43.-44.- Epilógus

 

NEGYVENHÁROM

Fordította: Jane

Lisbeth

Hülyeség volt részünkről, hogy idejöttünk. A nő, aki vezetett kétségbe volt esve, a lövések túl közel voltak, a férfiak sikolyai olyan szörnyűek, hogy tudta, el kell rejtőznünk, különben elkapnak minket.

Ahogy gyakorlatilag végigvonszolt a folyosón, a vér csöpögött a fejemből, nyomokat hagyva magunk után, miközben a nő minden ajtót ellenőrzött, mind zárva voltak, csak egy maradt nyitva, hogy átmehessünk rajta.

Amikor beléptünk a szobába, az üres volt, minden hang visszhangzott a nagy térben. A leghátsó részbe vezetett, alig bújtatott el minket a vastag árnyékban, amikor az ajtó ismét kinyílt, és Moritze belépett.

Az ajtó halkan becsukódott mögötte, a szeme a távolban fürkészte a terepet, mielőtt lenézett a padlóra, és elvigyorodott. Megcsúsztatta a cipője elejét a véremben, pisztolyt szorított a kezébe, és megszólalt.

– Nem gondoltam, hogy egyedül kijutsz a pincéből. Elég keményen elintéztelek.

A tekintete felemelkedett, lassan kutatott a távolban, hogy mozgást keressen. Tekintete sosem akadt meg azon a helyen, ahol kuporogtunk, a szoba fénye túl gyenge volt.

– Az első sorból nézheted Callan halálát. Épp most ugrasztják ki a rejtekhelyéről, és pontosan oda vezetik, ahová kell.

Sóhaj, a hang inkább megkönnyebbülés, mint kimerültség, inkább győzelem, mint vereség.

– Reméltem, hogy nem kell látnod, mit teszek vele, de azt hiszem, hogy helyénvaló, hogy végignézheted a halálát. Talán kedves leszek, és megduglak a teste mellett, hogy úgy érezd, ez lesz az utolsó alkalom.

Sem a nő, sem én nem válaszoltunk, a karja szorosabban körém fonódott, ahogy a lövések elhalkultak a távolban.

Moritze oldalra billentette a fejét, mosoly csúszott az arcára.

– Úgy tűnik, az első menetnek vége. Csak idő kérdése, hogy mikor kezdődik a második menet.

Lassan felénk sétált, a cipője kattogása halk hangot adott ki a betonon. A testem megfeszült, ahogy közelebb ért, de megállt középen, némán, nyálkás mosolya egyre szélesebbre húzódott, amikor dörömbölés hallatszott a távolból.

Moritze magában nevetve mondta: – Callan mindig olyan türelmetlen. De számára már csak egy hely van, ahová juthat. Az embereim hamarosan megtalálják.

Hátat fordított nekünk, várakozóan, a tekintetét a nyitva hagyott ajtóra szegezte. Tudtam, hogy amikor a dörömbölés abbamarad, akkor rátaláltak Callanre, de valahogy rájöttem, hogy Callan ahelyett, hogy elkerülte volna a csapdát, amit állítottak neki, inkább úgy döntött, hogy belesétál.

Ha ezt túléli, akkor megölöm, amiért ilyen hülye volt.

Pár perccel később bekísérték, két őr mögötte, a kezét felemelve és a feje tetejére szorítva.

Abban a pillanatban nagyobb volt az életnél is. Még fogolyként is. Még úgy is, hogy három ember kezében volt a sorsa, akik holtan akarták látni. Amint beléptek az ajtón, a mellettem ülő nő megfeszült, karja még jobban körém zárult, és a lélegzete kiszaladt az ajkai között.

Majdnem felnevettem a reakción.

Callan ilyen hatással van az emberekre.

Nem lehetett úgy ránézni, hogy ne tudtad volna, mekkora hatalom van benne, a csendes erő, az abszolút fenyegetés, hogy ha keresztbe teszel neki, akkor az életeddel játszol.

Moritze meg fogja bánni ezt a döntést. Meg kellett bánnia. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy győzni fog.

A két férfi beszélgetett, a lélegzetem a tüdőmben rekedt a feszült szóváltástól, a tekintetem a Moritze kezében lévő fegyver és Callan között ingadozott. Forgattam a szemem, amikor Moritze azt állította, hogy az ágyában vagyok, aztán még inkább, amikor Callan harcosnak nevezett, amikor keményen megdugott.

Akkora seggfej volt.

Még ebben is.

A mellettem ülő nő rám vetette a pillantását, amikor Callan megjegyzést tett, és az arcom forróságtól lángolt az ereimben lévő hideg félelem ellenére. Vállat vontam, megráztam a fejem, de aztán megbántam, amikor a fájdalom végigsistergett a testemben.

Orvosra volt szükségem, de a sérüléseim csekélyek voltak, amikor Callan élete forgott kockán.

Szívem hevesen vert, tehetetlenül bámultam, bizonytalanul, hogy Callan életben elsétál-e ebből az egészből.

Három férfi.

Három fegyvert irányítottak rá.

És csak egynek kellett meghúznia a ravaszt, hogy véget vessen az életének.

De könyörgés helyett a makacs seggfej inkább tovább piszkálta. És amikor térdre ereszkedett, a szívem a torkomba kúszott, ott ragadt, és úgy dobolt, mint egy harci dob, őrült, kaotikus ütemekkel.

A nő elrántotta tőlem a karját, talpra lökte magát, és felkiáltott.

– Callan!

Borostyánszínű szemei felemelkedtek, valahogy megtaláltak minket az árnyékban, az a veszélyes tekintet, amely nem maradt le semmiről, a mellettem álló nőre siklott.

Könnyek szúrták a szememet, a testem olyan mozdulatlan volt, mintha bármilyen mozdulat is elpusztítaná őt. Azt a férfit. Azt a fiút. Azt a sötét lelket, akit soha nem akartam térden látni.

Ahogy gyerekkorunkban, most is a földre rogyott, anélkül, hogy feladta volna a büszkeségét, a hatalmát, a veszélyes elméje csendes erejét.

A múltunk képei villantak át a fejemen. A bűntudat elnyelt. Düh égetett. A suttogó gondolat, hogy mindig látnom kellett, amikor a leggyengébb volt.

Küzdj, Callan!

Te rohadt szemétláda, harcolj!

Mindig is ezt akartam tőle, amikor gyerekek voltunk. És ez az, amit most is kellett tennie.

Nem veszíthettem el.

Mindezek után nem.

Nem azután, hogy újra megtaláltam.

A szívem megállt, amikor Moritze meghúzta a ravaszt, egy sikoly szakadt ki a torkomból a tűzvillanásra, a hangra, ami egyszerre pattant vissza minden falról.

Nem pislogtam.

Nem vettem levegőt.

Nem mertem elfordulni tőle.

Még egy másodpercre sem.

Ha megtettem volna, nem vettem volna észre a gyors mozdulatot, nem értettem volna meg, hogy Callan végig arra várt, hogy Moritze lőjön.

Minden olyan gyorsan történt, hogy csak annyit tudtam felfogni, hogy Callan az egyik embert az oldaláról maga elé rántotta, a golyó pedig húst talált, miközben a második férfit is váratlanul érte, ahogy őt is lerántotta a földre.

Moritze ismét tüzelt, de a golyó a második őrbe csapódott, vér fröccsent, miközben Callan talpra lökte magát, és előrerohant.

A szívem hirtelen megdobbant, amikor Moritze-t a földre lökte, hangos csattanással eltörte a csuklóját, ahogy kirántotta a fegyvert a férfi kezéből, majd olyan arckifejezéssel állt fölé, amely a halál ígéretét hordozta magában.

A mellettem álló nő és én egyszerre fújtuk ki a levegőt, a szívünk kétségtelenül ugyanazt a ritmust verte, a tekintetünk a két férfira szegeződött, az egyik a hátán feküdt, a másik fölötte állt.

De amikor már azt hittem, hogy Callan meghúzza a ravaszt, és véget vet a harcnak, az ajkak felíveltek, és felénk dobta a fegyvert.

Nem tudtam megmozdulni, de a nő előrehajolt, hogy megragadja a fegyvert, megértette, hogy Callan nem egyszerűen eldobta, hanem átnyújtotta a fegyvert, arra az esetre, ha valami baj történne, és szükségünk lenne a védelemre.

Míg Moritze mozdulatlanul feküdt, a szemei a fenyegetésre meredtek, amely a felette tornyosult, Callan lassan leereszkedett, hogy megmarkolja Moritze ingét, és felemelje a hátát a padlóról.

– Ahogy korábban mondtam, megölted két emberemet, és megérintettél valami mást is, ami nem a tiéd.

Az első ütéstől, ami Moritze állkapcsát érte, a nyaka fájdalmasan hátracsapódott, vér szivárgott le az ajkán, ahol a hús felhasadt.

– Ezt Bennyért kapod.

A második ütés ugyanolyan dühvel érkezett, újabb nyakcsattanás, még több vér fröccsent ki, ahogy a csontok ropogtak az ütés alatt.

– És ezt Connorért.

– Csak ölj meg! – vicsorgott Moritze, ajkai gúnyos mosolyra húzódtak a duzzanat ellenére.

– Örömmel!

Nem volt gyors vagy könnyű halál.

Láttam már Callant harcolni korábban is, láttam, milyen halálos folyékonysággal használja az erejét, megborzongtam a brutalitásának valódiságától. De ebben a helyzetben, az erőszak, amit egy olyan emberre szabadított, akit okkal gyűlölt, Callan kegyetlen volt, minden egyes ütés eltörte a csontokat, amiket eltalált, Moritze arca csak pép volt, mire Callan talpra állt, és átdobta a férfit a szobán, hogy aztán a férfi felé lopózzon és a karjait meg a lábait taposta szét.

Sikolyok szaggatták át a szobát, az epe felkúszott a torkomon, hogy tanúja lehettem ilyen féktelen agressziónak, a vér és a húgy szaga mérgező felhőként terjengett a levegőben, ahogy Callan folytatta a halálos támadást, hideg arckifejezéssel, elszabadult indulataival.

Azt hittem, Moritze már meghalt, miközben Callan tovább dobálta, mintha a teste nem nyomott volna semmit, miközben folytatta az ütést és a zúzást, kínzást és pusztítást.

Sírtam. Nem Moritze életéért, hanem azért, mert megértettem, hogy Callan nem csak egy embert pusztított el, aki bántotta őt, hanem kiűzte az összes sötétséget, amely végigkísérte az életét.

Egy fiú, akiből rabszolgát csináltak.

Egy rabszolga, akit úgy kezeltek, mint egy megvert kutyát.

Egy férfi, aki egy fájdalmas élet lángjain felülemelkedett, hogy bebizonyítsa, ő a legerősebb mindannyiunk közül.

Ahogy néztem őt, rájöttem egy másik igazságra, amely mélyen a titkok és hazugságok alatt lapult:

Olyan zsigerbe vágó önmérsékletről tett tanúbizonyságot, amikor rólam volt szó, még akkor is, amikor azt hittem, hogy a legerőszakosabb.

Tudtam, milyen érzés azoknak a dühös borostyánsárga szemek a célpontjának lenni, de ismertem annak a kéznek a gyengéd érintését is, amely bűntudat nélkül össze tudott volna törni.

Elég volt. Elegem volt.

És miközben úgy tűnt, Callan nem tudta visszahúzni magát a halálosztás széléről, a mellettem lévő nő elengedte a kezem, hogy odamenjen, mert mögé lépni, és pontosan kimondani, amire gondoltam.

– Callan, állj meg. Halott, eleget tettél.

Szembe fordult vele, vállai és mellkasa hullámzott a zihálástól, vér és verejték csöpögött sötét haja végéből. Bíbor patakokban végigfolyt a karján és arcán, hunyorogva nézett a nőre, akit olyan ádáz szándék vezérelt, hogy abban a pillanatban féltettem az életét.

A nő nem mozdult, fejét felbillentette, hogy ránézzen, miközben Callan lebámult.

Talán azért nem ismertem fel, mert nem tudtam összpontosítani, ezért nem láttam meg, amit látnom kellett volna. Vagy talán a sokk és a fájdalom volt az, ami meggátolt attól, hogy megértsem, miért álltak olyan mozdulatlanul mindketten, és olyan volt, mintha egy fényképet látnék, mint két élő embert.

A szobában fülsüketítő csend volt, a feszültség megtört, amikor Callan ajkai szétnyíltak, mély hangja, mint a mennydörgés egy nagy helyiségen keresztül, ami hirtelen nagyon kicsinek tűnt.

– Hol van Lisbeth?

A nő nem fordult felém, tekintete az övére szegeződött, amikor arrafelé mutatott, ahol engem hagyott.

Callan csak egy pillanatig habozott, az arcán az a kifejezés, amit nem tudtam leolvasni, amit nem tudtam felfogni.

Mintha egy varázslat tört volna meg, amikor végre eltávolodott a nőtől, és ahogy néztem, ahogy felém jön, rájöttem, hogy Haley-nek igaza volt abban, amit arról mesélt, hogy milyen érzés, amikor egy férfi feléd megy a ringből.

Izgalmas és félelmetes volt egyszerre. Nem tudtál ránézni a csata bizonyítékára, amelyet megvívott, és nem féltél a veszélytől, ami feléd tartott.

De még ez a félelem sem volt több, mint egy villanás, mert a látványa minden nőies és lágy bensőmet még inkább ellágyította.

Minden fájdalmam elszállt, ahogy közeledett, tekintetünk összegabalyodott, ahogy mellém kuporodott.

A szeme felmérte a fejsérülésem, hunyorgott a véremre, amely a hajamba száradt. De azok a kezek, amelyeket az imént néztem, amint egy másik férfit széttépnek, olyan gyengédek voltak, amikor kinyújtotta, hogy megérintsen.

– Meghaltunk? – kérdezte, a különös kérdéstől a szemöldököm felszaladt, összeszorult a gyomrom.

– Nem hiszem.

Callan előrehajolt, és lágy csókkal végigsimította a száját az ajkamon, amitől borzongás futott végig a gerincemen.

A hangja csupán egy suttogás volt, tekintetem rabul ejtette.

– Pedig így kell, hogy legyen – mondta.

– Miért?

Lassan pislogott, és kinyitotta a szemét, tekintetében valami olyan volt, amit nem értettem.

– Mert ez lehet az egyetlen oka annak, hogy az anyám itt van.

 

NEGYVENNÉGY

Fordította: Jane

Callan

Újabb hét telt el az után az éjszaka után, amikor véget vetettem Antonio Moritze életének.

Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy Jacob és Lisbeth szobája között járkáltam, túl sok órát beszéltem az egészségügyi személyzettel, akik folyamatosan tájékoztattak arról a két emberről, akik igazán számítottak.

Jacobnak megműtötték a térdét, míg Lisbethnek túl sokáig tartott, hogy felépüljön a fejsérüléséből.

Ketyegő bomba voltam az első néhány napban, olyan feszültséggel, hogy egy rossz mozdulat megtörte volna az indulataim gyenge fékjét.

Jacobra és Lisbethre koncentrálva figyelmen kívül tudtam hagyni a titkokat, amik kiderültek, lehetővé tette, hogy lassan megértsem és megemésszem a valódi mélységeket, amelyeket a Rose család hazugságai hordoztak magukban.

A falnak támaszkodva álltam egy nagy központi konferenciateremben, amelyet túlságosan is szűknek éreztem, túl zártnak, túl zsúfoltnak egy olyan csoporttal, akiknek nem kellett volna itt lenniük, keresztbe tettem a karomat a mellkasom előtt, hunyorogtam, az állkapcsomban minden egyes alkalommal megugrott egy izom, amikor összeszorítottam a fogaimat.

Alig bírtam ránézni egy bizonyos nőre, aki leggaládabb módon elárult.

– Mondd el még egyszer – követeltem, a hangom nyugodt volt a benne lapuló figyelmeztetés ellenére.

Franklin hátradőlt a székében, a bőrfotel nyikorgásával egyszerre fújta ki a levegőt.

– Már kétszer elmondtuk...

A tekintetem találkozott az övével.

– Úgy emlékszem, hogy megfenyegettelek, hogy megöllek, ha legközelebb megtudom, hogy hazudtál nekem. Az, hogy még mindig lélegzel, sokat elárul a visszafogottságomról, amit jelenleg tanúsítok. Ne kísértsd a szerencsédet.

A szája összezárult, a szín elszállt az arcáról, nem a félelemtől, hanem az undoromra adott reakciója miatt.

Hogy a picsába merészeltek úgy visszabámulni rám, mintha nem esküdtek volna össze a hazugságra? Hogy megtévesszenek? Hogy játszadozzanak az életemmel anélkül, hogy valaha is megálltak volna, hogy átgondolják, mit tesznek velem?

Nem csak velem.

Lisbethtel is.

Lehet, hogy ő volt az elkényeztetett hercegnő ebben az elcseszett családban, de az ő életét is ugyanúgy porba tiporták.

A tekintetem az anyámra siklott, az iránta érzett szeretetem harcolt a gyűlölettel, amit azért éreztem, amiért tíz éven keresztül elhittem, hogy meghalt. Tiszta szívfájdalom ragyogott az arckifejezésében, bánat azért, amit tett. Ez még egy kicsit sem nyugtatott meg.

Franklinre szegeztem a tekintetemet, a szavaim tagoltak voltak, minden szótagomban ott lapult a haragom puszta pengéje.

– Magyarázd el még egyszer.

Egy kezével végigsimított az arcán, és így szólt: – Megpróbáltuk megvédeni a családot...

– A kibaszott elejétől – üvöltöttem, nem voltam abban a hangulatban, hogy az események rövidített verzióját hallgassam.

A csend átjárta a szobát, három szempár bámult rám, mindegyiküknek a saját bűntudata tükröződött az arckifejezésén.

Franklin ült az asztalfőn.

Az anyám a jobbján.

Gretchen a balján.

– Nos, ha ezt a történetet egy idősíkon meséljük el, akkor azt hiszem, ez az egész ott kezdődik, amikor Gretchent elrabolták és rabszolgának hozták ide.

Az állkapcsom megfeszült, forrongott bennem a gyűlölet, amit az a szemétláda, Marcus tett vele.

– Az anyád és te még nem kezdtetek el dolgozni a kúriában, ami nyilvánvaló, tekintve, hogy még meg sem születtél.

Az asztalnál ülő embereken kívül minden másra néztem, és tanulmányoztam a cipőmet, a bőrön lévő kopásokat, a márványpadló csillogását alattuk, miközben beszélt.

– Marcus szabadkezet kapott a rabszolgákkal – magyarázta Franklin –, és Gretchen terhes lett Lisbethtel. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen botrányos dolog nem kerülhetett nyilvánosságra, így ahelyett, hogy megkockáztattuk volna, hogy Gretchen szabadon nevelje fel a gyermekét, Katrina úgy döntött, hogy örökbe fogadja a gyermeket, és sajátjaként neveli fel.

– Ez volt az első hazugság – jegyeztem meg. – Egy olyan, amelyet Lisbeth még mindig nem tud.

Gretchen hangja megremegett, amikor megszólalt: – Elmondhatom neki.

Balra fordítottam a fejem, tekintetem találkozott az övével.

– Nem, majd én elmondom neki. Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikőtökben is teljesen megbízhatok, hogy őszinték lesztek.

Bólintott, miközben a medáljával játszott.

Mielőtt Franklin folytatta volna, rámutattam: – Egy teljes élet, amely hazugságokon és titkokon alapul. És miért? A hiúságért? Hogy megvédjétek egy olyan család hírnevét, amelynek nincs joga jobbnak tartani magát, mint azok az életek, amiket elpusztítottak a folyamat során?

A torka megmozdult, hogy lenyelje ezt az igazságot. Franklin megszólalt: – Folytassam?

Bólintottam, és ismét a cipőmet bámultam, miközben feldolgoztam minden egyes szót.

– Amikor Lisbeth idősebb lett, az anyád és te megérkeztetek. Ahogy te is tudod, téged Lisbeth szolgálójának neveztek ki.

– Bűnbaknak – javítottam ki.

Elhallgatott, bólintott.

– Igen. Amit veled tettek, azt soha nem lett volna szabad megengedni. És mivel az évek múlásával Marcus olyanná vált, amit egyikünk sem ismert fel. Elkezdte szétszakítani a családot, anyagi csődbe kergetett minket. Mivel én voltam az, aki mindent irányított, tudtam, hogy valami drasztikus dologra van szükség, mielőtt mindannyian tönkremegyünk.

Anyám szólalt meg, lágy hangja pengeként hatott az idegeimre.

– Azt akartuk, ami a legjobb mind Lisbethnek, mind neked. Ezt meg kell értened.

– Mi volt a legjobb?

A szemem rá szegeződött, a testem előremozdult, ahogy a kezemet az asztalra csaptam.

– Megkínoztam, amikor először jött ide vissza, mert azt hittem, hogy ő az oka annak, hogy meghaltál. Megölhettem volna.

– De nem tetted meg – válaszolta, eltökéltsége rendíthetetlen volt. – Tudtam, hogy nem tennéd. Túlságosan szeretted őt.

Franklin megköszörülte a torkát, a hang felhívta rá a figyelmemet. Annak ellenére, hogy körülöttem elektromos sercegéssel szikrázott a düh, a szemembe nézett.

– Megkértem anyádat, hogy csempésszen drogot a pezsgőbe aznap este, Lisbeth báljának estéjén. Nem annyit, hogy öljön, csak annyit, hogy mindenki, aki ivott belőle, elájuljon. Nem gondoltuk volna, hogy te is megiszod.

A gondolataim visszarepültek arra az éjszakára, amikor ez az egész elkezdődött, arra az első alkalomra, amikor megszegtem a szabályokat, amikor Lisbeth arcába bámultam, és megittam a poharából a pezsgőjét. Így ájultam el a mészárlás éjszakáján.

Követelnem kellett volna, hogy láthassam az anyám holttestét. Nem kellett volna elhinnem, hogy tényleg halott, hacsak nem látom a saját szememmel.

– Mindegy, anyád aggódott, hogy mi lesz veled, és csak akkor volt hajlandó segíteni nekem, ha megígértem, hogy örökbe fogadlak, és Rose leszel. Azt akarta, hogy megkapj mindent, a hatalmat. Lisbeth...

A vállam megfeszült a nevére, arra az emlékre, amit vele tettem, amikor visszatért.

– Nem tudtuk, hogy Katrina rájött, hogy Lisbeth Sergio Moritze-nak lett adva. Soha nem lett volna szabad elutaznia vele azon az éjszakán. Elszökött miközben készültünk...

– Szisztematikusan kivégezni minden személyt abban a szobában – mondtam, felemelve a tekintetemet rá.

– Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megvédjük Lisbethet és téged. Ha az anyád élne, nem tudtalak volna kérdés nélkül örökbe fogadni. Szóval, megrendeztük a halálát.

A tekintetem anyámra siklott, és azt mondtam: – És te elmentél Lisbeth után vadászni. Katrina sokat sikoltozott, amikor megölted?

Az ajkai vékony vonallá húzódtak.

– Balesetnek tűnt. Tudtam, hogy Lisbeth vissza fog térni ide, és úgy volt igazságos, hogy Gretchennek is legyen esélye, hogy megismerhesse a lányát. Csak, hogy esélyt kapj arra, hogy szeresd a nőt, akit egész életedben üldöztél.

A tekintetem kettejük között vándorolt, és megkérdeztem: – Terveztétek valaha is, hogy elmondjátok nekem mindezt?

Mindhármuk arckifejezése eltorzult, az igazság, hogy soha nem tervezték, hogy megtudjam, nyilvánvaló.

Mégis düh forrongott bennem. A tekintetem Franklinre szegeződött.

– Miért követeltétek mindannyian, hogy bántsam Lisbethet, amikor visszajött? Miért nem bátorítottad azt, amit állítólag akartál?

Üres arckifejezése a helyén volt, a tekintete nyugodt.

– Találkoztál már magaddal? Találkoztál már Lisbethtel? Mindketten olyanok makacsok vagytok, mint az öszvérek. És tudtam, hogy pontosan az ellenkezőjét fogjátok tenni, mint, amit mondtam nektek. Mindig ezt teszed. Összekovácsoltalak titeket azzal, hogy úgy tettem, mintha szét akarnálak választani.

Ebben igaza volt, de ez még mindig nem mentette fel a hazugságokat.

Gretchen szólalt meg legközelebb, a hangja aggódó volt. – Mit fogsz elmondani Lisbethnek rólam? Be fogsz vallani mindent?

Bólintottam, és az ujjaimmal az asztalra koppintottam.

– Lisbeth már tudja, hogy ő a család jogos örököse. És mi már mindketten beleegyeztünk, hogy változtatunk. Nyilvánvalóan azok, akik előttünk voltak túlságosan belefeledkeztek a hiúságukba ahhoz, hogy helyesen cselekedjenek. Ami az első változás, hogy nem lesznek többé titkok. Nincs hazugság. Azt javaslom, hogy mindannyian készüljetek fel arra, hogy ő mit fog tenni veletek. Mostantól ő fog dönteni.

Anyám arcán aggodalom villant át. – És mi lesz veled?

Elvigyorodtam. – Én leszek az izom, bármilyen döntést is hoz. Ha bárki kihívja őt, először rajtam kell keresztülmennie.

Fenyegetésemet hangoztatva ellöktem magam az asztaltól, és anélkül hagytam el a szobát, hogy egy szót is szóltam volna hozzájuk. Túl dühös voltam, túlságosan megbántott. Túlságosan bizonytalan voltam, hogy hogyan mondjam el Lisbethnek az igazságot.

Friss levegőre volt szükségem, és ajtókat csapkodva rohantam végig a házon, a lépteim hadai doboltak a padlón.

Amint kiléptem az udvarra, összekulcsoltam a kezem, és a nap felé fordítottam az arcomat. A melege segített felolvasztani a düh hideg áramlását, segített megnyugtatni, hogy ne kezdjem el a falakat ledönteni, és lerombolni ezt a házat.

Az udvaron áthaladva, utat törtem magamnak a labirintusban, élveztem az egyedüllét vigaszát, a virágzó virágok édes illatát. Elértem a kijáratot, és megálltam, bámulva az erdőt, ami a házzal határos volt, az elmém a múlt emlékei és a jövő kérdései csapdájába esett.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre Lisbethet, amint mögöttem sétálgatott.

– Úgy nézel ki, mint akinek most jól jönne egy barát.

Megfordultam, hogy ránézzek, és a tekintetem a fehér rózsára esett, amit az ujjai között pörgetett, és elakadt a lélegzetem, amikor előrenyúlt.

– Ezt neked szedtem.

Mosolyra húzódott a szám a virág jelentőségére, a történetre, amit egy ilyen egyszerű mondatba csomagolt.

Elvettem tőle, bámultam a virágot, a tekintetemet felemeltem, hogy összeakadjon a két kék tengerrel, amiben ugyanaz a szívfájdalom volt, mint az enyémben.

– Jobbat érdemelsz annál, amit én adtam neked.

Nevetett, a szemét forgatva.

– Én is ugyanezt mondhatom. Mindkettőnknek sok bocsánatot kell kérnie. De rengeteg év áll még előttünk, hogy ezt véghezvigyük.

A virágot a füle mögé dugva megsimogattam az arcát, és az enyémhez húztam. A szám az övét súrolta, testem keményen feszült, miközben az övé ellazult, puha lett.

Homlokunk egymáshoz nyomódott, hangunk suttogássá vált.

– Még mindig tervezem, hogy megkínozlak. Bezárlak a tömlöcbe, amikor úgy érzem, hogy ez szükséges.

Borzongás futott végig a testén. – Előbb el kell kapnod engem.

Morogtam válaszul a burkolt kihívásra.

Több mint egy órán át vívódtam azzal, hogyan mondjam el neki az igazságot, de most már tudtam, hogy nincs más lehetőség, mint hogy kimondjam. Mintha letépnék egy kötést, le kellett vetkőznöm a múltat, hogy a jelennel foglalkozhassunk.

– Az anyám életben van.

Bólintott, és tartotta a szemkontaktust. – Tudom. Meg fogsz neki bocsátani?

Időbe fog telni, mire túlteszem magam az áruláson, de tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogom tenni, túljutok a dühön és a fájdalmon.

– Igen. De neked is meg kell bocsátanod neki.

Zavarodottan ráncolta a homlokát. – Miért?

– Azért ölte meg Katrinát, hogy te visszagyere.

Lisbeth szeme kitágult. – Micsoda? De az anyám meghalt egy autóbalesetben.

A csípőjére szorítottam a kezemet, és a helyén tartottam, aggódva, hogy hogyan fog reagálni a következő igazságra.

– Katrina nem az anyád volt.

Újabb döbbenet hasított belé, a szája hol kinyílt, hol újra becsukódott. Megrázta a fejét, mintha küzdött volna, hogy értelmet nyerjen. Nem voltam hajlandó szépíteni az igazságot. – Gretchen az anyád.

– Mi van?

A hangja sikoltva tört elő, a szemében hitetlenkedés villogott.

– Felültettek minket – magyaráztam. – Az egész hazugság volt, hogy eljussunk idáig.

– Komolyan mondod?

Bólintva belé kapaszkodtam, és nem voltam hajlandó többé elengedni.

Lisbeth percekig némán állt, az elméje feldolgozta, amit mondtam.

– Van még valami?

– Franklin mindenkit megölt a bál éjszakáján. Ezen kívül, nincs semmi más.

Pislogott, összerezzent, mintha arcon vágta volna a családjáról az igazság, de aztán megrázta a fejét. – Utálom ezt a kibaszott helyet.

A nevetés felharsant belőlem, a mosoly széles vonalat húzott az arcomra, mert tudtam, mire gondolt.

– Én is – értettem egyet, és a kezembe fogtam az állát, hogy újra megcsókoljam, karom a háta köré csúszott, hogy magamhoz húzzam.

Egy darabig ölelkezve álltunk, mielőtt újra megszólalt.

– Mit tegyünk ez ügyben? Elmegyünk?

Egy jobb ötletem volt.

– Megváltoztatjuk – mondtam végül. – És gondoskodunk róla, hogy ez soha többé ne forduljon elő.

Határozottság szikrázott a szemek mögött, a színük tükrözte az ég tükörképét.

– Tudom mi az első változtatást, amit meg kell tennünk.

Ujjaimat a hajába simítottam, a szemébe néztem és megígértem, hogyminden döntését támogatni fogom.

– Fel fogja bosszantani őket?

A szája huncut mosolyra görbült, és bólintott.

Akkor láttam meg őt.

A gonosz ribancot.

Az ingerlékeny kölyköt.

Egy nőt, aki elhatározta, hogy a feje tetejére állítja a világot, hogy mindent megkapjon, amit csak akar.

Valaha gyűlöltem ezt a nőt. Megvetettem az akaraterejét, ami térdre kényszerített.

De ebben a pillanatban rájöttem, hogy egész idő alatt szerettem őt, mert sok szempontból egyformák voltunk.

Az emberek hajlamosak gyűlölni másokban azt, ami bennük is megvan.

Lehajoltam, és a szájához suttogtam, csábításként, incselkedésként.

– Akkor miért nem megyünk vissza a szobámba egy időre, és beszámolhatnál minden tervedről?

Lisbeth felnevetett, amikor magam mögé rángattam, vigyázva, hogy ne ejtsem le a földre, mint ahogyan a múltban tettem.

Változásokra kerül sor. Ebben biztos voltam. De amikor Lisbethről és rólam volt szó, néhány dolognak sosem kellett megváltoznia.

Egymásba szerettünk, amikor harcoltunk.

És továbbra is kihívást jelentettünk egymásnak, mert nem lennénk önmagunk, ha nem így lenne.

 

EPILÓGUS

Fordította: Jane

Lisbeth

Egy kétszárnyú ajtó előtt a tömeg vérért kiáltott. A közönség hangos kórus volt, tekintetük két emberre szegeződött, akik egy olyan ringbe léptek, ahonnan végül csak az egyikük sétálhat ki.

Ma Callan estéje volt, hogy végigmenjen ezen a halálos táncon, az idegeim felborzolódtak a gondolatra, hogy mi történhet, az ujjaim a tenyerembe görbültek az aggodalomtól, hogy egy ilyen este lehet az utolsó számára.

Nyolc hónap telt el azóta, hogy a Rose családról kiderült az igazság, nyolc hónap, amely alatt tanultunk az elődeink hibájából, és olyan változtatásokat eszközöltünk, amelyeket mindketten szükségesnek tartottunk.

Igazság szerint nem sok minden volt.

Franklin még mindig irányította a család mindennapi üzleti ügyeit, bár annak tudatában tette ezt, hogy Callan széttépné őt, ha még egyszer hazugságon kapná.

Gretchen még mindig a házvezetési személyzetet irányította. Callan édesanyja lépett új szerepébe, és szorosan együttműködött Franklinnel és Gretchennel, hogy a ház és a család élete zökkenőmentesen működjön.

Ahogy Callan ragaszkodott hozzá, még jóval azelőtt, hogy visszatértem volna, rendkívüli módon bántak a személyzettel, a harcosok megkapták a lehetőségüket a ringben, de őrökként is foglalkoztatták őket.

De már nem volt hatalmas elkülönülés a Rose család tagjai és a nekik dolgozók között.

Most már egy nagyobb család voltunk, amely szobalányokból és komornyikokból, harcosokból és őrökből, kertészekből és konyhai személyzetből állt, és mindenki büszke volt a saját szerepére.

Nem engedtem, hogy a vagyon legyen a mérce, amely meghatározza, hogy ki az, aki tiszteletet érdemel.

Tiszteletet azok kaptak, akik megérdemelték. Kiérdemelték. Megígértük. És ha valaki megpróbált kilépni a sorból, és követelni azt, akkor gyorsan elintézte az a halálos erő, amit mostantól férjemnek neveztem.

Callan és én voltunk a Rose-ház új fejei. A hatalmi házaspár. A két ember, akiknek mindenki más felelt, ha a házban akartak maradni.

Csakhogy mi mindenkire egyenrangú félként tekintettünk, beleértve a nőket is, akik azzal keresték a kenyerüket, hogy eladták a testüket a harcosoknak.

Megpróbáltam megszüntetni a bunyókat. Nem fogok hazudni, de végül is tudtam, hogy ezzel elvennék valamit Callantől, amit szeretett. Az üzletnek ezt a részét rá hagytam, egy másik rész felett vettem át az irányítást.

– Hagyd abba a ficánkolást, Lisbeth. Meg kell igazítanom ezt a pántot, különben a ruha nem fog rendesen állni.

A szememet forgatva kihúztam a vállamat, miközben Gretchen azon dolgozott, hogy a jelmezem tökéletesen illeszkedjen, mielőtt kisétáltam volna, mint Callan nyereményként.

– Tökmindegy, anya– cikiztem, még mindig képtelen voltam elhinni, hogy ez a nő, az ő értelmes, kattogó cipőjével és örökkévaló vigyorával volt az, aki megszült engem.

Miután megtudtam az igazságot, küzdöttem, hogy mit kezdjek vele, de végül megértettem a kioktatásokat, amiket tőle kaptam, a csendes erőt, amit ő adott nekem a legsötétebb óráimban. Nem a saját maga miatt tette ezt; csak tanítani próbált engem, az egyetlen módon, amit tudott.

Miután átélt egy sokkal rosszabb életet, mint amit én valaha is el tudtam volna képzelni, Gretchen tudta, hogy jobb, ha a saját lábamon állok, miközben a hatalmamat követelem, minthogy elkényeztessen és ugyanarra a piedesztálra állítson, mint a szüleim tettek.

Ezért meg tudtam bocsátani neki a titkot, amit elhallgatott előlem, mert bár nem tudtam, hogy ki is ő valójában, mégis sikerült többre megtanítania engem, mint azok, akik felneveltek.

– Gyönyörűen nézel ki, Lis. Komolyan mondom, Callannek azonnal elszáll az agya, abban a pillanatban, hogy meglát téged.

A tekintetem Haley-re siklott, aki a padon ült és minket figyelt, a kezeivel a növekvő hasát ölelte. Jacobbal az első gyermeke néhány hónapon belül esedékes volt, és bár megígérte, hogy nem megy újra a ringbe, mégis a többi harcossal flangált. Mellette Holly figyelte Gretchent és engem, majd mosoly húzódott az ajkaira.

Még most is tudtam, hogy a lelátón van Franklinnel, mindketten nézik, ahogy Callan azt csinálja, amit szeretett.

– Hölgyeim – csattant fel Gretchen – csúnyabeszéd.

Haley felnevetett, Holly pedig elpirult mellette.

– Tök mindegy. Tudod, hogy igaz. Szinte irigykedem, hogy nem hoztad be ezt a változást, mielőtt felbontották a szerződésem. Vad pasikkal szexelni, miközben ilyen vadítóan nézel ki? Komolyan, ez aztán a dögösség felsőfoka.

Az ajtókon túlról hallottam a kántálást, ami azt jelentette, hogy a harc véres véget ért, és bár az aggodalom egy csomója eltöltött, tudtam, hogy a férjemnél brutálisabb férfi nem létezik.

Tudtam, hogy Callan arcát fogom látni, amikor azok a nagy kapuk kipattannak és ez volt az első alkalom, hogy megtapasztalhattam, milyen érzés, hogy ez a halálos erő felém sétál egy életre-halálra menő csata után.

Az idegeim pattanásig feszültek, a lábaim gyengék voltak, a gyomromban remegett a lüktetés, szédültem, miközben Gretchen a ruha utolsó pántját is a helyére húzta, mielőtt hátralépett volna, hogy jóváhagyóan bólintson.

Tekintete az enyémre emelkedett. – Készen állsz?

Bólintottam, és nyeltem egyet. – Amennyire csak tudok.

Olyan pillantást vetett rám, amit rajta kívül senki mással nem tudnék kapcsolatba hozni.

Könnyedén megfogta az állam, és felfelé billentette a fejem, büszkeség villant a szemei mögött.

– Sétálj ki oda, és mutasd meg azoknak az embereknek, kié ez a hely. Emeld fel a fejed. Vállat hátra. A szemed találkozik a szemükkel, mintha kihívnád őket, hogy bármit is tegyenek ellene.

Elmosolyodtam. – Igen, asszonyom.

Újabb bólintás, miközben intett Haley-nek és Hollynak, hogy kövessenek, a hölgyeim, akik kikísértek, hogy találkozzak az egyetlen férfival, aki valaha is megkaphatott engem.

Lassan átléptünk az ajtón, és az árnyékban vártunk, az éljenző tömeg egyre hangosabb lett, ahogy a kapuk nagy zsanérjai nyikorogtak, a fából készült válaszfalak kinyíltak.

Leléptem a rámpán, a lányokkal a hátam mögött, a tekintetemmel keresve Callant, aki a ring közepén állt.

Izzadság csorgott le a testéről, amely egy életre kelt fantázia volt, a vállai és mellkasa lüktetett a lélegzetétől, minden izma kemény és feszes volt.

Vér fröcskölt a karjaira, a lábainál fekvő test, de azok a borostyánszínű szemek az enyémeket tartották fogva egy másfajta erőszak ígéretével.

Megbotlottam a saját lábamban, ahogy kisétáltam, Haley megragadta a karomat, hogy egyenesen tartson.

A hátam mögött suttogva azt mondta: – Nem megmondtam? Egy kibaszott tonna szexiség indul mindjárt feléd. Egy hétig viccesen fogsz járni.

Az arcomba harapva, hogy ne nevessek, kiléptem az árnyékból a fénybe, ami a ring felett ragyogott.

Megálltam a helyemen, a fehér ruhám szűk volt a mellkasomon, de áramlott, mint a víz a lábam körül.

A nők nem rabszolgák voltak, hogy kihasználják és elvegyék. Az én házamban nem. Olyan vadak voltunk, mint a harcoló férfiak. Olyan veszélyesek, mint a leghalálosabb ragadozók.

És ahogy Callan közeledett felém, nem felejtettem el, hogy felemelt fejjel álljak, a szemem nyitottan az övére szegeződött, a vállam ugyanolyan büszkén húzódott hátra, mint az övé.

Nehéz volt a helyemen maradni, nézni valakit, aki ilyen kibaszottul gyönyörű, hogy ne rohanjak ki, hogy átkaroljam, és hogy megnézzem, nincs-e rajta sérülés. Tudnom kellett, hogy jól van. De megőriztem a nyugalmam, és hagytam, hogy ő jöjjön értem.

Amint elért hozzám, az ajkai arra az arrogáns vigyorra húzódtak, ami felgyorsította a pulzusomat, és megfeszítette a combjaimat, de aztán féltérdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, mintha meghajolna.

Lefelé nyúltam, az álla alá dugtam az egyik ujjamat, és utasítottam, hogy álljon fel és találkoztam a whiskey színű szemekkel, amelyek még mindig képesek voltak megdermeszteni, mint ahogy mindig is tették, mióta csak ismerem őt.

– Soha többé nem akarom, hogy térdre ereszkedj.

A vigyora megnyúlt, adrenalin pumpált az ereiben, ahogy tekintete gonosz szándékkal követte végig a testemet.

Semmi más nem volt az arckifejezésében, csak a szex ígérete, és én majdnem belehaltam az erejébe.

Igen, ezek a férfiak még mindig megérdemelték a jutalmat a harcuk végén. Még mindig megérdemelték, hogy legyen egy hely, ahol levezethetik a bennük lévő energiát.

De ahelyett, hogy mi lettünk volna a szegény rabszolgalányok, akiknek nem volt választási lehetőségük, istennők voltunk az ő világukban, királynők voltunk, egy olyan díj, ami méltó volt egy harcosnak.

Callan hozzám hajolt, fogaival megcsípte a fülemet, lehelete forró volt, ahogy a bőrömhöz ért.

– Fogalmad sincs, mit fogok most veled tenni.

Nevettem, a szívem egyre hevesebben vert.

– Kínzással jár?

Az arcomra mosolygott, a hangja mély dorombolássá vált, amikor válaszolt.

– Jobban teszed, ha kibaszottul elhiszed, hogy igen.

A szám egy sikítás erejéig tátva maradt, amikor felkapott és a vállára vetve elindult velem.

És a titkok és hazugságok ellenére, amelyek idáig vezettek minket, meg tudtam bocsátani ezeket a bűnöket.

Boldogok voltunk az életben betöltött szerepünkben.

Nem is akartam volna, hogy másképp érjen véget.

Vége