mintha valami tárgy lettem volna, aminek nincsenek gondolatai vagy érzései. Mocskos szavakat suttogott, amitől végigfutott a hideg a hátamon, és forróságot keltett a combjaim között.

A bőröm égettt azokban az álmokban, minden pont, amit megérintett, lángra kapott. A szívem megállt, amikor láttam az izmok vonalát a megfeszült bicepszén, hogy aztán fájdalmas dobbanással életre keljen, amikor megértettem Callan puszta erejét.

Úgy emelt fel, mintha semmit sem nyomnék, mintha csak egy díszpárna lennék, amit felrázol, mielőtt a kanapéra dobod.

Hogy is harcolhatnék ez ellen?

Callan erőszakosságának olyan csábító, rejtett áramlata volt, hogy a tüdőmből kilopta a levegőt. Olyan gyorsan történt, hogy tudatosan nem jegyeztem meg minden részletet, de valami mélyen bennem emlékezett.

Mint az illata, amitől nem tudtam szabadulni, egy mély pézsma, ami az egzotikus földek és idegen fűszerek keveréke volt. Úgy éreztem magam, mintha kísértésbe burkolna, miközben a gyomromba félelem kúszott. De ez nem számított, mert ahogy az elmém felidézte az illata jegyeit, a szám kiszáradt, a testem olyan fájdalmasan feszültté vált, hogy szükségem volt az érintésére, a feloldáshoz.

Callan már nem volt többé áldozati bárány, aki boldogan tűrte, hogy bántalmazzam. Olyan módon változott meg, amit nem tudtam felfogni, fondorlatos módon újjászületett, amíg én nem figyeltem.

Olyan természeti erővé vált, amit nem is remélhettem, hogy túlélhetek.

Mégsem tudtam nem rá gondolni.

Úgy tűnik, az agyam egy kibaszott áruló volt. Akárcsak a családom többi tagja, akik eladtak, vagy tárt karokkal fogadtak itthon, miközben hazugságok csúsztak le a villás nyelvükről.

Miért jöttem vissza erre a helyre? Mi a fenét gondoltam?

Az ajtó felpattant, ahogy ott ültem megvetve magam, és a cipők kopogásának ismerős hangjára felkaptam a fejem. Gretchen megforgatta a szemét, és a nyelvével csettintett, örökös rosszallással az arcán.

– Egyenruhában kellene lennie, Miss Rose. Vagy nem tanultál a tegnapi napból?

Egyenruha... Rendben.

Körülnéztem, végül felfedeztem a matrac és a fal közötti sarokban, egy kis darabja kilógott a takaró alól, amit felébredéskor félrehajítottam.

Mielőtt érte nyúlhattam volna, Gretchen felkapta, és undorodva két ujja között tartotta az anyagot, a fekete-fehér ruha gyűrött volt, mogorva tekintete egyre mélyült, ahogy a tekintetünk találkozott.

– Feltételezem, hogy ez tegnap történt a dührohamod alatt. De mivel megtanultuk a leckét néhány meglehetősen csúnya esemény után…

Majdnem felnevettem. Mi, mintha őt is úgy rángatta volna egy őrült, mint egy Vileda felmosót. Nem volt semmilyen mi. Mr. Clean az én seggemet használta a folyosók polírozására és kifényesítésére.

– ...tudnod kell, hogy a Rose családnál dolgozó összes alkalmazottal szemben szigorú öltözködési szabályok vannak érvényben, amelyeket elvárnak és betartatnak. Az egyenruhának mindig ropogósnak és rendezettnek kell lennie. Minden hét elején öt egyenruhát kapsz. Ha egyszer használtad őket, leadod mosásra és vasalásra, miközben újabb ötöt kapsz.

Az ujjai között tartott gyűrött ruhára fintorogva Gretchen megrázta a fejét.

– Ezt elviszem, és hozatok egy újat. Megbízom továbbá az egyik alkalmazottat, hogy vezessen körbe, és segítsen megtanulni a munkát, amit el kell végezned. Vannak szabályok, amelyeket be kell tartani, Miss Rose, és ha figyelmen kívül hagyod őket, annak következményei lesznek. Világos?

Mint a csiszolt üveg, gondoltam. Körbepillantottam a szobában, és szemügyre vettem az ágyból és éjjeliszekrényből álló egyszerű bútorokat, valamint az ablakok hiányát. A falakra néhány szekrény volt rögzítve, de nem volt szekrény- vagy fürdőszobaajtó.

