3.-4. Fejezet

 

HÁROM

Fordította: Shyra

Lisbeth

– Hol kívánja tárolni ezeket a bőröndöket? Amíg várakozik, el tudjuk őket helyezni az előcsarnok közelében lévő szekrényben.

Felnézve a szálloda portására, mosolyt erőltettem az arcomra, pedig nem éreztem mást, csak szégyent. Képtelenség volt megmondani, hogyan jutottam idáig, lehetetlen volt megérteni, hogyan születtem bele egy olyan életbe, ahol semmi gondom nem volt a jövővel kapcsolatban, hogy aztán huszonhét évesen kevesebb mint ötven dollárral a számlámon és üres kézzel találjam magam.

– A szekrény jó lesz. Köszönöm. A nagybátyám azt mondta, hogy egy órán belül jön értem valaki.

Soha életemben nem voltam még ennyire lecsúszott és kétségbeesett. Ha az anyám nem lenne már halott, magam ölném meg őt azért a káoszért, amit rám hagyott: Nincstelenül, remény nélkül, hogy egyedül keressek pénzt. Anyám, mielőtt elhagyta volna ezt az életet, kivéreztette a számláinkat, pazarlóan élt tovább, miközben menekültünk. És miért? Hogy megmentse az életemet? Hogy elmeneküljek a férfi elől, akinek apám a tizenhetedik születésnapomon ígért?

Soha nem értettem, honnan tudta anyám, hogy el akarnak küldeni, vagy hogy apám miért tett volna ilyesmit. Nem mintha pénzre lett volna szüksége, vagy olyan nagy szívességgel tartozott volna valakinek, amit csak a lánya testével tudott volna kifizetni.

De anya bizonygatta, hogy a legjobbat akarta tenni. Soha nem árulta el a férfi nevét, vagy hogy miért volt olyan veszélyes, csak folyamatosan ide-oda ingázott, amíg nem maradt semmi, amiből megélhettünk volna. A partin megannyi ember halálára mutatott rá, bizonyítékként arra, hogy a férfi, akinek apám eladott, egy pszichopata volt. Azt állította, hogy elvesztette az eszét, amikor megtudta, hogy eltűntem.

Nem tudtam, hogyan tudott kirángatni a buliból. Az egyik percben még Eleanorral beszélgettem az iskolai terveiről, a következőben pedig egy számomra ismeretlen szobában ébredtem, ahol anyám az ablak előtt járkált.

Aztán tíz évnyi rejtőzködés után anya meghalt, és rám hagyta, hogy egyedül oldjam meg a helyzetet.

Ha nem lett volna a nagybátyám, ma este az utcán lennék. A szállodaigazgató kedves volt, amikor a szobámba jött. Nem nevetett vagy mosolygott, amikor közölte velem, hogy nem engedheti tovább, hogy itt maradjak valamiféle fizetés nélkül. Zavartnak tűnt, ha másért nem is, miattam, saját maga miatt, amiért el kellett magyaráznia, hogy a vállalkozások nem kedvességből működnek.

Amikor felhívtam Franklint, kétségbeesetten kértem kölcsönt. Ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön hozzám, és folyton arról beszélt, hogy a családom túlélő tagjai mennyire aggódtak.

Meglepett, hogy semmit sem tudott a hollétemről, hogy nem tudott azokról a számlákról, amelyekből anyám finanszírozta a szökésünket, csak azt tudta, hogy a bemutatkozó bálom mészárlásba torkollott, és halottnak véltek, amikor nem találtak meg.

Anyám tíz éven át esküdözött, hogy Franklin vissza fog térni, és odaad engem annak az embernek. Nem volt hajlandó felvenni vele a kapcsolatot, minden egyes alkalommal elborult az agya, amikor megemlítettem. Remegtek az ujjaim, amikor tárcsáztam a számát, de miután találkoztam vele, kezdtem azt hinni, hogy anyámmal valami baj volt.

Talán elvesztette az eszét, nem voltam benne biztos. Csak azt tudtam, hogy Franklin olyan gyorsan sietett ide, ahogy csak tudott, hogy visszahívjon a Rose-birtokra, szinte könyörgött, hogy térjek vissza. Az a férfi teljesen magába roskadt, és én nem tudtam nemet mondani neki.

Nem mintha olyan helyzetben lettem volna, hogy visszautasíthattam volna a meghívását. Vagy ez, vagy az utca. A döntésem könnyű volt.

Nem tagadhattam, hogy alig vártam, hogy hazatérhessek. Anyám számlái ellenére az életünk nem luxusban telt. Nem úgy, mint a gyerekkoromban, amikor semmiben sem szenvedtem hiányt, és minden a rendelkezésemre állt.

Beleértve őt is... egy fiút, aki mindig az őrületbe kergetett, mert nem volt hajlandó rám nézni, és nem volt hajlandó beszélni. Callan mindig mindent megtett, amit követeltem tőle, anélkül, hogy ellenkezett volna, és az őrületbe kergetett, hogy nem vitatkozott vagy panaszkodott. Tizenhét éves koromra már gyűlöltem őt, de mégis sírtam, amikor megtudtam, hogy meghalt. Anya azt mondta, hogy még a szolgák sem élték túl a mészárlást.

Nem tudom, miért azzal reagáltam a hallgatására, hogy újra és újra bántalmaztam. Egyszerűen nem bírtam elviselni a viselkedését. De aztán aznap este végre találkozott a tekintetünk, olyan merészen nézett rám, miközben megitta az italom, hogy csomót éreztem a torkomban, remegést a gyomromban, és olyan gyorsan távoztam, ahogy csak tudtam, azok után, amiket mondtam neki. Azt akartam, hogy fájjon neki.

És ez volt az utolsó dolog, amit tőlem hallott.

– Miss Rose.

Felkaptam a fejem, ahogy az utolsó táskába pakoltam éppen. Nem volt sok mindenem; a legtöbbet már eladtam, hogy eljussak oda, ahol most vagyok.

Az ajtóban egy nő állt szállodai egyenruhában. Egy egyszerű, térdig érő, barnás színű szoknya és egy fehér blúz. A haja primitív kontyba volt feltűzve, és olyan szemekkel mosolygott rám, amelyek sokkal idősebbek voltak, mint az enyémek, alatta a bőre sötét karikás, mintha túl sokat dolgozott volna.

– Itt az autója. Mr. Thornston megkért, hogy jöjjek fel, és kísérjem ki önt.

A szégyenérzet égő rózsaszínűre festette az arcom. Úgy kellett kikísérni, mintha esetleg elbújhatnék valahol egy kis hátsó szobában, abban a reményben, hogy senki sem talál rám. Úgy adta át az üzenetet, mintha kedvességből tette volna, de mindketten tudtuk, hogy képes vagyok egyedül is boldogulni, és nincs szükségem arra, hogy az ajtóig kísérjen. Nem voltam kisgyerek vagy vak. Magam is képes voltammegtalálni azt az átkozott ajtót.

Mégis úgy mosolyogtam, mintha az ajánlata csak egyszerű illem és finom vendégszeretet kérdése lenne, egy olyan szolgáltatás, amelyet a szálloda minden vendégének nyújtott.

– Köszönöm. Már csak ezt az utolsó bőröndöt kell összepakolnom.

A szemöldöke felszaladt. – Ó? Szeretné, ha valaki utánunk hozná?

Fintorogtam, a színlelt udvariassága túl sok volt nekem. – Nem nehéz. Azt hiszem, egyedül is elboldogulok vele.

A nő bólintott, és megnézte a karóráját, mintha nem tudna elég gyorsan kitenni onnan. Ha nem sietek, talán néhányszor még a lábujjával is kopogtatna, mielőtt végezetül ide trappolna, hogy a karomnál fogva megragadjon, és kidobjon.

– Kész – mondtam, becsuktam a táskát, és feltápászkodtam.

A nő félszegen mosolyogva az ajtó mellett maradt, és követett, amikor átléptem rajta és végigmentem a folyosón. Kínos társaság volt a liftben és az előcsarnokon keresztül, a portás már a kocsinál állt, és a csomagtartóba pakolta a csekély holmimat.

A hátsó utasajtónál egy sofőr várakozott, fekete öltönye makulátlan volt, ahogy azt a Rose család elvárta, és úgy nézett rám, mintha nem tudná elhinni, hogy valaki olyan vagyok, aki megérdemli az idejét.

Persze, nem úgy néztem ki, mint az az extravagáns, rég elveszett lány. Fekete gyapjúnadrágot viseltem, világoskék ingem gyűrött volt, és a hajam rendezetlenül a fejemre volt tűzve, miután csomagolás közben felbosszantott a hossza. De ez nem jelentette azt, hogy ennek a férfinak úgy kellett bámulnia rám, mintha nem lennék elég jó az autója hátsó ülésére. Ez nem olyan volt, mintha napok óta nem fürödtem volna, és büdös lettem volna.

Csillogó mosolyt villantottam, egy olyan arckifejezést, amire a szüleim büszkék lennének, de még ez sem törölte le a szigorú tekintetet az arcáról.

Mióta küldött Franklin verőlegényeket értem? A sofőröm gyerekkoromban kedves ember volt. Soha nem nézett rám úgy, mintha értéktelen lennék. De lehet, hogy azután az incidens után, amikor annyi családfőt lelőttek, minden cselédjüknek bűnözőket kellett alkalmazniuk.

Mindenki, aki csak volt valaki, ott volt azon a partin, és biztos vagyok benne, hogy a biztonsági előírások hiánya nem tett jót a családomnak. Kétségtelen, hogy a családok által irányított vállalkozásokban és egyéb hálózatokban évekig káosz uralkodott, miután mindannyian meghaltak.

Feladva a sofőr megbékítését, előreléptem, hogy kinyissa az ajtót. Lassan tette, nem törődve azzal, hogy esetleg türelmetlen vagyok, miközben arra várok, hogy elvégezze a munkáját.

– Miss Rose – szólított meg, miközben elléptem mellette, hogy beüljek a bőrülésre. Lehajtottam a fejem, és egy szűkszavú köszönömöt mondtam, mielőtt becsukta az ajtót.

A kocsi simán haladt előre, és újabb öt percen belül már úton voltam vissza egy olyan házba, amelyről azt hittem, soha többé nem látom.

Abban a pillanatban, hogy lekanyarodtunk a főútról, és megkezdtük a hosszú utat a kanyargós kocsifelhajtón, amely a díszes bejárati kapuhoz vezetett, kifújtam a levegőt, és megfeszítettem a vállamat, a pulzusom a torkomban dobogott, amikor a kapuhoz gurultunk, és megláttam a nagy fémrózsát, amely a szárából elágazva a kapu rácsait alkotta, mindegyik mentén éles tövisekkel.

A kapuk kinyíltak, lassú csúszással jobbra-balra, aztán újra elindultunk, hogy folytassuk a házhoz vezető utat.

Nem sok minden változott az alatt az idő alatt, amíg távol voltam. A szüleim szerettek játszani a vezetéknevünkkel, és a kerteket hatalmas, mindenféle színű kúszórózsákból álló lugasokkal ruházták fel. Nagy bokrokból külön ágyásokat alakítottak ki, és sövénylabirintust formáztak az illatos virágokkal.

A négyemeletes kúria homlokzatán még több virág kúszott a magasba, a rózsák illata olyan erős volt, hogy nem tudtam megállni, hogy ne engedjem le az ablakot, és ne lélegezzem be.

Hűvös szél fújt felénk, mintha a kocsit az egykori otthonom emlékeivel akarná megtölteni.

Felnézve a nagyméretű, felül boltíves bejárati ajtókra, megcsodáltam az íves lépcsőket, amelyek izzó helyett tűzzel égő lámpák alatt tündököltek. A házban minden lámpa égett, az ablakok meleg, borostyánszínű fényt árasztottak.

A kocsi megállt, és a sofőr kiszállt, hogy kinyissa az ajtómat. Egy lépést sem tettem a ház felé, mielőtt Franklin bácsi kilépett volna három férfival a háta mögött.

Felmentem a lépcsőn, és az ölelésébe bújtam, miközben azok az emberek leszaladtak a kocsihoz, hogy összeszedjék a holmimat.

– Jó, hogy itthon vagy, Lisbeth. Nagyon aggódtunk, amikor eltűntél.

A szállodában nem voltam hajlandó elmondani neki a teljes történetet arról, ami velem történt, túlságosan féltem attól, hogy amit anyám mondott, igaz volt. Nem volt szükségem megerősítésre, hogy apám eladott, mintha nem lettem volna fontosabb, mint egy újabb vagyontárgya.

– Jó itthon lenni.

Franklin kartávolságra tartott, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a kora ellenére milyen fiatalnak tűnik. Még mindig erős férfi volt, sokkal magasabb nálam, sötét haja ezüstösebb, mint amire emlékeztem, míg szürke szemei élesek voltak.

– Gyönyörűen nézel ki. De mindig is tudtam, hogy gyönyörű nő lesz belőled. Ezért óvtunk annyira, amikor még gyerek voltál.

A tenyere az arcomhoz ért, és jobban a fény felé billentette a fejemet. – Mindig attól féltünk, hogy jön valaki, és elhurcol téged...

Elakadt a hangja, és megrázta a fejét. – Jobb, ha nem beszélünk ilyen lehangoló dolgokról. Meg kellene ünnepelnünk az érkezésedet.

Átkarolta a derekamat, és a bejárati ajtóhoz vezetett.

– Gyere. Hadd mutassam meg a lakosztályokat, amelyeket a visszatérésed reményében tartottunk meg neked. Minden úgy van a gyerekkorodból, ahogy hagytad. Nem engedném, hogy kipakolják a szobákat.

A vállam elernyedt a gondolatra, hogy semmi sem változott. Vártam a kényelmes ágyat és a ruhákkal teli szekrényeket. Nem sokat nőttem azóta, hogy elmentem, és tudtam, hogy a legtöbb még mindig jó rám.

Minden sminkemet, amim volt, ki kell dobnom. Minden bizonnyal tíz év után lejárt a szavatossága. De pótolható volt, és majdnem elsírtam magam a gondolattól, hogy nem kell majd azon gondolkodnom, hogyan fogok táplálkozni az elkövetkező napokban.

Gyakorlatilag lebegtem, ahogy Franklin bekísért a házba, a szemem végigfutott az ezüstös csíkozású sötét márványpadlón, a padlótól a mennyezetig érő ablakokon a távolban, amelyekről tudtam, hogy a belső udvarokba vezetnek.

Oldalt nagyméretű ajtók nyíltak jobbra egy nappali, balra egy zeneszoba felé, előttem pedig a nagy lépcsőház volt, amelynek két oldala egymás felé ívelt, hogy a tetején egyesüljön, a márvány pedig makulátlan hófehér aranyszínnel, amely pontosan ellentéte volt a padlónak. Sötét vaskorlátok vezettek fel a cseresznyefából készült kapaszkodókhoz, az erkély pedig odáig nyúlt, ahol az egész család felállhatott, és üdvözölhette a vendégeket.

A tekintetem megállt, ahogy az erkély vonalát követtem.

Ott állt az árnyékban egy férfi, aki lenézett. Nem láttam az arcát, mert a sötétség elrejtette, de azt láttam, hogy magas és széles, a karjait mindkét oldalán kinyújtotta, a keze a korlátot markolta.

Impozáns alak volt, aki nem mozdult, miközben Franklin tovább vezetett az előcsarnokon keresztül, egy férfi, aki nem szólalt meg, mégis figyelte az érkezésemet.

Majdnem megbotlottam a saját lábamban, de Franklin karja a derekam köré fonódott, hogy egyensúlyba hozzon ott, ahol álltam.

– Jól vagy?

Erőfeszítésembe került, hogy elvonjam a tekintetemet a férfiról, egy félénk mosolyra húzódott a szám, hogy a nagybátyámra nézzek. – Igen. Sajnálom, csak...

Újra felnéztem, és a férfi eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Lerázva magamról a furcsa jelenlétét, elnevettem magam. – Azt hiszem, csak fáradt vagyok.

Franklin elvigyorodott. – Hadd mutassam meg a szobádat. Vehetsz egy hosszú fürdőt, és kipihenheted magad. Itt nincs miért aggódnod. Most már itthon vagy, Lisbeth.


 

NÉGY

Fordította: Shyra

Lisbeth

Időbe telik megszokni ezt a helyet.

Ezt mondogattam magamnak, mantraként ismételgettem ezeket a szavakat, amikor az első nap otthon felébredtem, és nem tudtam magam rávenni, hogy kikászálódjak az ágyból.

Kimerültem a hónapokig tartó aggódástól, miközben a számláim kimerültek, és azt hittem, nincs hová menekülnöm, és az első napon végignéztem, ahogy a régi életem újjáépül körülöttem. A reggelit, az ebédet és a vacsorát az ágyba hozták nekem, miközben a szobalányok sietve hozták be a friss törölközőket és piperecikkeket.

Minden régit elvittek a szobámból, és új szappanokat, samponokat, fürdőolajokat és más luxuscikkeket tettek a helyükre, amelyekre nem feltétlenül volt szükségem vagy igényem. Nem bántottam azonban a személyzetet. Ők csak a munkájukat végezték. Néhány óra zavartalanság azonban jobb lett volna, csak hogy hozzászokhassak ahhoz a tényhez, hogy újra otthon vagyok, és nem menekülök többé.

A második napra elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy kimerészkedjek a lakosztályomból. És bár a ház alapjaiban ugyanaz volt, a levegő, amit belélegeztem, dohosnak tűnt.

Ujjaim végigkísérték a falak repedéseit, a szemem megcsodálta a számos zugba és fülkébe beillesztett ólomüveg ablakokat, amelyeket ugyan sosem használtak gyakran, de jó helye lehetett bárkinek, aki könyvet akart olvasni, miközben a pihe-puha kanapékon pihent.

Nem tűnt fel, hogy a kúria belső részletei mennyire díszesek voltak, és hogy az elmúlt tíz év alatt ugyanazok a részletek voltak az elsők, amelyek elmosódtak a fejemben. Most, hogy újra megismerkedtem velük, megértettem, mennyire varázslatos volt az életem a bálom estéjéig.

A földszintre érve elsétáltam egy ajtó mellett, és két különböző hangot hallottam; egy férfi és egy női hangot. Párnasuhogás volt, amit érzéki nevetés követett, ami felkeltette a figyelmemet, és kíváncsivá tett. Tudtam, hogy udvariatlanság lenne bekukucskálni abba a szobába, de az ajtó résnyire nyitva volt, és azon kaptam magam, hogy tenyeremet a fához nyomom, hogy átkukucskáljak a zaj forrását keresve.

Mögöttem lépések közeledtek a távolból. Megfordultam, az arcom rózsaszínűvé vált a szégyentől, amiért kémkedésen kaptak, de csak azt láttam, hogy valaki befordult egy másik folyosóra.

Otthagyva a szerelmeseket, elsétáltam a folyosóra, hogy megnézzem, ki lehetett az, aki rajtakapott, de az üres volt, a léptek eltűntek, mintha csak képzeltem volna az egészet.

Így volt ez a nap hátralévő részében.

Bármerre mentem, éreztem, hogy figyelnek, a tarkómon felállt a szőr, a bőröm bizsergett válaszul. Feltételeztem, hogy a személyzet bizonyára kíváncsi a rég elveszett lányra, aki most itthon van, de nem bámultak nyíltan, és nem is kérdezősködtek sokat.

Mégis, nem tudtam lerázni az érzést.

Eljött az ebédidő, amit Franklinnel töltöttem az ebédlőben. Sok kérdésemre óvatosan válaszolt, viselkedése kissé kapkodó és szórakozott volt, mintha máshol kellene lennie. De kellemes és szívélyes volt, többször javasolta, hogy érezzem magam otthon, amennyire csak lehet, és töltsek egy kis időt a kertben.

Ebéd után elment, hogy elintézze az üzleti ügyeit, én pedig ismét egyedül maradtam, és a folyosókon bolyongva próbáltam visszaemlékezni egy olyan életre, amelyet egy hatalmas babaháznak tűnő épületben éltem le.

Ez volt az igazság a gyerekkoromról, ha a legapróbb részletekig lecsupaszítottuk: Apám számára nem voltam más, mint egy élő baba, egy csecsebecse, amit csodálni lehetett, és bár tudtam, hogy anyám szeretett, mindig túlságosan lefoglalta a következő parti tervezése, vagy az, hogy az éppen itt tartózkodó vendégekkel töltse az idejét.

Gyermekkorom nagy részét egyedül töltöttem, amikor nem látogattak meg a barátaim. Egyedül, kivéve egy fiút, aki soha nem nézett rám, és nem volt hajlandó beszélni velem. Állandóan rá gondoltam, miközben a folyosókon bolyongtam és üres szobákat fedeztem fel, kanyargó utamnak nem volt egyértelmű célja, és végül ott kötöttem ki, ahol utoljára álltam, mielőtt az életem felfordult.

A bálterem pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem, árnyékba burkolózva a nagy üres térben, ahová a fali lámpák gyenge fénye nem egészen ért el.

Három nagy csillár lógott egy sorban középen. Még kivilágítatlanul is lenyűgözőek voltak, a kristályprizmák folyékony gyémántként cseppentek le a többszintes keretekről. Lassan sétáltam alattuk, felfelé bámultam, és eszembe jutottak a szivárványszínű gyöngyök, amelyek a földet jelölik, amikor az összes izzó életre kelt.

A terem közepén megálltam, és lassan körbefordultam, rádöbbentem, milyen nagy ez a tér, olyan nagy, hogy a közepéről nem lehetett tisztán látni se az egyik, se a másik oldalát. Mégis, fiatalabb koromban sosem tűnt ilyen hatalmasnak. Talán egyszerűen csak megszoktam, a fényűzés elveszett egy olyan gyerek számára, aki soha nem értette meg, hogy az otthona falain túl szenvedő és éhező emberek vannak.

A gazdagság ezt teszi az emberrel, feltételeztem, szemellenzőt tesz a szemedre, és megakadályozza, hogy meglásd az igazságot. Elveszi a képességedet, hogy megértsd, hogy miközben te márványon jársz és selyembe öltözöl, van egy egész világnyi ember, akiknek alig van pénzük cipőre.

Csak néhány rövid hónapig tapasztaltam ezt a fajta gondot, és ez elég volt ahhoz, hogy visszarohanjak egy olyan házba, amelyről azt hittem, hogy megvigasztalhat. Azért választottam a szemellenzőt, mert nem voltam sem talpraesett, sem erős, a sminkem nem volt elég erős ahhoz, hogy átvészeljem a nehézségeket.

Elgondolkodtatott, hogy talán a családom gazdagsága jobban megnyomorított, mint ahogy azt én megértettem.

Miközben egy helyben álltam, megpróbáltam elképzelni, hogyan nézhetett ki a bálterem azon az éjszakán, megpróbáltam megérteni a csendet, amely a falakat fojtogathatta, miután annyi embert lemészároltak. Megpróbáltam elképzelni a holttesteket, ahogy ott feküdtek, ahová estek, megpróbáltam átélni a félelmet, amit érezhettek, amikor egy pszichopata pisztolyából golyók süvítettek ki.

Egy rémálom volt, amire emlékezni véltem: a vér szaga, a sikolyok hangja, a pánik, ami a duzzadó erekben és a törött csontokon keresztül száguldott.

De nem voltam benne, annak ellenére, amit az elmém mondott. Különben én is halott lennék, mint ők. Mégis, fogalmam sem volt, hogyan szöktem meg. Az emlék ugyanúgy elveszett számomra, mint a barátaim aznap este.

Hogyan sikerült egyetlen embernek ennyi embert megölnie anélkül, hogy valaki megállította volna, mielőtt mindannyiukat megölte volna?

Megfordultam újra, és megdöbbenve láttam, hogy egy férfi áll a távolban, és csendben figyel engem.

A terem egyik sarkában helyezkedett el, ahol az árnyék elrejtette őt, és egy sziluett volt, amit alig tudtam kivenni. A vállszélességéből és a magasságából ítélve feltételeztem, hogy biztonsági őr, egy impozáns alak, aki tökéletesen mozdulatlanul állt, és egy szót sem szólt bemutatkozásképpen.

Nyilvánvaló volt, hogy látott engem, és tudnia kellett, hogy én is látom őt, de nem mozdult felém, és nem próbált beszélgetni. Egyszerűen csak állt egy percig, mielőtt megfordult, hogy elhagyja a helyiséget.

Kezdtem megint utálni ezt a helyet. Gyűlölni a szellemeket, amelyek még mindig ott lappangtak, és a változásokat, amelyek az alatt az idő alatt történtek, amíg távol voltam. Öt emelet, három a föld felett és kettő a föld alatt, és nekem csak ugyanazokat a területeket sikerült felfedeznem, amelyeket gyerekkoromban ismertem.

A Rose-birtok külsőre ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem, de volt benne valami több, valami olyannyira más, hogy nehezen tudtam rátapintani a lüktetésére, vagy megérezni az ízét.

Egy otthonnak mindig azt kellene éreztetnie, hogy szívesen látnak, de most nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez a kúria ketreccé vált, és én voltam olyan ostoba, hogy önként sétáltam bele.

Ezután a lakosztályomba sietve egész éjjel forgolódtam, álmaimban holttestek és vérpatakok képei, egy arctalan férfi járkált benne, aki mindig figyelt, miközben engem üldözött.

A harmadik napon egy olyan zajra ébredtem, amely megrémített. Egy különösen csúnya rémálomból szakított ki, az elmém még nem dolgozta fel, hogy ébren vagyok, amikor kinyitottam a szemem, és egy szobalányt láttam, aki a kandalló melletti kis ülőhelyen lévő kanapé alatt porolt. Teljesen megfeledkezett rólam, mozdulatai hektikusak voltak, arckifejezése pedig zilált.

Túlreagáltam a váratlan társaságot, a rémálomtól való félelmem és a csapdába esés érzése egy pillanatnyi dühkitöréssé egyesült, ami miatt ráförmedtem, amiért megzavarta az alvásomat.

– Mit keresel itt ilyen korán?

A nő felém pördült, szőke haja kócosan állt. Kék szemei ijedten kerekedtek el, amikor meglátott az ágyban ülve, ajkai szétnyíltak, majd újra összecsukódtak, mintha válaszolni akart volna, de nem tudott.

A pánikjának el kellett volna mosnia az enyémet, de ez valamiért csak még dühösebbé tett. Úgy éreztem, mintha egy idegen helyen lennék, az alvásból fakadó álmosságom nem múlt el elég gyorsan. Bocsánatot kellett volna kérnem, amiért rászóltam, hogy a munkáját végzi, de csak annyit tudtam tenni, hogy azt kiabáltam: – Kifelé!

Könnyek szöktek a szemébe, és megfordult, hogy kimeneküljön a szobából. Ám ahogy elhaladt az ajtó melletti kis íróasztal mellett, a könyöke beleütközött egy kristály virágvázába, és a liliomokból és rózsákból álló finom elrendezés felborult, majd a padlóra zuhant.

A szobalány ijedtében felsikoltott, majd kirohant, én pedig feljebb toltam magam, amíg teljesen fel nem ültem, és a sajnálat úrrá lett rajtam, mire elkiáltottam magam: – Várj! Gyere vissza!

Bizonyára nem hallotta meg, amit mondtam. Morogva beszéltem, mintha még mindig a szobában lenne.

– Sajnálom, hogy udvariatlan voltam.

Semmi értelme nem volt. A szobalány már elszaladt, én pedig úgy éreztem magam, mint egy dühöngő ribanc, amiért ráförmedtem. Igen, korán volt még berontani egy nő hálószobájába, de ő csak a munkáját végezte, és nem volt jogom ahhoz, hogy emiatt rosszul érezze magát.

A kezembe temettem az arcomat, és leráztam magamról a maradék rettegést, amit a megszakadt alvás és a rémálmok miatt éreztem. Mély levegőt vettem, és felemeltem a fejem, hogy a széttört vázát és a szétszórt virágokat bámuljam.

A legkevesebb, amit tehettem, hogy feltakarítottam a rendetlenséget, hiszen az én rossz hangulatom okozta.

Ledobtam magamról a takarót, mezítláb beballagtam a fürdőszobába, hogy felkapjak egy törölközőt és egy kis szemeteskosarat, aztán a rendetlenség felé vettem az irányt.

Megreccsent a térdem, amikor leguggoltam, hogy a törölközővel feltöröljem a vizet, mielőtt egy kupacba gyűjtöttem a virágokat, és elkezdtem összeszedni a legnagyobb üvegszilánkokat.


 

5 megjegyzés: