27.-28. Fejezet

 

HUSZONHÉT

Fordította: Echo

Callan

A zuhany forró vize csípte a hátamat, a fogaim összeszorultak, ahogy kimosta a kis sebekből kifolyt vért.

Colton mestere volt az ostornak. Tudta, hogyan kell fájdalmat okozni a bőr hegesedése nélkül. Nem úgy, mint azok a seggfejek, akik gyerekként bántottak. Azok a rohadékok feltépték a bőrt és röhögtek, amikor sírtam. Élvezték a kínt, a büntetést.

Én magam öltem volna meg őket, amikor felnőttem, ha már nem haltak volna meg Lisbeth báljának éjszakáján. Ha engem kérdeznél azt mondanám, hogy túl könnyen, túl gyorsan távoztak.

Egy golyó semmi ahhoz képest, hogy éveken át véresre korbácsolnak és összevarrják a bőrt. Ez semmi ahhoz a gyötrelemhez képest, hogy annak a lánynak vissza kell térnie dolgozni, aki hazudott és eleve a büntetést okozta.

Jacob és Franklin – a pokolba is, még Colton is – gyűlölte azt, amit tettem, hogy felkészüljek a harcra. De bizonyos értelemben felfrissített. Eszembe juttatta, hogy miért is voltam ilyen erőszakos.

Az ostor egy csap volt egy hordón, a nyílás, ami felszabadította a fájdalmat, aminek ki kellett folynia. Élesítette az elmém, veszélyessé tett egészen addig a pillanatig, amíg az ellenfelem vére nem folyt és teljesen el tudtam engedni mindent.

Nem csak erőszakot sóhajtottam, hanem én voltam az erőszak, annak megtestesítője, a testem a düh élénk, vörös frekvenciáján vibrált.

A víz egy idő után kihűlt. Kikapcsoltam, felkaptam egy törölközőt és bementem a hálószobába, amikor észrevettem, hogy a kis vadóc kínosan áll az ajtómnál.

Nem kellett volna ott lennie. Tudnom kellett volna, hogy a harcig távol kell tartanom. De már késő volt elküldeni, minden lángra lobbant bennem, a vágy szította a lángokat és elszenesítette a keserű emlékek éleit.

Nem tudtam rávenni magam, bármennyire is bántani akartam.

Egy bizonyos típus kell ahhoz, hogy a kegyetlenséget páncélként viselje. Akik megsérültek vagy fájdalmat okoznak. Azok, akik nem találnak kiutat vagy megbocsátást, ezért rávetítik másokra.

Az én szabadulásom a ringben van.

De a gyönyörű vadóc dühének én voltam az egyetlen kiútja azokban az években, amíg az apja keze alatt volt.

A piedesztáloknak megvannak az előnyei, de mint minden jónak, megvannak a veszélyei is. Olyan magasról soha nem teheted le a lábad a földre és nem tanulhatsz meg szabadon járni.

Lisbethnek ez egy ketrecben leélt élet volt. Az aranyozott rácsok biztonságban tartották, amíg az ajtó csapdába ejtette bent.

Ez egy olyan élet volt, amely nem volt a sajátja és soha nem is lesz az.

A haja a vállára omlott, ahogy rám nézett, hosszú szempillái gyorsan megrebbentek, mielőtt újra lecsukódtak. Nem bántam, ahogy rám nézett, ahogy elakadt a lélegzete és elpirult.

– Hordasz valaha ruhát?

– Akarod?

Arca skarlátvörös színt öltött és tudni akartam, meddig futott le a szín.

– Nem az én hibám, hogy folyton bámulsz, amikor kijövök a zuhany alól.

Megfordultam, hogy besétáljak a gardróbomba, de a levegő mozgása megragadta a figyelmem. Megfordultam, hogy Lisbethre nézzek és rémületet láttam az arcán.

– A hátad – magyarázta, szeme végigfutott minden egyes jelen, az újakon és régieken. – Mi történt?

– Te voltál.

Összerezzent, szemét elöntötte a szomorúság. Lisbeth hangja lágy lett, gyászos.

– Nem a karmolásokról beszélek.

Én sem…

Lepattintottam, mivel nem voltam hajlandó belemenni ebbe a beszélgetésbe. – Ez semmiség.

– Vérzel.

– Jó lesz.

Bementem a gardróbba, hogy felvegyek egy vékony melegítőnadrágot. Feltételezvén, hogy a kis bajkeverő nem mozdul a hálószobám ajtajából, meglepődtem, amikor megfordultam és a gardrób bejáratánál találtam, a kezében szorosan ott volt az elsősegélynyújtó készlet, amivel elláttam az állát.

Egy érzelmet láttam az arcán, amit nem tudtam megnevezni, amikor ránéztem, gondolatokat, amelyeket nem tudtam kiolvasni.

– Hadd segítsek! – ragaszkodott hozzá.

– Miért?

Hatalmába kerített az őszinte döbbenet, de aztán azért aggódtam, hogy a figyelmeztetéseim ellenére is azt hitte megváltozott a helyzet, hogy amit tettünk, valahogy lebontotta a falakat, amelyek elválasztottak bennünket egymástól.

– Mert a szolgád vagyok, emlékszel? És vérzel és szükséged van valakire, aki segít ellátni a sebeket.