Nem volt óra vagy bármi, ami a napszakot jelezte volna. A bosszús viselkedéséből arra következtettem, hogy egy bizonyos órára fel kellett volna kelnem és indulásra készen kellett volna lennem. Ez gondot jelenthet a továbbiakban, ha nem tudom, hogy reggel van-e.

– Hogyan legyek időben talpon és kész, ha nem tudom, hogy mennyi az idő?

Végignézett a szobán, ajka összeszorult.

– Néhány tárgyat már az érkezésed előtt eltávolítottunk. Mr. Rose aggódott, hogy dührohamot fogsz kapni, és megkért minket, hogy tegyünk lépéseket, hogy minél kevesebb dolog sérüljön meg. Amíg ma dolgozol, addig én visszahozatom őket.

– És a fürdőszoba?

A hólyagom ekkor már ordított, de nem akartam a kellemetlenségemet megvitatni ezzel a szukával.

– A folyosó végén van. A közösségi helyiségeinkben zuhanyzó, mosdó, WC, bármi, amire szükséged van. Elkísérhetlek oda most, ha bízhatok benned, hogy visszatérsz a szobádba, ha végeztél.

Vagy ez, vagy összepisilem magam. Nem volt kedvem újabb megaláztatáshoz, amit magamnak okoztam, ezért bólintottam, és felálltam.

Gretchen kivezetett a folyosóra, körülöttünk nyüzsgés zajlott, ahogy a személyzet tagjai vasalt egyenruhájukban elhagyták a szobáikat, és rohantak, hogy elkezdjék a napjukat.

A mosdók ajtajában hagyva, még egy utolsó figyelmeztető pillantást vetett rám, mielőtt Gretchen elsétált a kopogó cipőivel. Nem intéztem sietve a dolgaimat, mielőtt visszatértem a szobámba.

Az ajtón belépve megfordultam, és ugyanazt a szobalányt láttam, aki tegnap reggel is ott volt a lakosztályomban. Épp egy új egyenruhát terített ki, amely egy ruhából, fehér kötényből és cipőből állt.

Felnézett, és megijedt, hogy őt bámulom.

– Ó, elnézést kérek, Miss Rose. Gretchen megkért, hogy ma vezessem körbe, és hozzak magának néhány friss ruhát.

Mindazok ellenére, ami történt, még mindig tartoztam neki egy bocsánatkéréssel.

Egy ijedős nő volt, velem egyidős, vagy talán néhány évvel fiatalabb, az a típus, aki minden hirtelen zajra elszalad, mint egy egér. Szőke haját az arcából kisöpörve magas kontyba fogta, és nagy kék szemei rám szegeződtek, várt... ki tudja mire? Hogy megint kiabálni fogok?

Mire lenne az jó?

– Sajnálom, hogy tegnap kiabáltam veled. Bunkóság volt tőlem.

– Semmi baj – mondta csendesen, és a szemei eltáncoltak, hogy körülnézzenek a szobában. Gyanítottam, hogy kényelmetlenül érzi magát, amikor rám néz. – Megvárom a folyosón, amíg felöltözik.

Félreálltam, hogy átengedjem, az ajtó pedig zárás nélkül becsukódott mögötte.

Már-már nevettem azon, hogy milyen nevetséges fordulatot vett az életem, azt hiszem jól voltam és valóban megmutattam a helyem.

Egy nehéz sóhajjal felöltöztem a fekete, térdig érő ruhába, aminek fehér gallérja és az ujjain fehér mandzsetták voltak. A kötényt a derekam köré kötöttem, és a cipőbe csúsztattam a lábam. A kötések miatt szűk volt, de ez nem igazán számított.

Semmit nem számított. Ezen a helyen nem.

A szobalány az ajtóm előtt várt rám, ajkai gyors, ideges vigyorra húzódtak, mielőtt kinyújtotta a kezét, hogy levezessen a folyosóra.

– Munka előtt a személyzet reggelit kap. Most is errefelé tartunk.

A gyomrom korgott az étel gondolatára, és meglepődtem, hogy ma reggel nem csúsztattak be egy tálca moslékot, amit megehettem volna, tekintve a kényszerű foglalkoztatásom körülményeit.

– Hogy hívnak? – kérdeztem, mert úgy gondoltam, hogy akár meg is ismerhetem azt, aki megmutatja nekem a köteleket.

– Holly vagyok, Miss Rose...

– Lisbeth – javítottam ki. – Nem akarom, hogy jelenleg a családnevemre emlékeztessenek, úgyhogy hívj csak Lisbethnek.

A szemei elkerekedtek, de aztán újra megnyugodott, ahogy mentünk tovább.

Néhány másodperc telt el, mielőtt halkan megszólalt.

– Tényleg nem olyan rosszak. A Rose-ék. Én is így gondoltam, amikor egy hónapja elkezdtem itt dolgozni. Rettegtem, tényleg, főleg Mr. Rose-tól, ő...

– Egy szörnyeteg?

Felkapta felém a fejét, arca rózsaszínre pirult. – Nem. Ő... félelmetes, igen, de ugyanakkor kedves is.

Az arca még vörösebbre pirult, Hollynak nyilvánvalóan más gondolatai voltak Callanről, de nem akart semmit sem mondani. Az arckifejezése mindent elárult, és nem kellett egy szót sem szólnia ahhoz, hogy tudjam, eléggé belezúgott.

Nem hibáztathattam őt. Annak ellenére, hogy Callan pszichopata volt, nem tagadhattam, hogy látványos volt a szemnek.

Befordultunk egy sarkon, és besétáltunk egy nagy étkezőbe, amelyet sohasem láttam azokban az években, amikor gyerekként itt éltem. A terem oldalában egy reggelizőpult volt felállítva, körben több asztal sorakozott. Csak néhány alkalmazott maradt, halk beszélgetés zaja töltötte be a helyiséget, miközben befejezték az étkezésüket.

Ha azt mondanám, hogy meglepődtem, az még enyhe kifejezés lenne. Holly biztos észrevette az arckifejezésemen.

– Nagyon jól bánnak velünk itt. Mindaddig, amíg a munkádat elvégzed, és jó munkát végzel, a kegyeikben maradsz.

Megragadtam egy tányért, amikor a reggelizőpulthoz léptünk, és azzal foglalkoztam, hogy tojást kanalazzak rá, miközben Holly folytatta a beszélgetést.

– Egyes feladatok nyilván jobbak, mint mások. Gyakran hétről hétre váltogatnak minket, és mindent meg akarsz tenni, hogy a kúriában maradj.

Erre felhúztam a szemöldököm. – Hol máshol?

Megfordította a fejét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy senki sincs a közelben, majd halkabbra vette a hangját, és olyan közel lépett hozzám, hogy a vállunk összeért.

– Ne ismételd meg, de soha ne akarj a kastély alsó szintjeire vagy a gödörbe kerülni. Azokon a területeken a takarítás... nyugtalanító. Gretchen vagy Edward oda osztja be az embereket, ha lógnak, vagy ha várható, hogy elbocsátják őket a munkahelyükről.

Megálltam, és ránéztem.

– Mi folyik az alsóbb szinteken? És mi a fene az a gödör?

Szemei elkerekedtek, megfordult, hogy a hátunk mögé nézzen, és a tekintete visszatért hozzám. – Mi nem kérdezősködünk, Miss Rose.

– Lisbeth – emlékeztettem.

– Rendben, nos, még egyszer mondom, nem kérdezősködünk, és nem is beszéljük meg magunk között. Ha meghallanak, meg fognak szidni.

A hideg futkosott végig a hátamon, a síró nők és a testükön lévő dühös, vörös foltok emlékére. Abból ítélve, ahogy Holly úgy beszélt a gödörről, mintha az rosszabb lenne, mint az alsóbb szintek, el sem akartam képzelni, hogy mi lehet az.

– Hol leszünk ma?

Újra továbbindultunk, a tányérjainkat megtöltöttük, miközben egy asztalhoz sétáltunk. Holly megvárta, amíg leülünk, mielőtt válaszolt volna: – Az edzőteremben és más sportlétesítményekben. Nem a legjobb feladat, de nem is a legrosszabb. Ha ott jól teljesítesz, megengedik, hogy a kastély más területeit is megismerd, például az első emeletet és a második emeleti vendégszobákat.

Míg ő nyilvánvalóan izgatott volt ettől a lehetőségtől, én képtelen voltam ugyanezt a lelkesedést érezni.

Rose voltam, nem mintha ezt most be akartam volna ismerni. Nem kellene súrolnom és takarítanom. A saját otthonomban nem. Mégis itt voltam.

– Együnk, és menjünk dolgozni – javasoltam.

