17.-18. Fejezet

 

TIZENHÉT

Fordította: Zsuzsa

Lisbeth

Erre majd akkor térünk rá, ha eljön az ideje...

Rögtön azután, hogy a táskáimat felcipelték az emeletre, és Callan szobájába szállították, négy tökéletesen kivasalt egyenruhát is hoztak, hogy mindig megfelelő öltözékben legyek. Igazság szerint fütyültem rá, hogy hogyan nézek ki, vagy kinek imponálok itt, az új élet poklában, de ez nem számított.

Callannek nem.

Amint újra kettesben maradtunk, Callan a fürdőszobájába irányított, a lábam elé dobott egy elsősegélydobozt, és azt követelte, hogy újra lássam el a sérüléseket.

Hülyeség lett volna visszautasítani. A fertőzés neki nem fáj annyira, mint nekem, ezért miközben nézett, levettem a cipőmet, és óvatosan kicsomagoltam a lábam. A régi kötések rózsaszínűvé váltak a szivárgó vértől, de megengedte, hogy leüljek a kád szélére, és a meleg víz alatt lemossam a lábam, megengedte, hogy szappannal kitisztítsam, és újra bekötözzem.

Amikor ez megtörtént, Callan a hálószobájába vezetett, tétováztam az ajtóban, mert a szoba a fekete és a szürke keveréke volt, az egyetlen hangsúlyt az itt-ott megcsillanó króm jelentette.

Olyan volt, mintha a bársonyos éjfélbe lépett volna, a nagy ablakokon a függönyök olyan feketék voltak, mint Callan lelke, az ágynemű a hatalmas ágyon ugyanilyen sötét árnyalatú volt. Bámultam a kovácsoltvas fejtámlát, amely a Rose-birtok kapuját utánozta csavarodó indák és éles tövisek mintájával, egy sor bőrszíj lógott lazán, amivel feltételezésem szerint kezeket lehetett összekötözni.

Az ágy alatt további tengernyi fekete volt a fehér márványon, a szőnyeg rugalmas és puha, de olyan átkozottul sötét, mintha egy feneketlen gödörbe lépnél, a szíved a torkodban rekedt, miközben nem állt meg a zuhanás.

A lábam nem akart megmozdulni, hogy előrelépjek, és amíg Callan eltűnt egy nagy gardrób szobában, én a szobát tanulmányoztam, és azon tűnődtem, milyen borzalmak történhettek itt.

Az eszem visszatért abba az alsó szinteken elrejtett börtönbe, és azon tűnődtem, vajon hány szegény nőt hurcolt fel ide, és kényszerített arra, hogy alávesse magát az akaratának.

Aztán megint a szavai jártak a fejemben, a vád, hogy én voltam az, aki ilyenné tette őt.

Nem.

Ezt nem voltam hajlandó elfogadni.

Lehet, hogy miattam gyűlöli a nőket, lehet, hogy azt állítja, hogy az én bánásmódom miatt torzult el benne minden jó, de ezt nem én okoztam.

– Egész éjjel ott akarsz állni, vagy aludni akarsz egy kicsit?

A tekintetem rá szegeződött, és láttam, hogy egy bő fekete nadrágban és egy pólóban áll a gardrób ajtajában.

– Nem alszom az ágyadban.

Vigyorgott.

– Téged nem hívtak meg oda, úgyhogy ez mindkettőnknek megfelel.

Az egyik falat elfoglaló nagy kandalló melletti bőrkanapé felé fordultam, és feltételeztem, hogy ott lesz az ágyam.

Callan biztosan követte a tekintetemet. – Ott se.

Visszapillantottam rá. – Akkor hol?

Egy vigyorral felfegyverkezve, amit kezdtem mindennél jobban utálni, Callan lecsökkentette a köztünk lévő távolságot, és megragadta a csuklómat. Hasztalan volt elhúzódni tőle, a csontjaim törékenyek és aprók voltak a szörnyűséges szorításában.

Az ágya felé vezetett, én pedig megpróbáltam megakadályozni, hogy ne rángasson előre, és már nyitottam a szám, hogy hazugsággal vádoljam. De mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, kirúgta alólam a lábam, és a fenekem az ágya végéhez közeli vastag szőnyegbe csapódott.

Előhúzott valahonnan egy bőrszíjat, amit még nem láttam, és rákötötte a csuklómra, majd szorosan megszorítva, hogy az ágykeret nehéz lábához kössön.

Felnéztem, szemeim összeszűkültek.

– Azt várod, hogy egész éjjel itt aludjak? A padlón?

– Pontosan ott, ahol látlak. Nem szeretném, ha a személyes szolgám elszaladna az éjszaka közepén. Mi van, ha akarok egy pohár vizet? Vagy egy esti mesét?

A tenyere megpaskolta az arcomat, mielőtt elhaladt mellettem, hogy bemásszon az ágyba.

A szoba túlsó oldalán bekapcsolt egy televízió, a képernyő fénye felderengett, miközben a szoba fényei elhalványultak. Nem láttam, hogy mit néz, de szurkoló tömeg halk zúgása hallatszott, valamilyen sport, ami nem sokat jelentett nekem, miközben letelepedtem a szőnyegre, és a sötét falat bámultam.

Hátradőltem a kemény vasváznak, és sűrűn pislogtam, hogy megállítsam a szememet csípő könnyeket. A szemétláda megtörtnek és feldúltnak akart látni, de én ezt nem voltam hajlandó megadni neki.

Egy óra telhetett el, mire megpróbáltam kényelmes fekvési pozíciót találni, de nagyon kevés lehetőségem volt, a szíj fájdalmasan megfeszült a csuklómon, ha túl messzire rántottam.

Dühösen végül összeszedtem az akaratom, hogy megszólaljak. – Kapok legalább egy párnát vagy valamilyen takarót?

Nem válaszolt azonnal, és azt hittem, megint ott tartunk, hogy nem hajlandó beszélni, de aztán azt mondta: – Hozathatok egy kutyaágyat. Boldoggá tenne?

Nem fáradtam a válasszal.

Az egész éjszakát azon a padlón töltöttem, a tévé végül kikapcsolt, miközben Callan a felettem lévő matracon feküdt. Mivel nem tudtam nyugodtan aludni, minden egyes alkalommal felébredtem, amikor forgolódott, és reggelre kialvatlan voltam, amikor végül elhagyta az ágyat, hogy a fürdőszobába menjen.

Feladtam az alvást, felültem, és hallgattam a zuhanyzóban folyó vizet, a fejem hátrahajtottam az ágykeretnek, miközben azért küzdöttem, hogy ne jusson eszembe, hogyan nézett ki a teste ruha nélkül.

Vesztes csata volt. Minden egyes izom gerince és völgye végigfutott a gondolataimon, ujjbegyeim végigsimítottak a puha szőnyegen, mintha érezném alattuk a bőre melegét.

A torkom nyelni próbált a kiszáradt szám ellenére is, és az sem segített, amikor a fürdőszobából az illatát hordozó gőz gomolygott ki.

Elzárta a vizet, én pedig az ágy kerete mögül kukucskáltam, hogy lássam, ahogy teljesen meztelenül kisétál, erőteljes teste ínycsiklandóan mozog, miközben egy törülközővel szárította a haját. A levegő megakadt a tüdőmben, miközben néztem, ahogy átmegy a szobán a gardrób felé, és ugyanez a levegő kiáramlott, amikor megfordult, hogy a hátát lássam.

Végigfuttattam a szemem vádlija és combja kemény izmain, egy pillanatra megálltam tökéletes feneke formáján, de aztán tekintetem feljebb kúszva megláttam a hegeket, amelyek a hátán létraszerűen emelkedtek, mint halvány fehér vonalak, a csípőjétől a válláig.

Azon tűnődtem, hogy ki bántotta és a szívem összeszorult a mellkasomban attól félve, hogy gyerekként érdemelte ki ezeket a sebeket, valahányszor apámhoz fordultam, hogy panaszkodjak rá.

Nem mintha bármi rosszat tett volna. Csak néha meguntam, és élveztem nézni, ahogy bajba kerül.

A szégyen újabb hulláma borított el, ahogy a hegeket bámultam, de nem sokáig.

Callan megfordult, mintha megérezte volna, hogy figyelem, én pedig úgy mozdultam, hogy ne legyek szem előtt, a pulzusom hevesen vert, miközben újra a falat bámultam, és újabb, másfajta könnyeket pislogtam el.

– Élvezed a kilátást?

Mély hangja mindenhol dörzsölt, az ereimben háború dúlt a vágy, a megbánás és a félelem között.

– Nem tudom, miről beszélsz – hazudtam, nem akartam beismerni, hogy figyeltem őt.

Csak halkan nevetett.

– Mindig is hazug voltál.

A gardróbban lévő izzók felvillantak, hogy lágy fénnyel árasszák el az előttem lévő falat.

A vállfák a rudakon zörögtek, és nehéz léptei végigsöpörtek a padlón, miközben Callan körbejött az ágy körül, hogy rám nézzen.

Egy farmerben volt, amely lazán lógott a csípőjéről, és egy pólóban, amely körülölelte nagy testének minden izmát, fiús bája volt, sötét, nedves haja a homlokába lógott, egy vízcsepp csúszott le az arcán, hogy aztán megakadjon az állát borító borostában.

Callan leguggolt mellém, és előrenyúlt, de én visszahúzódtam. Néhány csendes másodpercig engem bámult, és egy vigyor görbült az ajkára.

– Egész nap itt akartál maradni? Vagy ideadod a csuklódat, hogy levehessem a szíjat?

Remegett a kezem, de ettől függetlenül feléje nyúltam, mert nem tetszett, ahogy feszülten bámult rám azzal a sötét, whisky színű tekintetével. Mindig úgy éreztem, hogy Callan úgy tanulmányoz engem, mintha valami kísérlet lennék – mint egy átkozott egér, aki az ő elbaszott labirintusában szaladgál.

Behunytam a szemem, amikor a keze a csuklómra fonódott, a melege belesüllyedt a bőrömbe, ahogy meglazította a pántot, és lehúzta a karomról. Mielőtt elengedett, megragadta a kezemet, és végigsimított a tenyerem középső vonalán, a gyengéd érintés borzongást okozott a gerincemen.

– Utálod, ha hozzád érek.

Nem is annyira kérdés, mint inkább kijelentés.

Sajnos, nem egészen ez volt az igazság, de rábólintottam a hazugságra. Olyan hatással volt rám, amit soha nem vallottam volna be.

Bizonyos értelemben mindig is így volt.

Callan mindig ott ólálkodott, amikor gyerekek voltunk, egy szolga, aki mindig a közelben volt, mindig figyelt. Még akkor is éreztem őt, amikor nem akarta, hogy lássák, a bőröm bizsergett a figyelmétől, libabőrös lettem, mintha a szeme valahogy át tudott volna nyúlni a távolságon, hogy végigsimítson a testemen.

Vajon tudta, hogy megérzem, nem voltam benne biztos, de valamiért feldühített. Miért üldöz egy lányt, ugyanakkor miért nem beszél vele soha? Miért hagyja, hogy bántsam anélkül, hogy visszavágna?

Ettől csak még jobban akartam bántani őt, mintha ez megszabadítana attól a varázslattól.

– Mennünk kellene – szólt, kiszakítva engem a múltból.

– Hosszú nap áll előttem, ami azt jelenti, hogy neked is hosszú napod lesz.

Kinyitottam a szemem, hogy ránézzek.

– Mint a szolgád?

– Igen.

Nem lehetett tudni, hogy egész nap mit fog tenni, hogy pokollá tegye az életemet, de ettől függetlenül megvontam a vállamat.

Nem fogja ellopni a büszkeségemet.

– Át kell öltöznöm egy új egyenruhába.

– Tedd azt. Gretchen dührohamot fog kapni, ha ezt ilyen gyűröttnek látja. A nappaliban leszek, ha kész vagy. Ne várakoztass meg sokáig.

– Ha mégis?

Callan elvigyorodott. – Majd kitalálok valami kreatív módot arra, hogy megbüntesselek.

Újabb szó nélkül, felegyenesedett, és elhagyta a szobát. Mivel nem akartam megvárakoztatni a rohadékot, végül felálltam a padlóról, felkaptam egy új egyenruhát, és besétáltam a fürdőszobába, hogy felöltözzek.

Nem tudhattam, hogy a rohadék mit tervezett ma velem.

Bármi is volt az, gondoskodott róla, hogy ne tetsszen.

 

TIZENNYOLC

Fordította: Zsuzsa

Callan

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem élveztem az új megállapodásomat Lisbeth-tel. Nem mintha számítana, hogy mit mond. Az a tény, hogy továbbra is úgy tartotta fel az állát, mintha több lenne, mint az a szolga, akit én csináltam belőle, egyszerre izgatott és lenyűgözött.

Megesküdtem volna rá, hogy sokkal törékenyebb anyagból készült, mint amit eddig mutatott.

De akkor is... ő egy Rose volt.

Lehet, hogy a lányt egész életében elkényeztették, de nem gyenge szülőktől született. Az apja egy halálos rohadék volt, az anyja pedig ravasz. Érthető volt, hogy Lisbeth rájuk ütött. A gonoszságuk beleíródott a génjeibe, a lopakodás és a szépség tökéletes képlete formálta azt a nőt, akivé vált.

Lisbeth szerencsétlenségére én is erős nőtől születtem. Anyám nem gazdag családból származott, hanem az utcán csiszolta az ösztöneit. Acélból volt a gerince és éles elméje megakadályozta, hogy megtörjön a követelmények nyomása alatt, amit vele szemben támasztottak. Nagyon szeretett engem, és mindent megtett, hogy biztonságban legyek, még akkor is, ha Lisbeth játékaitól nem tudott megvédeni.

Soha nem ismertem az apámat, és anyám sem beszélt róla sokat. Így nem tudtam megítélni, hogy mit adott nekem. Az életemnek ezen a területén csak Franklin befolyását figyelhettem, egy olyan befolyást, amely által valószínűleg megkaptam a Rose család néhány jellemvonását.

A genetikai összetételünk okán Lisbeth és én voltunk a tökéletes ellenfelek, és a múltunk csak tovább szította ezt a lángot. Kíváncsi voltam, mennyi kell ahhoz, hogy meghátráljon. Reméltem, hogy az első sorban ülök majd, amikor végre elbukik és kiesik az elefántcsonttornyából.

Mégis, ahogy most állt, a talapzata még mindig szilárd.

Legalábbis a fejében.

Mennyi időbe telne kiszakítani alóla?

– Tervezted, hogy mesélsz nekem az éjszakai vendégedről, vagy meglepetésnek szántad, amikor kisétált ide?

Megfordultam, Franklin a szokásos helyén várt rám, újsággal és kávéval a kezében, kortyolt egyet, mielőtt halk kattanással letette a bögrét az egyik oldalsó asztalra.

– Mióta kell bejelentenem bármelyik éjszakai vendégemet? Van egy könyv, ahol be kell jelentkezniük?

Ráncolta a homlokát, arca rideg vonásai alig mozdultak, amikor félretette a papírt, és a bokáját keresztbe tette a térdén. Még ebben a korai órában is szürke öltönyt viselt, a zakó alatt vasalt fehér inggel.

Sohasem értettem, hogyan viselheti ezeket az öltönyöket éjjel-nappal a hét minden napján. Ki nem állhattam őket, de még mindig nagyon jól mutattam bennük, amikor viselnem kellett őket.

– Nem tartott sokáig, hogy a bőröd alá másszon, ugye? Kérlek, mondd, hogy csak egyszer dugtad meg, hogy megvakarj egy régi viszketést, és nem tervezed, hogy szokásoddá teszed.

– Egyáltalán nem dugtam meg. A földön aludt.

A bőr összeráncolódott a szeme között. – Miért?

– Mert ő most az én szolgám, és én pont oda akartam őt. Miért lepődtél meg ennyire? Edward bizonyára azonnal felhívott téged, miután beszéltem vele, hogy elpletykálja.

Vigyorgott.

– Bár technikailag te vagy a család feje, még mindig én vagyok az, aki gondoskodik arról, hogy minden simán menjen. Természetesen elmondta, hogy mi folyik itt. És ha azt mondanám, hogy dühös vagyok, az még enyhe kifejezés lenne. A tűzzel játszol, és ezt te is tudod.

– Hogyhogy?

Franklin pislogott egyet, és elmozdult a székében.

– Két nap múlva lesz egy harc, amire fel kell készülnöd, ha azt tervezed, hogy ringbe lépsz. De ahelyett, hogy ezt kezelnéd, pizsamapartit játszol az egyetlen nővel, akiről tudom, hogy képes elterelni a figyelmedet. Tényleg megéri kockáztatni az életedet?

Megrándult egy izom az állkapcsomban. – Ma edzek, holnap pedig más módon készülök. Nem fogja elterelni a figyelmemet róla.

Franklin a vállam mellé nézett, olyannyira megvető arckifejezéssel, hogy tudtam, Lisbeth végre kibújt a szobámból, hogy előlépjen.

Nyíltan nem vette őt tudomásul, egyszerűen csak rosszallóan húzta vissza tekintetét felém, hogy a helyemre szegezzen.

– Most hová mész?

– Enni, aztán elmegyek a mai napra. Mondd meg Bennynek, hogy számítson rám néhány óra belül.

Franklin bólintott, felkapta az újságot a kanapéról, és kibontotta, hogy eltakarja az arcát, miközben távoztam Lisbeth-tel mögöttem.

Átvágtunk a folyosók labirintusán, és végül megtaláltuk az utat az első emeletre. Átvezettem a családi étkezőn, majd a konyhába, a szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, amikor a személyzet üdvözölt, és visszatértek a munkájukhoz, mialatt én az egyik oldalfal melletti kisasztalhoz sétáltam, ahol legszívesebben reggeliztem.

Mindig is jobban éreztem magam a személyzet között, mint a család és a vállalkozások felsőbb köreiben, és biztos voltam benne, hogy mindig jól bánok velük. Ők is jól bántak velem.

Ellen, az egyik főszakács és a személyzet egyik olyan tagja, akit nem lőttek le Lisbeth báljának éjszakáján, odaszaladt hozzám, hogy vállon veregessen.

– Callan. Hamarosan megkapod az ételt. – Szeme Lisbethre siklott, arckifejezése zavarodottá torzult. – Hozzak egy második tányért is?

Felnéztem, a tekintetem Lisbethre tévedt, mielőtt visszatértem annak a nőnek az arcára, aki az anyámmal barátkozott.

Szokás szerint, Ellen az ezüst haját egy hálóval fedte, fehér ingből és fehér nadrágból álló egyenruhája makulátlan és vasalt volt. Neki volt a legkedvesebb zöld szeme, amit valaha láttam, mindig mosolygott, még akkor is, amikor gyerek voltam, és ő csempészett nekem finomságokat, miután megbüntettek azért, amit Lisbeth hazudott.

– Nem, de ha tudnál küldeni valakit, aki idehozza Gretchent, azt megköszönném.

Ellen még egy utolsót villantott Lisbethre, mielőtt elrohant, hogy megtegye, amit kértem. Míg ő ezt megtette, Lisbeth feszengve állt mellettem. Kivettem a telefonomat a zsebemből, hogy valami hülye játékkal játsszak, amit ingyen letöltöttem.

Percek teltek el szó nélkül, a reggeliző tányéromat az asztalra tettem, amikor Gretchen odalépett.

– Mr. Rose.

Egy falat tojást pakoltam a villámra, mielőtt rápillantottam volna, de ahelyett, hogy a számba dugtam volna, inkább a padlóra dobtam, méghozzá teljesen véletlenül.

Lisbeth arca azonnal vörösre változott, én pedig úgy néztem rá, hogy nem árultam el az igazságot új játékunkról.

Gretchen félreállt, Lisbethre kapta a fejét, aki ott állt és bámult rám.

– Nos, akkor csak állsz ott, vagy feltakarítod?

Lisbeth összeszűkült szemmel megfordult, hogy a konyhában keressen egy rongyot vagy szemeteslapátot, végül visszatért, hogy lehajoljon, és feltakarítsa a tojásokat a padlóról.

Miután végzett, a könyököm beleakadt a teli kávésbögrébe, mikor túl gyorsan mozdultam, a bögre pedig felborult, és a padlóra csapódott.

A tekintetem találkozott Lisbethével. – Hoppá.

Gretchen aggódva nézett rám. – Jól érzi magát, Mr. Rose? Nem vall magára, hogy ilyen...

– Ügyetlen?

Bólintott. – Igen.

– Nem aludtam jól az éjjel.

Ez persze hazugság volt. Úgy aludtam, mint egy kisbaba. Ami tényleg furcsa volt. Évek óta nem aludtam ilyen mélyen.

Gretchen szigorú tekintete Lisbethre siklott.

– Még egyszer, Miss Rose. Szándékosan próbál rossz színben feltüntetni azzal, hogy csak áll ott és nem csinál semmit?

Elmosolyodtam a Lisbeth arcán csillogó dühtől, és a vállai finom rezgésétől.

De Lisbeth, mint egy jó kis cseléd, térdre ereszkedett, hogy feltakarítsa a kiömlött folyadékot, és összeszedje a bögre eltört darabjait.

Gretchen elkeseredetten kifújta a levegőt, és rám nézett.

– Miért hívott engem, Mr. Rose? Ha azért, hogy Lisbethet visszaküldje a kiképzésre, akkor biztosan megértem, hogy miért.

– Egyáltalán nem. De reggeliznie kell, ezért kértem, hogy kísérje el a személyzeti étkezőbe. Én majd onnan felveszem.

– Azonnal megteszem, uram.

Mielőtt elléphetett volna, kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a karját.

– Ó, és mivel Lisbeth olyan hanyagul teljesítette a kötelességeit, azt hiszem, példát kellene statuálni vele.

– Természetesen, uram. Milyen példát?

Lisbeth feltápászkodott, tekintete végigsöpört az arcomon, mielőtt megfordult, hogy a bögre szilánkjait a szemétbe dobja, és visszategye a rongyot a pultra.

– Problémája van azzal, hogy leereszkedjen a padlóra takarítani, ahogy azt láttad. Azt állítja, hogy ez ellenkezik a büszkeségével, vagy valami ilyesmi. Talán, ha a padlón reggelizne, ahol mindenki láthatja, meg fogja tanulni jobban elfogadni. Esetleg az étkező közepén, hogy a személyzet minden tagja akadálytalanul lássa.

Gretchen nem dobta el szokásos mogorva tekintetét, de láttam a mosolyt a szemében.

– Túl kedves hozzá. Azonnal kirúgtam volna.

– Csak segíteni próbálok.

Egy magas hang keltette fel a figyelmemet, a dühös Lisbeth halk sikolya, amit nem tudott teljesen visszatartni. Az arca most már teljesen vörös volt, a szemei olyan gyűlölettel meredtek rám, hogy éreztem, ahogy a bőrömet hasítják.

Gretchen rátette a kezét Lisbeth karjára, és a kijárat felé lökte. Miután elléptek, nem hallottam pontosan, mit mondott Gretchen, de a hangjában hallható sziszegésből ítélve feltételeztem, hogy nem volt kellemes.

Ami engem illet, kaptam egy bögre friss kávét az ételhez. Ellen szeme sarka megráncosodott, miközben megrázta a fejét.

– Nem hiszem el, hogy visszaengedted azt a nőt a házba, azok után, amit veled tett.

Megvontam a vállam, megrágtam egy nagy adag tojást, és lenyeltem.

– Munkára volt szüksége. Franklin azt mondta, hogy hajléktalanná vált volna, ha én nem engedtem volna, hogy visszajöjjön.

Újabb fejrázás.

– A szíved mindig is túl nagy volt, Callan. Akár meg is fagyhatott volna és éhezhetett volna, én akkor sem engedtem volna be az ajtón. Hány verést kellett elviselned miatta? Néhány évben úgy éreztem, hogy ez mindennapos volt.

Vállát ellazítva Ellen felborzolta a hajamat. Már nem voltam gyerek, de ezt nem lehetett neki megmondani. Az ő szemében még mindig az a kisfiú voltam, aki sírva vagy véresen rohant be, és szüksége volt egy kedves hangra, aki meghallgatta.

– Á, nos, nem kellene ilyen szörnyű dolgokról beszélnünk, miközben eszel. Csak ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy még egyszer bántson.

– Nincs miért aggódnod.

És nem is volt miért.

Ha valami, akkor az egyetlen személy ebben a házban, akinek aggódnia kellett, hogy baja esik, az Lisbeth volt.