Pislogtam, a szemöldökömet összevontam, mivel egy olyan szerepet próbált valójában betölteni, amit én hoztam létre, hogy bántsam.

Ezt a nőt.

Ezt a Rose-t.

Szándékosan alárendelve magát.

Mégis, még ebben is olyan szintű büszkeség volt, amitől elakadt a lélegzetem.

– Maguktól is be fognak záródni.

– Csak hadd csináljam meg!

Merészségén és néma kérdésén szórakozottan felvontam a szemöldökömet, előre léptem, elloptam a helyét, néztem, ahogy feltárult a nyaka miközben felemelte a fejét, hogy rám szegezze tekintetét.

Mindentől függetlenül olyan heves elszántság van benne.

– Most nem kellene a közelemben lenned. Nem vagyok biztonságos.

Nem voltam. Az indulatom véges volt, az adrenalin száguldozott bennem, ami azt követelte, hogy dugjak vagy harcoljak. Egyik vagy másik, az erőszak mindig ugyanaz volt.

– Soha nem vagy az – suttogta.

Az ajkamat az arcához simítottam miközben lehajoltam. – Néha rosszabb, mint máskor.

Ajka szétnyílt, nedves csillogás lepte el teltségüket. A lehető legstabilabb testtartást öltöttem magamra, a fogamat csikorgattam, hogy ne üssem ki a dobozt a kezéből és ne tegyem meg vele mindazt, amit nem szabadna.

– Holnap harcolni fogsz – mondta és hangja suttogás volt közöttünk. – És sérülten nem szabadna ringbe szállnod.

Pontosan így kellett bemennem. A vadállatok akkor a legveszélyesebbek, amikor megsérültek, akkor a legvadabbak. A fájdalom jobban mozgatja az ösztönöket, mint bármely más érzelem.

Jobban, mint a szerelem.

Jobban, mint a gyűlölet.

A fájdalom mardosó. Zsarnokoskodó. Elektromos szikrákkal táncol keresztül az idegeken, amelyek átverik az agyat, hogy legyőzzék. Legbelsőbb énünket éljük meg, amikor a fájdalom bekúszik, hogy minden mást eltompítson.

Ellentétben azokkal, akik mindent megtesznek, hogy elkerüljék, én megtanultam a fájdalom erőteljes zamatát kortyonként inni, megtanultam a kín tüzében megedzeni magam és felemelkedni a hamvak kupacából.

– Kérlek! – kérlelt. – Hadd tegyem ezt meg!

Lisbeth volt az a személy, aki megtanította mit is jelent a fájdalom; mégis azon kaptam magam, hogy beleegyezően bólogatok, hogy hagyom őt foglalatoskodni és eltűntetni azt.

– Rendben!

Valami lepergett a kékszínű szeme mögött. Nem ismertem fel. Nem tudtam megnevezni, de valami megváltozott.

– Menj és ülj le az ágyra! Ott könnyebb lesz! Ellenkező esetben be kell szereznem egy létrát, hogy elérjek mindent.

Majdnem felnevettem.

Egy olyan férfival állt szemben, aki csak kegyetlen volt vele és mégis volt ereje viccelni.

Ez meglepő volt, az ereje. Ahol mások megtántorodtak volna, ott Lisbeth továbbmasírozott és nem volt hajlandó meghajolni a súlya alatt.

Őt megkerülvén nem voltam hajlandó kiengedni a látókörömből. Lisbeth megpördült, mintha valami láthatatlan zsinór kötné hozzám, lélegzet-visszafojtva, a szívverése szabálytalan volt, amit nyaka pulzálásából láttam.

Valamit felébresztett bennem.

Szükséget.

Lüktetést.

Növekvő éhséget.

Valami olyan pusztítóan sötétet, hogy megremegtem az érzése alatt.

Az akarat. A vágy. Egy sértés kiigazítása, amely apró, vékony ökölként vert le.

Soha nem akartam így érezni iránta. De mint mindig… Figyeltem. Meg voltam babonázva, azért küzdöttem, hogy megtaláljam a szépség definícióját, ami bármivel több volt, mint a most előttem álló pici teremtmény.

– Ülj le! – emlékeztetett, gyenge, ingadozó hangon.

Ő is érezte… bármi is volt az.

Talán egy tragédia.

Azok voltunk.

Pusztulás és káosz.

A nyomorúság abszolút szépsége.

Súlyomat a matracra eresztve túlzottan is tudatában voltam jelenlétének, finom energiájának, amely keveredik az én nyers és durva végleteivel. 

A matrac besüllyedt mögöttem és becsuktam a szememet, az elsősegélydoboz fedelének kinyitása, éles volt a némaságunk feszültségével szemben, a tárgyak ide-oda csapódtak, ahogy kereste, amire szüksége volt, a légzése, minden be-és kilégzés, tudatomra ébresztett.

Sötét erő voltam abban a pillanatban, egy terjeszkedő árnyék és gondolkodás nélkül elnyeltem őt egészben. A testem megremegett valahányszor ujjai hideg kenőcsöt kentek a sebeimre, a szívem megremegett, ahogy hozzám ért.

Szolgálatkészen.

Kényszer nélkül.

Egy olyan testről gondoskodott, amelyet segített elpusztítani abban az időben, amikor nem értem semmit.

Nem szabadna a közelemben lennie.

Nem értette meg.

Ennek ellenére továbbra is azon dolgozott, hogy meggyógyítson valamit, amit soha nem lehet megjavítani.

A hangja ideges suttogás volt. – Miért csinálod ezt magaddal? Nem veszélyes?

Nevettem. – Csak kisebb vágások. Semmi komoly.

– De te megsebesíted magad a harc előtt? Mi van, ha megütik a hátad?

Annyira ártatlan kérdés. Soha nem értené meg.

– Ha olyan helyzetben vagyok, ahol elérhetik a hátamat, akkor a harcnak már vége. Vesztettem.

Lisbeth csak néhány másodpercig hallgatott. – És meg fogsz halni.

– Igen.

A válasz közöttünk lógott. Tanulmányozni akartam az arckifejezését, kiolvasni a szeméből, mire gondol, de ha most odafordulnék hozzá, akkor nem fordulnék vissza. Nem állnék meg.

– Miért?

A zsinór elszakadt, amikor meghallottam a könnyeket a hangjában. Amikor meghallottam a félelmet. Amikor a teste elcsendesedett a rémülettől mögöttem, ujjbegyei a hátamat súrolták, szurkálták a sebet, amit megvizsgált.

A fájdalom élesíti az érzékeket.

Minden egyes kibaszott darab.

Még azok is, amelyekről soha nem tudtad, hogy egy érzékeny ravasz.

Kiütöttem a készletet a kezéből miközben megpördültem, a meglepetésének kiáltása keveredett a földre csapódó műanyag csörömpölésével, a márványra kiszóródó dobozokkal és csövekkel.

Abban a pillanatban nem voltam észnél, hanem a szívemnél, a gyomromnál, a fekete lelkemnél voltam, amely csak elvenni, megbüntetni, érvényesíteni tudta akaratomat, miközben az egész kibaszott világot a nevemmel bélyegezte meg.

– Callan! – húzódott el tőlem, mozgása lassú és tétova volt, szemei olyan kicseszettül tágra nyíltak, hogy visszatükrözték az arcomat.

Vigyorogva láttam, hogy ellentétes érzelmek futnak át az arcán, odaszegeztem a tekintetemmel és helyben tartottam, a testemet úgy mozgatva, hogy a fejtámlámhoz szorítsam, ahol kiköthetem, mielőtt megértette volna, mit is csinálok.

– Figyelmeztettelek! Nem vagyok biztonságos. Nem hallgattál!

Enyhe fejcsóválás, belopakodott tagadás, meglepetés, döbbenet… vágy.

Igen, még most is, még amikor nem tudta, hogy rohanjon-e vagy harcoljon, mint a pokol, felszegte az állát és provokált.

A testem egy helybe szorította a lábait, a szemeim fogva tartották az övéit, amíg kinyúltam, hogy az egyik kezemmel csapdába ejtsem a csuklóját, a másikkal pedig egy szíjat fogjak meg.

Hogyan tudtak azok a szemek még jobban kitágulni? Nagy, kék gömbök csillogtak mindattól, amit soha nem szabadna mutatnod egy ragadozónak, hacsak nem akarod, hogy vadásszon.

A karja megfeszült, hogy kiszabadulhasson a fogságomból, de esélye sem volt. Ahol én erős voltam, ott ő gyenge. Ahol ismertem a dominanciát, ő csak behódolni tudott.

A küzdelem csak a látszat kedvéért volt. A hiúsága nem engedte, hogy feladja harc nélkül, és úgy tett, mintha harcolt volna.

Fenntartottuk a látszatot, és álruhát viseltünk. Minden sikerrel és dicséretes tulajdonsággal kérkedett, miközben az igazságot a csillogó burkolat és dekoratív maszkok mögé rejtette.

Láttam őt, ahogy mindig is, és talán ezért büntetett meg annyira.

Lisbeth soha nem tudta elrejteni, ki is ő valójában.

Nem előlem.

Nem attól a fiútól, aki azért élt, hogy őt szolgálja.

A bal kezét is csapdába ejtettem miután rögzítettem a jobb kezét, ajkam önelégült vigyorra húzódott, amikor teste lenyugodott és tüdejében elakadt a lélegzete.

– Nem engedhetem, hogy újra megkarmolj. Nem tenne jót a már meglévő sebeknek.

Azt a duzzogós dolgot csinálta az ajkaival, amitől kibaszottul megőrültem, a komor arckifejezéssel, amelytől azzá a vadóccá vált, akit szerettem és utáltam is.

– Nem kellene ezt tennünk!

Vigyorogtam.

– Sok mindent nem kellett volna megtennünk, de ez soha nem állított meg minket.

A ruhája elszakadt, amikor eltörtem a cipzárt a hátán. Gretchen megöl, amiért tönkre tettem még egy egyenruhát, de én fizettem értük, ezért befoghatja.

A zihálás Lisbeth tüdejéből, ahogy elszakítottam a varratokat és leszedtem róla a védelmi akadályokat már megérte azt, amennyibe kerül az egyenruha.

Látva a jeleket, amelyeket azelőtt hagytam és még mindig fényesek és haragosak voltak a hófehér testén, már érdemes volt még száz egyenruhát venni, ha szükséges.

A mellkasa erőltetett lélegzéssel dobogott, hangja olyan csendes volt, hogy valahogy mégis hangos volt.

A csipkés fehér melltartó, amit viselt, zavart meg következőleg, a pántok elpattantak, ahogy letéptem őket. Lisbeth összevonta a szemöldökét, mint a kis bajkeverő, ami volt, én pedig csak vigyorogtam, mert tudtam, hogy dühös.

– Ha ez így folytatódik, nem marad semmi alsóneműm.

– Ez a terv.

– Bunkó!

A kezemmel megfogtam az arcát, lehajoltam hozzá, amíg a lélegzetünk össze nem keveredett és ajkam az övét súrolta.

– Csinálj vele valamit.

Megrázta a csuklóit a korláttal szemben.

– Jelenleg egy kicsit le vagyok kötve.

– Ahogy annak is kell lenned. Most tegyél meg nekem még egy szívességet!

A szeme összeszűkült. – Mit?

– Kibaszottul fogd be egyszer az életben!

A szám az övét követelte, a tüdőm ellopta a lélegzetét, ahogy alattam mocorgott, a csípőm ringott, ahogy a fogaim a nyelve hegyét csipkedték a fájdalom ígéretével.

Elhúztam a szám és a lábai közé dörgöltem az erekciómat. Megborzongott, kibaszottul remegett, a csuklói a szíjnak feszültek.

– Mondd, hogy akarsz engem!

Tekintetét az enyémre emelte. Az ajkamat tanulmányozta, miközben az övén lévő csípést nyalogatta. – Miért?

– Igen?

Egy meglepett pislogás, egy csata önmagában.

Büszkeség vagy igazság.

Múlt vagy jelen.

A válasza jelentett mindent.

– Igen.

– Mindenemet? Minden részemet?

Még egy pislogás, a kérdéseim sarokba szorítják, megfojtják, összezavarják.

– Igen.

Lehunytam a szemem, hogy megízleljem ezt a választ, hogy átéljem a pillanatot, amire oly sok éve vágytam. Mennyi ideig üldöztem? Mennyi ideig tűrtem a bántalmazását abban a hitben, hogy egy napon meggondolja magát és úgy néz rám, mint én rá.

Újra kinyitva a szemem nem tudtam megakadályozni, hogy a sötétség kikússzon. A sértések. A suttogások. A kétségek.

– Még a kegyetlenségemet is?

Az igazsága három vonzó szón vérzett el. – Ez megijeszt engem.

– Én, rémisztelek meg?

Csend, egy ütés, majd kettő. – Igen.

A vágy hulláma olyan finom hévvel zúgott át rajtam, hogy a testemet hihetetlenül keménynek éreztem, a leheletem recsegett az ajkamon.

– Jó. Azt akarom, hogy félj tőlem!

Reszketett alattam, a teste csapdába esett. – Szóval akkor nem fogok szerelembe esni?

Ez volt az egyetlen érzelem, amit soha nem kaphattunk meg, az egyetlen, amely mindkettőnket elpusztít.

– Nem – válaszoltam, miközben a füléhez hajoltam.

– Szeretném, ha tudnád, hogy én mit éreztem egész életemben. Azt akarom, hogy megtapasztald mindazt, amit te éreztettél velem, amikor ostoba kisfiú voltam, aki szerelmes volt beléd.

A lélegzete újra elakadt, könnyek csillogtak a szemében, amikor felemeltem a fejem, hogy lenézzek rá. Mondani akart valamit, látszott az arcán, de csak a csend találkozott a fülemmel, keményen és hangosan.

De aztán a szemei fókuszba kerültek, elszántság szegélyezte az állkapcsát.

– Nem kellene itt lennem Callan! Nem vagyunk jók egymásnak.

Mély hangon nevettem. – Gondolod, hogy én ezt nem tudom?

A szövet hasadásának hangja felkeltette a figyelmét, kezemmel a tenyerembe simítottam a csipkés bugyiját mielőtt a földre dobtam.

– Mégis itt tartunk.

Nem hagytam válaszolni mielőtt lecsúsztam és a vállamra tettem a lábait. Beszívtam az illatát abban a pillanatban, amikor az íze találkozott az ajkammal, morgás zúgott a mellkasomban, egy vadállat, aki birtokolni akart.

A nyelvem kisiklott, hogy felnyársalja, megtámadja, a fogaim elkapták a csiklóját miután kinyaltam síkos izgalmát. Lisbeth felkiáltott felettem, de túlságosan el voltam ragadtatva, hogy törődjek vele. Hallottam, ahogy a béklyók a fejtámlának csapódnak miközben megpróbált kiszabadulni, de ez nem volt elég számomra, hogy kegyelmet mutassak neki.

Ennek a nőnek soha. Neki soha.

Mire végzek, vele az arcomat fogja meglovagolni, és én pedig a testét. Használd. Imádd. Utáld. Sóvárogj utána. És akkor újra utálhatom magam reggel.

A legédesebb kínzás volt várni, hogy mélyen elássam magam.

– Callan, kérlek! – lehelte, miközben a teste görcsölbe rándult, mivel a nyelvem, a szám, a kezem és a fogaim egészen addig a pontig taszították, ahol a csinos kis pinája válaszolt, mielőtt újra elhúzódtam volna.

Nem szolgáltam a szükségleteit tovább. A sajátomat szolgáltam ki. És semmi módon nem tudott volna rávenni arra, hogy feladjam ezt a játékot mielőtt elvettem tőle, amit akartam.

Könnyek.

Nyögések.

Sikolyok.

Nem valami édes kis hanyag dugás, ami felejthető és elfeledett lenne.

Azt akartam, hogy a nevem bele legyen vésve minden csontjába.

A harc előtt ennek nem szabadna megtörténnie. Nyugton kellene maradnom és koncentrálnom, de bassza meg, ha nem ragadott meg a suttogó kérdéseivel és finom érintésével, a kísérteties jelenlétével, amit soha nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

És most csapdába ejtettem, kiszolgáltatva. Bármit megtehettem, amit akartam.

A nyelvem kicsapott még egy utolsó ízlelésre, mielőtt az ajkam közé kaptam a csiklóját, hogy nyaljam és szívjam.

Lisbeth szájából olyan nyögés tört fel, hogy csak attól el tudtam volna menni, a hang elég volt ahhoz, hogy a pulzusom olyan legyen, mint egy harci dob. Térdeivel összeszorította a fejem oldalát, a teste remegett, ahogy szétesett az orgazmusban, amelynek izgató ereje volt ugyanúgy felém is, mint felé. Az íze olyan dekadenciával árasztotta el a nyelvem, aminek törvénytelennek kellett volna lennie.

Még utoljára belélegeztem, mielőtt felpillantottam volna a testére. A hasán és a mellei között húztam végig a kezem, a nyaka köré fontam az ujjaimat, amelyet többször szerettem volna megfojtani, mint ahányszor meg tudnám számolni.

Addig tolattam magam felfelé, amíg felette nem voltam, az arcát bámultam miközben még mindig az orgazmusból tért magához, légzése merő nyöszörgés a szétnyílt ajkain keresztül, amelyet lezártam az enyémmel.

Az ujjaim összeszorultak és elloptam tőle a levegőt, egy üres fenyegetés, gonosz ígéret.

A bőre ismét megsérült. Tudtam. Túl tisztességes lett volna, ha nem viselné a jelemet. De nem tudott érdekelni. Nem tudtam megállítani. Elengedtem a száját, hogy megharapjam a vállát. A mellkasa felívelt, ahogy ajka szétnyílt, hogy levegőt csenjen.

Elengedtem a torkát, amikor pánik öntötte el a testét, egy kézzel letoltam a nadrágomat, a másikkal megragadtam a mellét. És miközben köhögött, hogy végre újból levegővel töltse meg a tüdejét, belé vezettem magam, a puncija körém szorult, kétségbeesetten, mohón vágyakozva rá, hogy kitöltsem.

Meglepett reszelős szavaival. – Újra. Csináld újra!

Felkaptam a fejem és a fülledt pillantásával találkoztam, a csípőm mozdulatlan volt, miközben a farkam bent maradt a hüvelyében.

Óvatosan válaszoltam.

– Tetszik ez a véglet, ugye? Az élet és halál között.

     Lisbeth bólintott, szeme mögött őrültség.

Ebben egyformák voltunk. Én is szerettem. Egy kicsit túlságosan is.

A kezem gyengéden rázárult a torkára, a csípőm lassú körökben mozgott, ami minden egyes lökéssel felfelé taszította a testét. Visszafogottságra volt szükség, hogy ingereljem, mélyre lökjem, és ismét széthúzzam.

Hüvelykujjam végigcsúszott a nyaka közepén, megkísértettem a halállal is.

Bassza meg, a farkam lüktetett, ahogy remegett, lihegő légzésének üteme összeszorította a fogaim.

– Azt hittem volna, hogy egy elkényeztetett kölyök fél attól, hogy elveszíti az irányítást.

Mosolygott, az arckifejezése sugárzó, meglepett.

– Mintha valaha is az irányítás lett volna az első helyen. De most már visszavágsz. Ez minden, amit valaha is akartam.

A csípőm megállt, a zavarodottságtól összevontam a szemöldököm. A kezem puha érintés volt a torkán.

– Mit mondtál? – a hangom borotvaéles volt, túlságosan ellenőrzött, túl lágy.

Ajkai összezárultak, szeme tágra nyílt. A fejcsóválása volt az egyetlen válasza.

A hüvelykujjam elnyomta a pulzusát. Ez veszélyes hely volt, az az artéria. Nyomd meg erősen és meg tudod állítani az oxigén áramlását valaki agyában.

A szám az övét leste, ahogy azt a helyet nyomtam.

– Mondd el, mit mondtál az előbb mielőtt szétrúgom a segged és leviszlek a börtönbe.

Tekintete az enyémre szegeződött, rémület járta át. És akkor nyelt, az izmok dolgoztak a kezem alatt.

– Amikor gyerekek voltunk, amikor olyan gonosz voltam veled. Azt akartam, hogy harcolj.

Düh öntötte el az ereimet, tisztán és töményen. Megkínzott, mint valami hülye játékot? Anyám munkáját fenyegette, mert olyat akart, hogy megtegyek, amit nem lehetett?

Nem voltam biztos benne, hogy tisztában volt a jelentőségének annak, amit mondott nekem, de ez egy súlyos hiba volt.

– Ezt nem kellett volna elmondanod.

Lisbeth remegett. Okos volt, hogy féljen tőlem, de olyan kibaszottul ostoba, hogy azt hitte az aranyos, bajkeverő szándékai miatt majd megbocsátom neki, amit tett.

Ami neki játék volt, az számomra kínzás volt.

Elengedve a torkát kihúztam a farkam a testéből, felálltam az ágyról és beviharoztam a fürdőszobámba. Becsaptam az ajtót, amíg ő küzdött a kötelékei ellen és utánam kiabált, beleütöttem a falba és beálltam a zuhany alá.

A forró víz megnyugtatott, a farkam lelankadt, ahogy a harag táncolt be a vágy helyére.

A kibaszott kurva.

A tenyerem a csempének csapódott, ahogy a homlokomat a hűvös kőnek döntöttem, ajkam szétvált, hogy kilélegezzek, ami magával vitte a megkínzott gyermekkor minden fájdalmát, anyám aggodalmát az állása elvesztése felett, csalódottságát, hogy nem tudott segíteni nekem…a halálát.

Minden a játékok miatt?

Mindez az ő szórakoztatására.

A pokolba is, talán még is jó ötlet volt a kis vadócot a közelben tartani. Valakit meg kellett ölnöm, még jobban, mint valaha, szabadjára kellett engednem ezt az erőszakot, mielőtt felemészt.

Lecsaptam a kart, hogy elzárjam a vizet, fogtam egy törölközőt és berontottam a gardróbomba, hogy felkapjak pár ruhát. A kis boszorkány még mindig engem hívott, még mindig küzdött azért, hogy kiszabadítsa magát.

Nem vesződtem a válaszadással. Nem bíztam meg magamban, hogy nem ölöm meg, ha az ágy közelébe kerülök.

– Callan! Kérlek, beszélj hozzám!

Nevettem. Beszélgetni? Túl közel voltam a peremhez. Túl közel ahhoz a szakadékhoz, ahol beváltanám a fenyegetéseimet. Annyi módon tudnám bántani és neki fogalma sem volt, hogy hol járt a fejem abban a pillanatban.

A gardróbból kilépve néztem, ahogy küzd. Élveztem. Talán egy kicsit túlságosan is.

– Sajnálom! – kiáltotta.

Megint a bocsánatkérés. Hagyni fogom, hogy gondolkodjon ezen egy darabig. 

Felkaptam a telefonomat az ajtó melletti asztalról, súlyos léptekkel hagytam el a szobát. Gyorstárcsázással felhívtam az egyetlen személyt, akiben megbíztam, hogy megoldja ezt a helyzetet.

– Callan! Kérlek mond azt, hogy befejezted a seggem szétrúgását az éjszakára! Most feküdtem le.

– Nos, szállj ki! Szükségem van rád a családi lakosztályokban.

Nem voltam biztos benne, hogy a halálos hangnemem vagy a rejtélyes kérésem miatt, de megesküdtem volna, hogy hallottam, ahogy Jacob felemelkedik a matracon, a kimerültség helyét átvette az intenzív összpontosítás.

– Megölted? Eltemetünk egy testet? Mennyire véres? Lehet, hogy ruhát kell cserélnem.

A fogaim csikorogtak. – A fenébe is, csak gyere ide!

Megnyomtam a hívás befejezéséhez a gombot, a sportnadrágom zsebébe csúsztattam a telefonom és fel-alá járkáltam a padlón, amíg Jacob zord arckifejezéssel harcra készen állva be nem lépett az ajtón.

– Szükségem van rád, hogy mindenkit távol tarts a szobámtól! Akárki is jön fel. Franklin, bármelyik harcos. Fizikailag távolítsd el őket, ha megpróbálnak bejutni az ajtómon.

Összevonta a szemöldökét, szeméből eltűnt a szokásos humor. – Mit csináltál vele?

– Jelenleg meg van kötözve. Egy kicsit… kitárulkozva. Senki sem mehet oda be. Még te sem.

– A pokolba is Callan! Engedj el!

A hangja hallatán Jacob testtartása elernyedt, szája vékony vonala felfelé húzódott a sarkoknál.

– Szóval, várj, azt mondod, hogy egy meztelen, látszólag dühös nő van az ágyadhoz kötve és engem hagysz itt, hogy figyeljek rá? Én?

Fájdalmat ígérő pillantást vetettem rá. A mosolya megrándult, de nem sokkal.

– Te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom, hogy nem megy be azon az ajtón.

A megjegyzés kijózanította a humorát. – Megértettem ember! Menj és csináld azt, amit kell! Senki nem fog a közelébe kerülni.

És őrizni fogja. Az életével. Jacob kemény fal volt, amikor kellett.

Biccentettem, elhagytam a lakosztályt, lépteim hevesen kopogtak az üres folyosón. 

Fogalmam sem volt, hogy hová fogok menni, vagy mit fogok csinálni, amikor odaérek, de tudtam, hogy nem lehet megbízni bennem Lisbeth közelében abban a pillanatban.

Nem a harc előtt.

Nem azok után, amit mondott nekem.

 

HUSZONNYOLC

Fordította: Echo

Lisbeth

Nem volt fény, amikor kinyílt a szemem. Csak árnyékok az árnyékok felett, megbánás lebegve alattuk.

Megpróbáltam megmozdítani a testemet még mindig ugyanabban a pozícióban, ahogy hagyott, hogy kevésbé fájdalmassá tegyem a sajgást a csuklómon. Bármit tettem, csak rontott a helyzeten, a bőrszíjak még szorosabbra húzódtak, hideg borzongás zúdult rá meztelen bőrömre, amit nem tudtam megvédeni.

A matracba rúgtam abban a reményben, hogy az feljebb taszít, de a sarkam csak megcsúszott a selyem ágyneműn.

Szánalmas volt, hogy még egy paplan is képes legyőzni engem

Szemem a hálószoba ajtajára siklott.

Órák óta egy árnyék járkált ott. Nem tudtam, hogy Callan vagy az egyik őre volt az, de a jelenléte soha nem tűnt el.

Csakhogy most nem volt ott, az őrszem eltűnt, ismerős érzés kúszott végig a bőrömön, ami libabőrt okozott és a lélegzetem a tüdőmben akadt meg.

Mindig tudtam, hogy Callan mikor figyel.

A fejemet elfordítva átkutattam a szobát, míg végre észrevettem széles vállait a sarokban. Egy széken ült, lábait egy puffra tette. A sötétség miatt nem láttam az arckifejezését, de tudtam, hogy bámul.

Éreztem.

– Most beszélsz velem?

Nem riadt meg a hangom hallatán, nem változtatta meg a testtartását vagy tett bármit, ami arra utalt volna, hogy hall engem. Pont olyan volt, mint amikor gyerekek voltunk.

A néma kísértet.

Egy zaklató, aki elbújt az árnyékban, amikor azt hitte, hogy nem figyelek.

Mindig tudtam.

Mindig.

Percek teltek el mielőtt könyörögni kezdtem.

– Kérlek Callan, beszélj hozzám!

Csend.

Olyan nehéz, elviselhetetlen csend.

Akárcsak évekkel ezelőtt.

De amíg nem láttam az arcát, a testem érezte a szemét. Tekintete hideg nyomott hagyott meztelen bőrömön. A melleim feszültek, a combom összeszorult, a súrlódás csak arra emlékeztetett mit is csináltunk, amikor elment.

Ki akartam nyitni neki, hogy egy műsort adjak neki. Elcsábítani, ahogy mindig is tettem, amikor tudtam, hogy figyel.

Térdeim szétnyíltak, a lábaim tétováztak, de összeszedtem a bátorságomat, hogy elcsábítsam őt a révületéből.

Halk nevetés susogott végig a szobán.

– Ez az elcsábításom akart lenni?

Szünetet tartott, hangja penge volt, amikor megszólalt. – Most elég jó vagyok neked?

A lábaim olyan erősen és olyan gyorsan csattantak össze, hogy fájdalom hasított a térdembe. Ez semmi sem ahhoz képest, ahogy a szívem összeszorult hangja keserű hangnemétől.

Soha nem az volt, hogy Callan ne lett volna elég jó nekem.

Ő bátor volt, amíg én gyáva voltam.

Ő túlélő volt, amíg én gyenge voltam.

Ő volt a fiú, akit soha nem ismerhettem azon szerepén túl, hogy a szolgám.

Callan volt az egyetlen dolog, amit nem kaphattam meg, mert túlságosan féltem, hogy feldühítem az apámat. De megpróbált megismerni, még akkor is, amikor azt hitte, hogy soha nem látom.

Megpróbálta, én pedig eltiportam az erőfeszítéséért.

– Mindig is elég jó voltál – vallottam be.

Megint nevetett, a hangja hitetlenkedő és kimerült volt. – Csakugyan?

Felkelt a székből, egy árnyék, ami valahogy nagyobb volt, mint a szoba. Elnyelte a körülöttünk lévő teret, elfogyasztotta, a magáévá tette.

Lassú léptekkel közeledett felém, hogy fölém tornyosuljon, ahol az ágyához voltam kötve. Alig láttam most a szemét, a whiskey szín elveszett a sötétségben, csak egy pislákolás tette lehetővé, hogy megfigyelhessem hogyan is fogadja be minden részemet.

– Ezért bántál velem úgy, mint egy kutyával? – kérdezte, hangja túlságosan gyengéd volt a kérdéshez képest.

– Ezért verettettél meg minden alkalommal, amikor esélyed volt rá? Ezért játszottál anyám munkájával? Az itteni életünkkel?

Lehajolt, kezeit a matracra tette a fejem mindkét oldalán, az orra hegye az enyémet súrolta. – Ezért volt a kis játszadozásod olyan kurva mulatságos? Mindez azért, mert nem vágtam vissza?

Csend, ahogy szemét az enyémre szegezte.

– Az életem ilyen keveset jelentett neked?

Könnyek csípték a szemem, egy bocsánatkérés szorult a torkomba, amit nem tudtam kimondani vagy lenyelni. Túl közel volt. Túl dühös. Túlságosan megbántott.

Callant megkínozták.

A két fele hadakozik egymással.

Volt ott jóság. Láttam. Minden alkalommal az arcán volt, amikor a szakácsnővel beszélgetett reggelizésnél. Ez benne volt az általa megváltoztatott szabályokban, hogy megkönnyítse a szolgák életét.

Még ha rólam is volt szó, kegyetlenségét elhomályosította a bosszúért való bűntudata.

Ezt én tettem vele. Franklin nem tévedett.

– Sajnálom – mondtam végül, mert nem tudtam mást mondani. Ha meg tudnám változtatni a múltat, megtenném, de ez egy hülye ajánlat volt. Egy képtelenség.

– Mindig a bocsánatkérések – mormogta. – Mintha bármit is meg tudnának javítani. Mintha jóvá lehetne tenni vele őket.

– Nem tudom, hogy mit mondjak még.

     Arca közelebb jött, ujjai fenyegető tartásban zárultak össze az állkapcsomon. – Miért nem próbálsz meg egyszer őszinte lenni velem?

A hangom tollpuha volt. – Nem tudom megváltoztatni azt, amit tettem. De nem hazudok. Mindig is elég jó voltál.

Nem válaszolt, az egyetlen hang közöttünk a szívem heves dobbanása volt, egy rohadt kalapács, amely a mellkasomat verte, könyörögve, hogy kiugorhasson. Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire utáltam Callan hallgatását.

Csak mondj valamit.

Csak légy őszinte.

Csak mondd, hogy annyira akarsz engem, mint én téged.

Ezt kellett volna mondanom azokban az években, amikor bántottam őt, de túlságosan féltem. Túlságosan szégyelltem. Túlságosan lekötött a hiúság, hogy beismerjem az érzéseimet.

Hüvelykujja végigsiklott az arcomon és annyira zavaróan mozdulatlan volt, hogy megijesztett, kibaszottul megrémített.

A testem remegett és próbáltam elhitetni magammal, hogy a szobában lévő hideg levegő miatt, de tudtam – tudtam –, hogy miatta volt.

Hogyan volt ez lehetséges? Hogyan tudott egy olyan ember, aki elég erőteljes volt ahhoz, hogy felemésszen minden szobát, amit betöltött, mégis olyan áttetsző legyen, mint egy szellem? Olyan jelentéktelen, mint egy árnyék?

– Ezt be kell bizonyítanod! – válaszolta végül, tenyerével végigsimított az arcomon, hogy megfenyegesse a nyakam.

Felemelvén az állam felajánlottam neki azt a helyet, minden helyet, a levegőt, amit be kellett lélegeznem, a vért, ami az ereimen keresztül ömlött. Megkaphatná az egészet, ha ez elég bizonyíték lenne.

A férfi láthatóan tudott olvasni a gondolataimban.

– Minden odaadsz nekem? Még ha visszaélek is vele? Még ha fáj is?

A fejem egy biccentése, a testem egy vergődése a matracon. A szíjak belevágtak a csuklómba, de figyelmen kívül hagytam a fájdalmat. Nem volt rosszabb, mint a korbácsolás, amit gyerekként elszenvedett, és nem volt rosszabb annál, ahogy most kínozta magát. Megérdemeltem egy kis fájdalmat, már csak azért, hogy megszabadítsam valahogy attól, amit cipelt.

Ha csillapíthatnám a sebhelyeit, megtenném. Ha lehámozhatnám őket és megjelölhetném velük a bőrömet, nem haboznék. Jobban megérdemeltem őket, mint ő valaha is.

Én okoztam őket.

Ajka csipkelődve súrolta az enyémet, a leglágyabb kísértés. De aztán a számat követelte, a csók brutális, kemény és büntető. A szájába sóhajtottam, a testem felforrósodott, a lepedők összegyűrődtek alattam, ahogy a csípőmet forgattam meghívásképpen.

Egyik kezével a torkomra, a másikkal a csípőmhöz nyúlt, hogy a helyemen maradjak. A panasz hangja kúszott fel a torkomon, de nem hatott rá. Úgy csókolt tovább, ahogy akart, az ő tempójában. A meztelen bőröm nem volt elég ahhoz, hogy a kezét kényszerítse vagy megtörje az akaratát.

Kezdtem azt hinni, hogy Callant senki sem kényszerítheti arra, hogy azt tegye, amit nem akar.

Ettől irigy lettem rá.

Ujjai megszorították a torkomat, de nem annyira, hogy elvegyék a lélegzetem. Ez csak egy újabb csipkelődés volt.

Végighúzta ujjait a testemen, amikor elengedte a csípőmet, meg sem állt, amíg meg nem találta a szíjat az egyik csuklómon, ki nem húzta és nem tért át a másikra.

Azonnali megkönnyebbülés öntött el, a bőröm ott égett, ahol a béklyók voltak. Callan átfonta rajtam a karját és annyira mozdított meg, hogy le tudjon feküdni és a hátamat a mellkasához húzza. A csípőjéhez toltam a fenekem, de a keze lecsapott, hogy megállítson.

– Holnap harcolok – mondta.

A rettegés jeges vízként zúdult végig az ereimen.

– Tudom.

– Akkor hagyj aludni. Hacsak nem akarod, hogy halva távozzak a ringből.

A szívem kihagyott egy ütemet, fájdalmas zöttyenéssel tért vissza, amit egészen a lábujjaimig éreztem.

– Egyáltalán nem akarlak abban a ringben látni.

Csendes nevetés rázta a mellkasát, testének melege hevítette az enyémet.

– Ezt nem te döntöd el.

A lélegzet hörgés volt a tüdőmből, remegés kerített hatalmába. – Holnap én is ott leszek? A harcnál?

Callan bólintott és közelebb húzott magához. – Igen.

– Miért?

Csend, majd válaszolt: – Mert itt az ideje, hogy megtudd, honnan származik a családod pénze.