Holly nem szólt egy szót sem. A számba kellett erőltetnem az ételt, és küzdenem kellett, hogy lenyeljem.

Ahogy a gyomrom felkavarodott a gondolattól, hogy Callan mit tett velem, nem volt rá garancia, hogy nem fogok hányni még a nap vége előtt.

TIZENKETTŐ

Fordította: Zsuzsa

Callan

Az alvás aznap éjjel egy megfoghatatlan ribanc volt. Miután úgy vonszoltam Lisbethet, mint egy kibaszott felmosórongyot, majd megmutattam neki az alsó szintek borzalmait, visszatértem a szobámba, hogy lezuhanyozzak és ágyba bújjak.

Nem tudtam többet elérni, minthogy dobáljam magam és forgolódjak, a néhány perces alvást a lábam állandó csapkodása vagy a lepedő helyére rántása szakított meg, hogy aztán egy órával később ledobjam magamról, mert a szoba vagy túl meleg vagy túl hideg volt.

Vagy talán én voltam az.

Nem azért, mert rosszul éreztem magam amiatt, amit vele tettem. Nem. A tudatom ragyogóan tiszta volt, egy olyan felület, amelyről anélkül lehetett enni, hogy a kórokozók vagy a betegségek miatt aggódnál. A pokolba is, kevesebbért is öltem már embert, mint amit ő tett, és nem bántam meg, hogy megtettem.

De, ahogy teltek az órák, egyre bosszúsabb lettem, míg végül felnyomtam a testemet a matracról, hogy az ágy szélére üljek. Előre görnyedtem, alkaromat a térdemre támasztva bámultam az alattam lévő padlót.

Kurvára bocsánatot kért, a szavak olyan könnyedén estek le az ajkáról, mintha jelentenének valamit. Legszívesebben mindet megragadtam volna, és visszadugtam volna belé. Hogy megfulladjon a hazugságai keserű ízétől. Semmit sem jelentettek azok a kibaszott tudatlan szótagok, és nem ezek voltak, amik megmentették.

Csak azért, mert soha nem akartam, hogy abban a börtönben maradjon.

Ha akartam volna, még mindig ott lenne. És talán jobban tudnék aludni.

Az a súlyosbítás, hogy Lisbeth egy fedél alatt lakik velem, olyan dolgokra kényszerített, amelyek nem voltak egészségesek. Az ujjaim a tenyerembe görbültek, és ismét émelyítő roppanással nyújtózkodtak, amikor talpra löktem magam, és elviharzottam az ágytól, hogy forró zuhanyt vegyek. Gondolkodnom kellett. Lazítanom kellett a feszes izmok és a száguldó pulzus állandó feszültségén.

Még a forró víz sem tudott segíteni abban, hogy a feszültség kioldódjon belőlem. Hazudtam magamnak, miközben a forróság rám ömlött, megesküdtem, hogy nem ő az, aki a bőröm alá mászik. Csak harcolnom kellett. Éreznem kellett magam alatt a gödör földes padlóját, hogy kidolgozhassam a gerincem mentén lévő csomókat, és elhallgattassam a suttogást a fejemben.

Szükségem volt valamire. És azt nem lehetett megtalálni az alsó tömlöcökben. Az edzőteremben sem találtam. Mégis tudtam, hogy oda fogok visszatérni, hogy ismét kimerülésig dolgoztassam a testemet.

Ez nem lesz elég. Tudtam, amikor kiléptem a zuhany alól és megszárítkoztam, tudtam, amikor felvettem egy sportos rövidnadrágot, és felhúztam egy pólót a mellkasomra és a vállaimra.

Harcolnom kellett. Az ügy lezárva. Vége. Ez volt az egyetlen dolog, ami eléggé kivéreztette belőlem ezt a gyűlöletet ahhoz, hogy ne vonuljak át a házon, hogy megtaláljam Lisbethet, és kitekerjem a vézna nyakát.

Bocsánatot kért.

A kibaszott kurva.

Mintha egy bocsánatkérés helyrehozhatná a dolgokat. Mintha ezzel eltörölhetném azokat az éveket, amikor szarul bántak velem, majd eltűntek, miután megölték az anyámat.

Mégis, mindez nem vette el a testem reakcióját, amit az oszlopnál álló látványa váltott ki belőlem.

Az elmúlt öt évben egyetlen nő sem izgatott fel ennyire. Igen, amikor először kezdtem el küzdeni, a végén lévő díj megérte a figyelmemet, de végül ez is elmaradt. Isabelle tisztességes munkát végzett, hogy kordában tartson, de már régóta nem váltotta ki belőlem az erőszakosságomat.

Nem úgy, mint Lisbeth.

Nem úgy, mint egy nő, aki a pulzusomat a magasba repítette, és olyan tüzet gyújtott bennem, amilyet még soha nem éreztem.

Arra kellett gondolnom, hogy az erőszakosságomnak több oldala van, az egyik oldala véres, a másik pedig...

Jobb volt nem gondolni rá, mert Lisbeth soha nem tudta volna betölteni ezt a szükségletet, úgy nem, hogy ennyire gyűlöltem őt.

Mégis, nem voltam képes kiverni a gondolataimból azokat a rémült szemeket, nem tudtam megállítani, hogy a hangja ne suttogjon a fejemben azzal, ahogyan azt mondta, kérlek.

Milyen egyszerű szó, és mégis olyan nagy ereje volt.

Nem volt más választásom, minthogy elkerüljem őt, amennyire csak lehet. Nem, ha egyenesen akartam tartani a fejemet, a farkamat pedig a nadrágomban.

Miután felöltöztem, beléptem a családi szobákba, ahol Franklin a reggeli kávéját iszogatta és újságot olvasott. Szürke szemeit rám szegezte, a papír meggyűrődött, miközben összehajtogatta, hogy félretegye. Nyilvánvaló volt, hogy beszélgetésre várt, valószínűleg Lisbethről, de nem ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.

– Nem érdekel, mit mondtál korábban. Ott leszek a ringben, amikor néhány nap múlva folytatódnak a küzdelmek. 

Az arckifejezése elsötétült, arcának minden egyes vonalára rosszallás volt írva.

– Bár biztos vagyok benne, hogy hasznát vennéd a felszabadításnak, ragaszkodnom kell hozzá, hogy gondold meg magad.

Elhúztam a számat.

– Mégsem vagy abban a helyzetben, hogy ezt a döntést meghozd. Szükségem van rá, Franklin. Jobban, mint gondolnád.

Vigyorgott.

– Azt hittem, hogy egy nőt végigvonszolni a kastélyban elég volt.

Nem. Közel sem volt elég. Ha valami, akkor ez csak forráspontig fokozta a bennem lévő erőszakot.

– Harcolok. Ennyi az egész.

A beszélgetés véget ért, elindultam, hogy elhagyjam a szobát, de ő a nevemen szólított.

– Beszélnünk kellene Lisbethről.

– Nem – morogtam, a vállaimat hátrahúzva, mintha ezzel ki lehetne vetni a gondolataimból a ribancot –, nem kellene. Nem most.

Nem, amikor küzdöttem minden ösztönöm ellen, hogy a szobájába rohanjak. És mit tegyek?

Ez volt a kibaszott kérdés, és nem az, amit ma hajlandó voltam felfedezni. Annak a nőnek a neve gyakorlatilag a bőröm minden egyes centiméterére rá volt tetoválva, és nem bíztam magamban a közelében.

– Rendben, de valamikor majd beszélünk. Menj, engedd ki a gőzt, vagy bármit, amit tenned kell. Ha mindenképpen harcolni akarsz a következő néhány napban, akkor fel kell készülnöd. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk téged a ringben.

Felvillant a fejemben annak a három idiótának a képe, akiket Moritze az arénába küldött. A pokolban sem volt rá esély, hogy valamelyikük ellen veszítsek.

Válasz nélkül elviharzottam. Átkozottul jól tudtam, hogy mit kell tennem. Nem mintha szükséges lett volna.

A bennem forrongó dühvel már most beléphetnék a ringbe, és véget vethetnék a küzdelemnek, mielőtt még elkezdődne, de milyen móka lenne ez a közönségnek? Egy gyors, két másodperces gyilkosság csak csalódást okozna nekik. Önuralomra van szükség ahhoz, hogy eljátsszunk azzal a szerencsétlen fattyúval, aki belépett mellém, hogy a közönségnek megadjam azt az illúziót, hogy tisztességes küzdelem volt.

A következő pár órát az edzőteremben töltöttem, de a bokszzsákok és a súlyzós edzés nem sokat tettek azért, hogy felhígítsák az indulatomat, a futópadon töltött egy óra meg túl sok időt adott a gondolkodásra.

Nem számított, hogy milyen figyelemelterelést találtam ki, hogy ne gondoljak Lisbethre, ő mindig ott volt, dühös kék szemekkel bámult rám, telt ajkai éles vonallá húzódtak. Benne is volt erőszak, de ezt már tudtam abból, amilyen gyerekkorában volt.

Behunytam a szemem, és eszembe jutott minden sértés, amit használt, minden incselkedés, minden nevetés... minden pillanat, amikor arra kényszerített, hogy meghajoljak, hogy megköthesse a cipőjét. A ribancnak az volt a szokása, hogy szándékosan szart öntött a padlóra, csak azért, hogy röhöghessen, miközben én kúszva feltakarítottam neki.

Már régen itt volt az ideje, hogy én is nézzem, ahogy ő kúszik.

– Úgy hallottam, hogy pár nap múlva harcolni fogsz. Mi a fasz van, Callan? Megőrültél?

A súlyzót hangos csattanással tettem a helyére, felültem a padon, és Isabelle-t figyeltem, aki felém viharzott.

– Miből gondolod, hogy érdekel a véleményed? Ehhez semmi közöd. 

Megállt, hosszú barna haja hullámokban omlott a vállára, a zöld ruha, amit viselt, semmit sem bízott a képzeletre, hogy eltakarja testének dús íveit. Isabelle olyan szépség volt, amely sok aréna-bajnok rossz kedvét csillapította, de elfelejtette, hol a helye, ha azt hitte, hogy ez azt jelenti, joga van megkérdőjelezni engem.

Mégis, még a mandulavágású szemeivel és a bármely férfit őrületbe kergető ajkaival sem tudott Lisbeth mellett labdába rúgni. Talán azért, mert Isabelle az utcán nőtt fel, a gyerekkora sokkal rosszabb volt, mint az enyém, mert a szülei le se szarták, hogy mi történik vele.

Végül így került ide. Ő volt az egyik első új rabszolga, akit felajánlottunk a harcosoknak, miután átvettem az irányítást.

Miután olyan régóta itt volt, most Coltonnak segített a börtönben, és ő volt az egyetlen nő, akit beengedtem a szobámba. De ez még mindig nem jelentette azt, hogy közel állna ahhoz a szinthez, hogy beleszólhasson az életembe.

– Sajnálom, Callan. Rosszul fogalmaztam. Csak aggasztó, hogy így kockáztatod magad, amikor mindannyian tudjuk, hogy ez az egész háztartás szétesne, ha történne veled valami. Nem harcoltál még eleget?

Nem volt olyan, hogy elég.

Ha a többi férfi nem akarna esélyt abban a ringben, én akkor is benne lennék minden alkalommal. A harc egy kibaszott függőség volt, amit nem tudtam kielégíteni, függetlenül attól, hogy hányszor is léptem be a ringbe.

Törülközőt tekertem a nyakam köré, hogy felszárítsam az izzadságot, és épp egy üveg vízért nyúltam, amikor Isabelle közelebb lépett hozzám.

– Stresszesnek tűnsz. Mi bánt?

Nos, tudod, van egy nő a házban, akit egyszerre akarok megfojtani és megdugni, vagy megfojtani, miközben dugom, vagy...

A kurva életbe, ki kellett vernem Lisbethet a gondolataimból.

– Szükségem van valamire –, mondtam, a válasz igaz volt, de semmi konkrét.

Isabelle elmosolyodott abban a reményben, hogy teljesíteni tudja ezt a szükségletet.

Egyelőre talán sikerülhetett.

– Fájdalom vagy élvezet, uram?

Mindkettő. Nem mintha egyszerre tudta volna mindkettőt biztosítani. El kellett fogadnom az egyiket, amíg egy másik alkalommal el nem tudom viselni a másikat.

A tekintetem a polcokra siklott, amelyek tíz lábnyira voltak előttünk, majd a padra, amely ott állt mellettük, ahol Isabelle segíthetett nekem, hogy valamiféle enyhülést találjak.

A tekintetem vonalát követve vigyora csábító mosolyra húzódott. Nem volt szüksége arra, hogy megmondjam neki, hová menjen.

Hosszú lábain a padhoz sétált, leült a padra, hogy szembeforduljon velem, és begörbített ujjával arra invitált, hogy vegyem el, amit akarok.

Talpra állva odaléptem hozzá, és azon tűnődtem, vajon mit gondolna, ha megtudná, hogy Lisbeth arcát látom magam előtt.


 

4 megjegyzés: