HÁROM
Fordította:
Shyra
Lisbeth
– Hol kívánja tárolni
ezeket a bőröndöket? Amíg várakozik, el tudjuk őket helyezni az előcsarnok
közelében lévő szekrényben.
Felnézve
a szálloda portására, mosolyt erőltettem az arcomra, pedig nem éreztem mást,
csak szégyent. Képtelenség volt megmondani, hogyan jutottam idáig, lehetetlen
volt megérteni, hogyan születtem bele egy olyan életbe, ahol semmi gondom nem
volt a jövővel kapcsolatban, hogy aztán huszonhét évesen kevesebb mint ötven
dollárral a számlámon és üres kézzel találjam magam.
– A
szekrény jó lesz. Köszönöm. A nagybátyám azt mondta, hogy egy órán belül jön
értem valaki.
Soha
életemben nem voltam még ennyire lecsúszott és kétségbeesett. Ha az anyám nem
lenne már halott, magam ölném meg őt azért a káoszért, amit rám hagyott:
Nincstelenül, remény nélkül, hogy egyedül keressek pénzt. Anyám, mielőtt
elhagyta volna ezt az életet, kivéreztette a számláinkat, pazarlóan élt tovább,
miközben menekültünk. És miért? Hogy megmentse az életemet? Hogy elmeneküljek a
férfi elől, akinek apám a tizenhetedik születésnapomon ígért?
Soha
nem értettem, honnan tudta anyám, hogy el akarnak küldeni, vagy hogy apám miért
tett volna ilyesmit. Nem mintha pénzre lett volna szüksége, vagy olyan nagy
szívességgel tartozott volna valakinek, amit csak a lánya testével tudott volna
kifizetni.
De anya
bizonygatta, hogy a legjobbat akarta tenni. Soha nem árulta el a férfi nevét,
vagy hogy miért volt olyan veszélyes, csak folyamatosan ide-oda ingázott, amíg
nem maradt semmi, amiből megélhettünk volna. A partin megannyi ember halálára
mutatott rá, bizonyítékként arra, hogy a férfi, akinek apám eladott, egy
pszichopata volt. Azt állította, hogy elvesztette az eszét, amikor megtudta,
hogy eltűntem.
Nem
tudtam, hogyan tudott kirángatni a buliból. Az egyik percben még Eleanorral
beszélgettem az iskolai terveiről, a következőben pedig egy számomra ismeretlen
szobában ébredtem, ahol anyám az ablak előtt járkált.
Aztán
tíz évnyi rejtőzködés után anya meghalt, és rám hagyta, hogy egyedül oldjam meg
a helyzetet.
Ha nem
lett volna a nagybátyám, ma este az utcán lennék. A szállodaigazgató kedves
volt, amikor a szobámba jött. Nem nevetett vagy mosolygott, amikor közölte
velem, hogy nem engedheti tovább, hogy itt maradjak valamiféle fizetés nélkül.
Zavartnak tűnt, ha másért nem is, miattam, saját maga miatt, amiért el kellett
magyaráznia, hogy a vállalkozások nem kedvességből működnek.
Amikor
felhívtam Franklint, kétségbeesetten kértem kölcsönt. Ragaszkodott hozzá, hogy
eljöjjön hozzám, és folyton arról beszélt, hogy a családom túlélő tagjai
mennyire aggódtak.
Meglepett,
hogy semmit sem tudott a hollétemről, hogy nem tudott azokról a számlákról,
amelyekből anyám finanszírozta a szökésünket, csak azt tudta, hogy a
bemutatkozó bálom mészárlásba torkollott, és halottnak véltek, amikor nem
találtak meg.
Anyám
tíz éven át esküdözött, hogy Franklin vissza fog térni, és odaad engem annak az
embernek. Nem volt hajlandó felvenni vele a kapcsolatot, minden egyes
alkalommal elborult az agya, amikor megemlítettem. Remegtek az ujjaim, amikor
tárcsáztam a számát, de miután találkoztam vele, kezdtem azt hinni, hogy
anyámmal valami baj volt.
Talán
elvesztette az eszét, nem voltam benne biztos. Csak azt tudtam, hogy Franklin
olyan gyorsan sietett ide, ahogy csak tudott, hogy visszahívjon a
Rose-birtokra, szinte könyörgött, hogy térjek vissza. Az a férfi teljesen
magába roskadt, és én nem tudtam nemet mondani neki.
Nem
mintha olyan helyzetben lettem volna, hogy visszautasíthattam volna a
meghívását. Vagy ez, vagy az utca. A döntésem könnyű volt.
Nem
tagadhattam, hogy alig vártam, hogy hazatérhessek. Anyám számlái ellenére az
életünk nem luxusban telt. Nem úgy, mint a gyerekkoromban, amikor semmiben sem
szenvedtem hiányt, és minden a rendelkezésemre állt.
Beleértve
őt is... egy fiút, aki mindig az őrületbe kergetett, mert nem volt hajlandó rám
nézni, és nem volt hajlandó beszélni. Callan mindig mindent megtett, amit
követeltem tőle, anélkül, hogy ellenkezett volna, és az őrületbe kergetett,
hogy nem vitatkozott vagy panaszkodott. Tizenhét éves koromra már gyűlöltem őt,
de mégis sírtam, amikor megtudtam, hogy meghalt. Anya azt mondta, hogy még a
szolgák sem élték túl a mészárlást.
Nem
tudom, miért azzal reagáltam a hallgatására, hogy újra és újra bántalmaztam.
Egyszerűen nem bírtam elviselni a viselkedését. De aztán aznap este végre
találkozott a tekintetünk, olyan merészen nézett rám, miközben megitta az
italom, hogy csomót éreztem a torkomban, remegést a gyomromban, és olyan
gyorsan távoztam, ahogy csak tudtam, azok után, amiket mondtam neki. Azt
akartam, hogy fájjon neki.
És ez
volt az utolsó dolog, amit tőlem hallott.
– Miss
Rose.
Felkaptam
a fejem, ahogy az utolsó táskába pakoltam éppen. Nem volt sok mindenem; a
legtöbbet már eladtam, hogy eljussak oda, ahol most vagyok.
Az
ajtóban egy nő állt szállodai egyenruhában. Egy egyszerű, térdig érő, barnás
színű szoknya és egy fehér blúz. A haja primitív kontyba volt feltűzve, és
olyan szemekkel mosolygott rám, amelyek sokkal idősebbek voltak, mint az
enyémek, alatta a bőre sötét karikás, mintha túl sokat dolgozott volna.
– Itt
az autója. Mr. Thornston megkért, hogy jöjjek fel, és kísérjem ki önt.
A
szégyenérzet égő rózsaszínűre festette az arcom. Úgy kellett kikísérni, mintha
esetleg elbújhatnék valahol egy kis hátsó szobában, abban a reményben, hogy
senki sem talál rám. Úgy adta át az üzenetet, mintha kedvességből tette volna,
de mindketten tudtuk, hogy képes vagyok egyedül is boldogulni, és nincs
szükségem arra, hogy az ajtóig kísérjen. Nem voltam kisgyerek vagy vak. Magam
is képes voltammegtalálni azt az átkozott ajtót.
Mégis
úgy mosolyogtam, mintha az ajánlata csak egyszerű illem és finom vendégszeretet
kérdése lenne, egy olyan szolgáltatás, amelyet a szálloda minden vendégének
nyújtott.
– Köszönöm.
Már csak ezt az utolsó bőröndöt kell összepakolnom.
A
szemöldöke felszaladt. – Ó? Szeretné, ha valaki utánunk hozná?
Fintorogtam,
a színlelt udvariassága túl sok volt nekem. – Nem nehéz. Azt hiszem, egyedül is
elboldogulok vele.
A nő
bólintott, és megnézte a karóráját, mintha nem tudna elég gyorsan kitenni
onnan. Ha nem sietek, talán néhányszor még a lábujjával is kopogtatna, mielőtt
végezetül ide trappolna, hogy a karomnál fogva megragadjon, és kidobjon.
– Kész
– mondtam, becsuktam a táskát, és feltápászkodtam.
A nő
félszegen mosolyogva az ajtó mellett maradt, és követett, amikor átléptem rajta
és végigmentem a folyosón. Kínos társaság volt a liftben és az előcsarnokon
keresztül, a portás már a kocsinál állt, és a csomagtartóba pakolta a csekély
holmimat.
A hátsó
utasajtónál egy sofőr várakozott, fekete öltönye makulátlan volt, ahogy azt a
Rose család elvárta, és úgy nézett rám, mintha nem tudná elhinni, hogy valaki
olyan vagyok, aki megérdemli az idejét.
Persze,
nem úgy néztem ki, mint az az extravagáns, rég elveszett lány. Fekete
gyapjúnadrágot viseltem, világoskék ingem gyűrött volt, és a hajam
rendezetlenül a fejemre volt tűzve, miután csomagolás közben felbosszantott a
hossza. De ez nem jelentette azt, hogy ennek a férfinak úgy kellett bámulnia
rám, mintha nem lennék elég jó az autója hátsó ülésére. Ez nem olyan volt, mintha
napok óta nem fürödtem volna, és büdös lettem volna.
Csillogó
mosolyt villantottam, egy olyan arckifejezést, amire a szüleim büszkék
lennének, de még ez sem törölte le a szigorú tekintetet az arcáról.
Mióta
küldött Franklin verőlegényeket értem? A sofőröm gyerekkoromban kedves ember
volt. Soha nem nézett rám úgy, mintha értéktelen lennék. De lehet, hogy azután
az incidens után, amikor annyi családfőt lelőttek, minden cselédjüknek
bűnözőket kellett alkalmazniuk.
Mindenki,
aki csak volt valaki, ott volt azon a partin, és biztos vagyok benne, hogy a
biztonsági előírások hiánya nem tett jót a családomnak. Kétségtelen, hogy a
családok által irányított vállalkozásokban és egyéb hálózatokban évekig káosz
uralkodott, miután mindannyian meghaltak.
Feladva
a sofőr megbékítését, előreléptem, hogy kinyissa az ajtót. Lassan tette, nem
törődve azzal, hogy esetleg türelmetlen vagyok, miközben arra várok, hogy
elvégezze a munkáját.
– Miss
Rose – szólított meg, miközben elléptem mellette, hogy beüljek a bőrülésre.
Lehajtottam a fejem, és egy szűkszavú köszönömöt mondtam, mielőtt
becsukta az ajtót.
A kocsi
simán haladt előre, és újabb öt percen belül már úton voltam vissza egy olyan
házba, amelyről azt hittem, soha többé nem látom.
Abban a
pillanatban, hogy lekanyarodtunk a főútról, és megkezdtük a hosszú utat a
kanyargós kocsifelhajtón, amely a díszes bejárati kapuhoz vezetett, kifújtam a
levegőt, és megfeszítettem a vállamat, a pulzusom a torkomban dobogott, amikor
a kapuhoz gurultunk, és megláttam a nagy fémrózsát, amely a szárából elágazva a
kapu rácsait alkotta, mindegyik mentén éles tövisekkel.
A kapuk
kinyíltak, lassú csúszással jobbra-balra, aztán újra elindultunk, hogy
folytassuk a házhoz vezető utat.
Nem sok
minden változott az alatt az idő alatt, amíg távol voltam. A szüleim szerettek
játszani a vezetéknevünkkel, és a kerteket hatalmas, mindenféle színű
kúszórózsákból álló lugasokkal ruházták fel. Nagy bokrokból külön ágyásokat
alakítottak ki, és sövénylabirintust formáztak az illatos virágokkal.
A
négyemeletes kúria homlokzatán még több virág kúszott a magasba, a rózsák
illata olyan erős volt, hogy nem tudtam megállni, hogy ne engedjem le az
ablakot, és ne lélegezzem be.
Hűvös
szél fújt felénk, mintha a kocsit az egykori otthonom emlékeivel akarná
megtölteni.
Felnézve
a nagyméretű, felül boltíves bejárati ajtókra, megcsodáltam az íves lépcsőket,
amelyek izzó helyett tűzzel égő lámpák alatt tündököltek. A házban minden lámpa
égett, az ablakok meleg, borostyánszínű fényt árasztottak.
A kocsi
megállt, és a sofőr kiszállt, hogy kinyissa az ajtómat. Egy lépést sem tettem a
ház felé, mielőtt Franklin bácsi kilépett volna három férfival a háta mögött.
Felmentem
a lépcsőn, és az ölelésébe bújtam, miközben azok az emberek leszaladtak a
kocsihoz, hogy összeszedjék a holmimat.
– Jó,
hogy itthon vagy, Lisbeth. Nagyon aggódtunk, amikor eltűntél.
A
szállodában nem voltam hajlandó elmondani neki a teljes történetet arról, ami
velem történt, túlságosan féltem attól, hogy amit anyám mondott, igaz volt. Nem
volt szükségem megerősítésre, hogy apám eladott, mintha nem lettem volna
fontosabb, mint egy újabb vagyontárgya.
– Jó
itthon lenni.
Franklin
kartávolságra tartott, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a kora ellenére
milyen fiatalnak tűnik. Még mindig erős férfi volt, sokkal magasabb nálam,
sötét haja ezüstösebb, mint amire emlékeztem, míg szürke szemei élesek voltak.
– Gyönyörűen
nézel ki. De mindig is tudtam, hogy gyönyörű nő lesz belőled. Ezért óvtunk
annyira, amikor még gyerek voltál.
A
tenyere az arcomhoz ért, és jobban a fény felé billentette a fejemet. – Mindig
attól féltünk, hogy jön valaki, és elhurcol téged...
Elakadt
a hangja, és megrázta a fejét. – Jobb, ha nem beszélünk ilyen lehangoló
dolgokról. Meg kellene ünnepelnünk az érkezésedet.
Átkarolta
a derekamat, és a bejárati ajtóhoz vezetett.
– Gyere.
Hadd mutassam meg a lakosztályokat, amelyeket a visszatérésed reményében
tartottunk meg neked. Minden úgy van a gyerekkorodból, ahogy hagytad. Nem
engedném, hogy kipakolják a szobákat.
A
vállam elernyedt a gondolatra, hogy semmi sem változott. Vártam a kényelmes
ágyat és a ruhákkal teli szekrényeket. Nem sokat nőttem azóta, hogy elmentem,
és tudtam, hogy a legtöbb még mindig jó rám.
Minden
sminkemet, amim volt, ki kell dobnom. Minden bizonnyal tíz év után lejárt a
szavatossága. De pótolható volt, és majdnem elsírtam magam a gondolattól, hogy
nem kell majd azon gondolkodnom, hogyan fogok táplálkozni az elkövetkező
napokban.
Gyakorlatilag
lebegtem, ahogy Franklin bekísért a házba, a szemem végigfutott az ezüstös
csíkozású sötét márványpadlón, a padlótól a mennyezetig érő ablakokon a
távolban, amelyekről tudtam, hogy a belső udvarokba vezetnek.
Oldalt
nagyméretű ajtók nyíltak jobbra egy nappali, balra egy zeneszoba felé, előttem
pedig a nagy lépcsőház volt, amelynek két oldala egymás felé ívelt, hogy a
tetején egyesüljön, a márvány pedig makulátlan hófehér aranyszínnel, amely
pontosan ellentéte volt a padlónak. Sötét vaskorlátok vezettek fel a
cseresznyefából készült kapaszkodókhoz, az erkély pedig odáig nyúlt, ahol az
egész család felállhatott, és üdvözölhette a vendégeket.
A
tekintetem megállt, ahogy az erkély vonalát követtem.
Ott
állt az árnyékban egy férfi, aki lenézett. Nem láttam az arcát, mert a sötétség
elrejtette, de azt láttam, hogy magas és széles, a karjait mindkét oldalán
kinyújtotta, a keze a korlátot markolta.
Impozáns
alak volt, aki nem mozdult, miközben Franklin tovább vezetett az előcsarnokon
keresztül, egy férfi, aki nem szólalt meg, mégis figyelte az érkezésemet.
Majdnem
megbotlottam a saját lábamban, de Franklin karja a derekam köré fonódott, hogy
egyensúlyba hozzon ott, ahol álltam.
– Jól
vagy?
Erőfeszítésembe
került, hogy elvonjam a tekintetemet a férfiról, egy félénk mosolyra húzódott a
szám, hogy a nagybátyámra nézzek. – Igen. Sajnálom, csak...
Újra
felnéztem, és a férfi eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Lerázva
magamról a furcsa jelenlétét, elnevettem magam. – Azt hiszem, csak fáradt
vagyok.
Franklin
elvigyorodott. – Hadd mutassam meg a szobádat. Vehetsz egy hosszú fürdőt, és
kipihenheted magad. Itt nincs miért aggódnod. Most már itthon vagy, Lisbeth.
NÉGY
Fordította:
Shyra
Lisbeth
Időbe telik megszokni ezt a
helyet.
Ezt
mondogattam magamnak, mantraként ismételgettem ezeket a szavakat, amikor az
első nap otthon felébredtem, és nem tudtam magam rávenni, hogy kikászálódjak az
ágyból.
Kimerültem
a hónapokig tartó aggódástól, miközben a számláim kimerültek, és azt hittem,
nincs hová menekülnöm, és az első napon végignéztem, ahogy a régi életem
újjáépül körülöttem. A reggelit, az ebédet és a vacsorát az ágyba hozták nekem,
miközben a szobalányok sietve hozták be a friss törölközőket és piperecikkeket.
Minden
régit elvittek a szobámból, és új szappanokat, samponokat, fürdőolajokat és más
luxuscikkeket tettek a helyükre, amelyekre nem feltétlenül volt szükségem vagy
igényem. Nem bántottam azonban a személyzetet. Ők csak a munkájukat végezték.
Néhány óra zavartalanság azonban jobb lett volna, csak hogy hozzászokhassak
ahhoz a tényhez, hogy újra otthon vagyok, és nem menekülök többé.
A
második napra elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy kimerészkedjek a
lakosztályomból. És bár a ház alapjaiban ugyanaz volt, a levegő, amit
belélegeztem, dohosnak tűnt.
Ujjaim
végigkísérték a falak repedéseit, a szemem megcsodálta a számos zugba és
fülkébe beillesztett ólomüveg ablakokat, amelyeket ugyan sosem használtak
gyakran, de jó helye lehetett bárkinek, aki könyvet akart olvasni, miközben a
pihe-puha kanapékon pihent.
Nem
tűnt fel, hogy a kúria belső részletei mennyire díszesek voltak, és hogy az
elmúlt tíz év alatt ugyanazok a részletek voltak az elsők, amelyek elmosódtak a
fejemben. Most, hogy újra megismerkedtem velük, megértettem, mennyire
varázslatos volt az életem a bálom estéjéig.
A
földszintre érve elsétáltam egy ajtó mellett, és két különböző hangot
hallottam; egy férfi és egy női hangot. Párnasuhogás volt, amit érzéki nevetés
követett, ami felkeltette a figyelmemet, és kíváncsivá tett. Tudtam, hogy
udvariatlanság lenne bekukucskálni abba a szobába, de az ajtó résnyire nyitva volt,
és azon kaptam magam, hogy tenyeremet a fához nyomom, hogy átkukucskáljak a zaj
forrását keresve.
Mögöttem
lépések közeledtek a távolból. Megfordultam, az arcom rózsaszínűvé vált a
szégyentől, amiért kémkedésen kaptak, de csak azt láttam, hogy valaki befordult
egy másik folyosóra.
Otthagyva
a szerelmeseket, elsétáltam a folyosóra, hogy megnézzem, ki lehetett az, aki
rajtakapott, de az üres volt, a léptek eltűntek, mintha csak képzeltem volna az
egészet.
Így
volt ez a nap hátralévő részében.
Bármerre
mentem, éreztem, hogy figyelnek, a tarkómon felállt a szőr, a bőröm bizsergett
válaszul. Feltételeztem, hogy a személyzet bizonyára kíváncsi a rég elveszett
lányra, aki most itthon van, de nem bámultak nyíltan, és nem is kérdezősködtek
sokat.
Mégis,
nem tudtam lerázni az érzést.
Eljött
az ebédidő, amit Franklinnel töltöttem az ebédlőben. Sok kérdésemre óvatosan
válaszolt, viselkedése kissé kapkodó és szórakozott volt, mintha máshol kellene
lennie. De kellemes és szívélyes volt, többször javasolta, hogy érezzem magam
otthon, amennyire csak lehet, és töltsek egy kis időt a kertben.
Ebéd
után elment, hogy elintézze az üzleti ügyeit, én pedig ismét egyedül maradtam,
és a folyosókon bolyongva próbáltam visszaemlékezni egy olyan életre, amelyet
egy hatalmas babaháznak tűnő épületben éltem le.
Ez volt
az igazság a gyerekkoromról, ha a legapróbb részletekig lecsupaszítottuk: Apám
számára nem voltam más, mint egy élő baba, egy csecsebecse, amit csodálni
lehetett, és bár tudtam, hogy anyám szeretett, mindig túlságosan lefoglalta a
következő parti tervezése, vagy az, hogy az éppen itt tartózkodó vendégekkel
töltse az idejét.
Gyermekkorom
nagy részét egyedül töltöttem, amikor nem látogattak meg a barátaim. Egyedül,
kivéve egy fiút, aki soha nem nézett rám, és nem volt hajlandó beszélni velem.
Állandóan rá gondoltam, miközben a folyosókon bolyongtam és üres szobákat
fedeztem fel, kanyargó utamnak nem volt egyértelmű célja, és végül ott kötöttem
ki, ahol utoljára álltam, mielőtt az életem felfordult.
A
bálterem pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem, árnyékba burkolózva a
nagy üres térben, ahová a fali lámpák gyenge fénye nem egészen ért el.
Három
nagy csillár lógott egy sorban középen. Még kivilágítatlanul is lenyűgözőek
voltak, a kristályprizmák folyékony gyémántként cseppentek le a többszintes
keretekről. Lassan sétáltam alattuk, felfelé bámultam, és eszembe jutottak a
szivárványszínű gyöngyök, amelyek a földet jelölik, amikor az összes izzó
életre kelt.
A terem
közepén megálltam, és lassan körbefordultam, rádöbbentem, milyen nagy ez a tér,
olyan nagy, hogy a közepéről nem lehetett tisztán látni se az egyik, se a másik
oldalát. Mégis, fiatalabb koromban sosem tűnt ilyen hatalmasnak. Talán
egyszerűen csak megszoktam, a fényűzés elveszett egy olyan gyerek számára, aki
soha nem értette meg, hogy az otthona falain túl szenvedő és éhező emberek
vannak.
A
gazdagság ezt teszi az emberrel, feltételeztem, szemellenzőt tesz a szemedre, és
megakadályozza, hogy meglásd az igazságot. Elveszi a képességedet, hogy
megértsd, hogy miközben te márványon jársz és selyembe öltözöl, van egy egész
világnyi ember, akiknek alig van pénzük cipőre.
Csak
néhány rövid hónapig tapasztaltam ezt a fajta gondot, és ez elég volt ahhoz,
hogy visszarohanjak egy olyan házba, amelyről azt hittem, hogy megvigasztalhat.
Azért választottam a szemellenzőt, mert nem voltam sem talpraesett, sem erős, a
sminkem nem volt elég erős ahhoz, hogy átvészeljem a nehézségeket.
Elgondolkodtatott,
hogy talán a családom gazdagsága jobban megnyomorított, mint ahogy azt én megértettem.
Miközben
egy helyben álltam, megpróbáltam elképzelni, hogyan nézhetett ki a bálterem
azon az éjszakán, megpróbáltam megérteni a csendet, amely a falakat
fojtogathatta, miután annyi embert lemészároltak. Megpróbáltam elképzelni a
holttesteket, ahogy ott feküdtek, ahová estek, megpróbáltam átélni a félelmet,
amit érezhettek, amikor egy pszichopata pisztolyából golyók süvítettek ki.
Egy
rémálom volt, amire emlékezni véltem: a vér szaga, a sikolyok hangja, a pánik,
ami a duzzadó erekben és a törött csontokon keresztül száguldott.
De nem
voltam benne, annak ellenére, amit az elmém mondott. Különben én is halott
lennék, mint ők. Mégis, fogalmam sem volt, hogyan szöktem meg. Az emlék
ugyanúgy elveszett számomra, mint a barátaim aznap este.
Hogyan
sikerült egyetlen embernek ennyi embert megölnie anélkül, hogy valaki
megállította volna, mielőtt mindannyiukat megölte volna?
Megfordultam
újra, és megdöbbenve láttam, hogy egy férfi áll a távolban, és csendben figyel
engem.
A terem
egyik sarkában helyezkedett el, ahol az árnyék elrejtette őt, és egy sziluett
volt, amit alig tudtam kivenni. A vállszélességéből és a magasságából ítélve
feltételeztem, hogy biztonsági őr, egy impozáns alak, aki tökéletesen
mozdulatlanul állt, és egy szót sem szólt bemutatkozásképpen.
Nyilvánvaló
volt, hogy látott engem, és tudnia kellett, hogy én is látom őt, de nem mozdult
felém, és nem próbált beszélgetni. Egyszerűen csak állt egy percig, mielőtt megfordult,
hogy elhagyja a helyiséget.
Kezdtem
megint utálni ezt a helyet. Gyűlölni a szellemeket, amelyek még mindig ott
lappangtak, és a változásokat, amelyek az alatt az idő alatt történtek, amíg
távol voltam. Öt emelet, három a föld felett és kettő a föld alatt, és nekem
csak ugyanazokat a területeket sikerült felfedeznem, amelyeket gyerekkoromban
ismertem.
A
Rose-birtok külsőre ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem, de volt benne
valami több, valami olyannyira más, hogy nehezen tudtam rátapintani a
lüktetésére, vagy megérezni az ízét.
Egy
otthonnak mindig azt kellene éreztetnie, hogy szívesen látnak, de most nem
tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez a kúria ketreccé vált, és én voltam
olyan ostoba, hogy önként sétáltam bele.
Ezután
a lakosztályomba sietve egész éjjel forgolódtam, álmaimban holttestek és
vérpatakok képei, egy arctalan férfi járkált benne, aki mindig figyelt,
miközben engem üldözött.
A
harmadik napon egy olyan zajra ébredtem, amely megrémített. Egy különösen
csúnya rémálomból szakított ki, az elmém még nem dolgozta fel, hogy ébren
vagyok, amikor kinyitottam a szemem, és egy szobalányt láttam, aki a kandalló
melletti kis ülőhelyen lévő kanapé alatt porolt. Teljesen megfeledkezett rólam,
mozdulatai hektikusak voltak, arckifejezése pedig zilált.
Túlreagáltam
a váratlan társaságot, a rémálomtól való félelmem és a csapdába esés érzése egy
pillanatnyi dühkitöréssé egyesült, ami miatt ráförmedtem, amiért megzavarta az
alvásomat.
– Mit
keresel itt ilyen korán?
A nő
felém pördült, szőke haja kócosan állt. Kék szemei ijedten kerekedtek el,
amikor meglátott az ágyban ülve, ajkai szétnyíltak, majd újra összecsukódtak,
mintha válaszolni akart volna, de nem tudott.
A
pánikjának el kellett volna mosnia az enyémet, de ez valamiért csak még
dühösebbé tett. Úgy éreztem, mintha egy idegen helyen lennék, az alvásból
fakadó álmosságom nem múlt el elég gyorsan. Bocsánatot kellett volna kérnem,
amiért rászóltam, hogy a munkáját végzi, de csak annyit tudtam tenni, hogy azt
kiabáltam: – Kifelé!
Könnyek
szöktek a szemébe, és megfordult, hogy kimeneküljön a szobából. Ám ahogy
elhaladt az ajtó melletti kis íróasztal mellett, a könyöke beleütközött egy
kristály virágvázába, és a liliomokból és rózsákból álló finom elrendezés
felborult, majd a padlóra zuhant.
A
szobalány ijedtében felsikoltott, majd kirohant, én pedig feljebb toltam magam,
amíg teljesen fel nem ültem, és a sajnálat úrrá lett rajtam, mire elkiáltottam
magam: – Várj! Gyere vissza!
Bizonyára
nem hallotta meg, amit mondtam. Morogva beszéltem, mintha még mindig a szobában
lenne.
– Sajnálom,
hogy udvariatlan voltam.
Semmi
értelme nem volt. A szobalány már elszaladt, én pedig úgy éreztem magam, mint
egy dühöngő ribanc, amiért ráförmedtem. Igen, korán volt még berontani egy nő
hálószobájába, de ő csak a munkáját végezte, és nem volt jogom ahhoz, hogy
emiatt rosszul érezze magát.
A
kezembe temettem az arcomat, és leráztam magamról a maradék rettegést, amit a
megszakadt alvás és a rémálmok miatt éreztem. Mély levegőt vettem, és
felemeltem a fejem, hogy a széttört vázát és a szétszórt virágokat bámuljam.
A
legkevesebb, amit tehettem, hogy feltakarítottam a rendetlenséget, hiszen az én
rossz hangulatom okozta.
Ledobtam
magamról a takarót, mezítláb beballagtam a fürdőszobába, hogy felkapjak egy
törölközőt és egy kis szemeteskosarat, aztán a rendetlenség felé vettem az
irányt.
Megreccsent
a térdem, amikor leguggoltam, hogy a törölközővel feltöröljem a vizet, mielőtt
egy kupacba gyűjtöttem a virágokat, és elkezdtem összeszedni a legnagyobb
üvegszilánkokat.
❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen!
VálaszTörlésNagyon köszönöm!
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés