5.-6. Fejezet

 

ÖT

Fordította: Shyra

Callan

Lisbeth olyan gyönyörű volt, mint amilyenre emlékeztem. Talán még inkább, most, hogy az idő eltüntette az arcáról a babaháj maradványait, kiélezte az arccsontjait és határozottá tette az arcát.

Amikor először megérkezett, csak álltam és néztem, ahogy Franklin bevezeti őt, a levegőt visszatartva, mert attól féltem, hogy már a lélegzetem is figyelmezteti őt a jelenlétemre.

Szándékosan az árnyékba rejtőzve néztem meg először, és a kezem a korlátra szorult minden egyes lépésnél, amit a házban tett. Hallottam, ahogy a fa recsegett az ujjaim alatt, el tudtam képzelni, hogy a fogaim zománca ugyanígy megrepedt attól, hogy milyen erősen összeszorult az állkapcsom.

Tényleg élt és jól volt, csinos arcán a megkönnyebbülés látszott, ahogy visszatért a gyerekkori otthonába.

Mintha hallottam volna a gondolatait a fejében, az ígéreteket, amiket tett magának, hogy visszaveszi a piedesztálját a Rose családban, a terveit, hogy visszatérjen a luxus ölelésébe, amit nem érdemelt meg.

Ezek a gondolatok csak még elszántabbá tettek, hogy elintézzem őt az anyám halálában játszott szerepe miatt.

Azt hitte, hogy én is meghaltam?

Több önuralomra volt szükség ahhoz, hogy ott maradjak azon az erkélyen, és nézzem őt, mint amennyire azt hittem, hogy képes vagyok.

De aztán felpillantott, és megdermedt, a cipője megcsúszott a padlón, ahogy megbotlott. Egy pillanatra azt hittem, hogy a játszma már elveszett, és felismerte a férfit, aki lenézett rá.

Csak amikor zavarodottság árasztotta el az arckifejezését, jöttem rá, hogy az árnyak nem árulták el a titkaikat.

Elmentem, mielőtt közelebbről megnézhette volna, nem érdekelt, hogy Franklin milyen hálót szőtt körülötte. Szükségem volt néhány napra, hogy feldolgozzam, mit jelent, hogy Lisbeth visszatért, és elvonultam a hálószobámba gondolkodni.

Mivel tudtam, hogy sokkal szórakoztatóbb lenne, ha hagynám, hogy elhiggye, minden visszatér a régi kerékvágásba, mielőtt elragadnám az illúziót, így helyére tettem az agressziómat, és csapdába ejtem, mint vadász a vadállatot.

Nem tarthatott sokáig ez a kezdet.

A pokolba is, már tíz év telt el. Tudtam, hogy még néhány napig kibírom.

Ezek a napok egymás után teltek el, és míg Lisbeth céltalanul bolyongott a kúriában, én úgy követtem, mint egy átkozott leselkedő, a szolgálati lépcsőket és a mellékfolyosókat használva, hogy ne legyek szem előtt. Lisbeth néha-néha átpillantott a válla fölött, vagy teljesen arra fordult, ahol álltam, de nem hagytam, hogy rajtakapjon.

Legalábbis addig nem, amíg a bálteremben nem állt.

Addig nem, amíg vissza nem tért egy olyan bűntény helyszínére, amely az ő nevével volt fémjelezve.

Bár aznap este nem volt alkalmam megtalálni anyám holttestét, megtudtam, hol halt meg, és pontosan ott álltam, hogy lássam, ahogy Lisbeth végigméri a termet.

Amikor észrevett, tudtam, hogy nem látja az arcomat. Az ajkam összepréselődött, amikor megijedt, a keze a mellkasához kapott, mintha el tudná rejteni a szívét a szemem elől, azt a szervet, amelyről tudtam, hogy hideg, mint a kő.

Több mint száz ember meghalt, és valamilyen okból, amit még nem ismerek, ő volt ennek az oka.

Mellettem Isabelle megmozdult, barna haja végigsöpört a mellkasomon, egyik lába a combomon pihent, ahogy álmában hozzám bújt. Ritkán engedtem, hogy egy nő az ágyamban maradjon éjszakára, de az elmúlt napokban elveszett voltam, a testem kihasználta az alattam fekvő nőt, miközben az elmém valahol máshol járt.

Isabelle a harcosok egyik kedvence volt, de szegényes helyettesítője annak a nőnek, aki körül a gondolataim forogtak. Mégis, kielégítette a szükségletemet, az érzéki erőszak iránti vágyamat, a nyöszörgései és a kiáltásai éppen eléggé kielégítették a bennem lévő vadállatot.

Mialatt elégedetten elaludt,eljátszotta a szerepét, én a fejtámlának dőltem, és hagytam, hogy a gondolataim visszatérjenek abba az időbe, amikor ebben a házban nem voltam több, mint egy szegény cselédgyerek, akivel úgy bántak, mint egy kutyával.

Haszontalan vagy!

Takarítsd fel!

Tedd, amit mondok, vagy kidobatlak téged és az anyádat is!

Hogy bírod elviselni, hogy ilyen ostoba vagy?

Csak úgy zúgtak és pörögtek a szavai az agyamban, rútságuk hajtotta az elhatározásomat, hogy megbüntetem, az emlékek pedig arra késztettek, hogy élvezzem az időt, amit a játékaim tökéletesítésére szántam.

Lisbeth előbb-utóbb megtanulja, hogy nem fog tudni elmenekülni az elől az ember elől, aki fiatal korában volt. Minden egyes kimondott szava egy ár volt, amit meg kellett fizetnie, egy adósság, amit egy bizonyos érték ellenében fogok kiváltani, amíg a főkönyv ki nem egyenlítődik közöttünk.

Ezek a gondolatok jártak most a fejemben, amikor egy nyöszörgés elterelte a figyelmemet, hogy észrevegyem, Isabelle haját ökölbe szorítottam.

– Fáj – panaszkodott suttogva.

– Valószínűleg azért, mert a szád nem ott van, ahol lennie kellene.

Az ajka mosolyra húzódott, hosszú, bágyadt teste megmozdult az enyém mellett, éppen csak annyira fordult, hogy felnézzen rám.

– Ez parancs?

Mikor nem az? Azt gondoltam, nem érdekelnek a gyakran játszott játékai.

Isabelle tökéletesítette az engedelmes játékszer szerepét, a hamis könnyei elég gyakorlottak voltak ahhoz, hogy megtévesszék a szemet, és kielégítsék a még mindig a gyilkosság vérébe öltözött férfiak éhségét. Nekem semmit sem ért. Csak egy hely volt, ami mámoros lüktetésre késztette a pulzusomat, csak egy aréna, ami élesítette a tekintetemet és csiszolta az érzékeimet.

Több mint egy hónapja nem harcoltam, és már éreztem, hogy gyűlik bennem az erőszak, a vakmerő igény, hogy fájdalmat okozzak, ugyanakkor elfogadjam azt viszonzásul, hogy hallom a vérszomjas hangok kórusát, amely a gyilkolás iránti követeléssel zeng fel.

Az alvilágban pénzt lehetett keresni, és a Rose család jól kaszált.

Az ujjaim erősebben szorultak össze. Isabelle arca elfehéredett a fájdalomtól, ajkai szétnyíltak, most az egyszer szótlanul. Minden további panasz nélkül lecsúszott, hogy a lábaim közé térdeljen, kezével a farkamat ökölbe szorította, hogy életre keltse, nyelvének hegye addig cikázott a csúcsán, amíg a szája forrósága be nem fogadta.

Nemcsak a műkönnyekben és az érzéki játékokban volt gyakorlott, Isabelle volt az egyetlen nő, aki gyakorlatilag képes volt lenyelni engem, a torka olyan laza volt, hogy nem fulladt meg, amikor szájba basztam.

A fejem hátracsuklott, ahogy a csípőm újra és újra előre tört, és a felszabadulás utáni kétségbeesett vágy gyűlt bennem. A testem csak akkor reagált valamennyire, amikor Lisbeth jutott eszembe, a gyűlöletem Isabelle torkába ömlött, amikor végre eljött a megkönnyebbülés.

A hallgatásom, miközben tisztára nyalta a farkamat, volt az egyetlen elbocsátás, amire szüksége volt. Csendesen kimászott az ágyból, összeszedte a holmiját, alig takarta el a testét, amikor kimenekült a szobámból, hogy elszaladjon, és azt csinálja, ami egész nap lekötötte.

Egyik karomat a fejem mögé hajtottam, és azon tűnődtem, vajon Lisbeth mikor veszi észre a változásokat a házban.

Az üzleti érdekeltségek nem változtak a család számára, csak a bizonyításuk, hogy ők vezették a házat. Amíg Marcus élt, távol tartotta Lisbeth figyelmétől a vállalkozásaival kapcsolatos igazságot, de a bál után már nem volt ok a látszat fenntartására.

Bármelyik pillanatban rossz folyosóra tévedhetett az ember, és találkozhatott az egyik harcosunkkal, aki azt csinált az egyik szajhával, amit akart. A kúria elvesztette Lisbeth fiatalkori finom érzékenységét, és helyére a nyilvánvaló igazság lépett, hogy a család nem volt olyan szemérmes, finomkodó és rendes, mint azt a legtöbben várták. A felszíni üzleteink csak álca volt az alatta futó bűncselekményeknek.

Szinte nevettem a gondolatra, hogy vajon mit fog reagálni a kis szuka, amikor elhagyja a felső emeletek biztonságát, hogy felfedezze a távollétében bekövetkezett változásokat.

Ezzel a gondolattal kikényszerítettem magam az ágyból, és a zuhany alá mentem, a tenyeremet a csempéhez szorítottam, ahogy lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a forró víz lezúduljon rám. Azon tűnődtem, vajon hány napig tudok még Lisbeth árnyéka lenni, mielőtt elfogy a türelmem.

Két teljes nap, és még mindig nem tudtam, mit tervezek vele.

Nyilvánvaló, hogy ez nem mehetett így tovább. A saját házamban bujkálni sokkal nagyobb kihívás volt, mint gondoltam. Üzleteket kellett intéznem, és edzésprogramot kellett tartanom, amit a visszatérése óta mellőztem. Az illékony energia olyan töréspontig gyűlt bennem, amit még Isabelle figyelme sem tudott csillapítani.

Döntést kellett hoznom, mielőtt teljesen elveszítem a türelmemet, és kidobom Lisbethet.

A zuhanyzás befejeztével megszárítkoztam, és felvettem egy farmert és egy egyszerű fekete pólót. Ma nem volt megbeszélés. Nem volt hova mennem, így nem volt értelme valami szebb ruhát felvenni. Nevetésre késztetett a gondolat, hogy életem egy pontján vágytam a csicsás ruhákra és az ezzel járó társadalmi státuszra, most pedig ki nem állhattam, hogy korlátozó gallérokba és vasalt nadrágokba vagyok bezárva. Gyűlöltem szinte mindent, ami ezzel az élettel járt.

Minden vágyam az volt, hogy besétáljak a gödörbe és harcoljak, de nem lehetett elég gyorsan feloldani ezt a feszültséget. A szokásos heti menetrendünket karbantartás miatt felfüggesztették, miután egy csőtörés elárasztotta az arénát, és sárfürdőt csinált belőle. Bár a károkat kijavították, időt vesztettünk a harcosok környezethez való hozzászoktatására és edzésére.

Kiléptem a szobámból, és a konyha felé vezető úton a cselédcsarnokok felé kanyarodtam. Mivel reggelizni akartam, mielőtt Lisbeth felébred, sarkon fordultam, hogy a hátsó lépcsőn menjek lefelé, amikor tompa sírást hallottam közvetlenül a keleti szárnyba vezető folyosók előtt.

Kíváncsiságtól hajtva lefelé pillantottam, és ugyanazt a néhány nappal ezelőtti szobalányt láttam a falnak kuporodva, a válla remegett, a lábait a mellkasához szorította. Az arcát a térdébe temette, és zokogás közben átkarolta a lábszárát. Holly, azt hiszem, így hívták. Egy izom tikkelt az állkapcsomban, vajon miért alkalmazta Edward ezt a lányt. A félénkek sosem bírták sokáig, különösen, ha Gretchen követeléseivel álltak szemben. Ezt ő is tudta. De ez nem jelentette azt, hogy magára hagyhattam volna, hogy vergődjön és sírjon.

Odaléptem hozzá, leguggoltam előtte, hogy kinyújtsam a kezem. – Jól vagy?

Felkapta a fejét, szőke haja az arca körül lobogott, arcvonásait merő pánik borította, miközben könnyek csorogtak le az arcán.

– Mr. Rose.

A lány igyekezett felállni, mintha rettegett volna, hogy rátaláltam.

– Nagyon sajnálom. Nem kellene sírnom munka közben, csak...

A hangja elakadt, és újra a falnak dőlt, nem tudta, hogyan viselkedjen most, hogy itt vagyok.

– Csak mi?

Ha Gretchen nem engedi el ezt a szegény lányt, valószínűleg szívrohamot kap a stressztől.

– Semmi – próbálta mondani, mintha csak le akart volna rázni, de tudnom kellett, mi zaklatta fel.

– Bajba kerültél valamiért?

Tudtam, hogy én vagyok az utolsó ember, akivel bármilyen problémáról beszélni szeretne. A jelenlétem megfélemlítő volt. Nemcsak a méretem vagy a hírnevem, hanem a családfőként rám ruházott cím miatt is.

A személyzet nagy része nem tudta, hogy vannak gyengeségeim, és gyakran a színfalak mögött a védelmükre keltem, amikor Edward vagy Gretchen követelte valamelyikük elbocsátását.

– Eltörtem egy vázát – vallotta be, arcára kiült a szégyen. – Nem akartam.

Megkíséreltem mosolyogni, mintha ez önmagában megnyugtathatná, és erőtlenül viccelődtem: – Ugye tudod, hogy több száz van belőlük? Csak takarítsd fel és cseréld ki. Gretchen sosem fogja megtudni.

Megrázta a fejét.

– Nem Gretchenről van szó.

Remegő lélegzetet eresztve Holly bevallotta: – Miss Rose szobájában voltam. Éppen aludt, de gondoltam, takarítok egy kicsit anélkül, hogy felébreszteném. Tartanom kell magam a beosztásomhoz. De azt hiszem, túl hangos voltam, és ő felébredt, rám kiabált, hogy menjek ki, és véletlenül összetörtem a vázát.

Egy szót sem hallottam abból, amit azután mondott, hogy Miss Rose szobájában voltam. Minden más csak fehér zaj volt, statikus hang, miközben a pulzusom hevesen vert, és a vér a fejemben zakatolt.

Az a ribanc...

Két kibaszott nap, és máris újra terrorizálja a személyzetet a nevetséges követeléseivel és a pimasz viselkedésével.

A dühöm bizonyára látszott az arckifejezésemen, mert Holly visszahúzódott, pislogás nélküli tekintete az arcomra szegeződött.

– Sajnálom, Mr. Rose, nem akartam rosszat mondani a családjáról...

Feltápászkodtam, és rábámultam. – Miss Rose nem az én családom. És nincs miért aggódnod. Majd én gondoskodom róla.

Ha valami, akkor Holly könnyei segítettek összpontosítani. Két napja nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek Lisbethtel. Két napja nem tudtam megmagyarázni a viselkedését.

Csak két nap kellett hozzá, és máris az elkényeztetett ribanc hercegnő visszatért a szokásos szarságaihoz.

Két nap... és pontosan tudtam, hogyan húzzam ki alóla a talajt.

 

HAT

Fordította: Shyra

Lisbeth

Egy apró üvegszilánk a bőrömbe fúródott, és kiserkent a vérem. A törött üveg szúró fájdalmától összerezzentem, felemeltem az ujjamat, hogy megvizsgáljam a sérülést, a körmömmel eltávolítottam a szilánkot, majd a számba dugtam az ujjamat, hogy elállítsam a vérzést.

Csak egy apró seb volt, semmi komoly, de elég volt ahhoz, hogy még jobban utáljam a reggelt, mint amennyire eddig is utáltam, elég volt ahhoz, hogy visszaessek a seggemre, ahol ültem és bámultam az összes felsöpörni és kidobni való szilánk csillogását. Nem volt seprűm vagy lapátom, és rettegtem attól, hogy fel kell keresnem egy szobalányt, hogy segítséget kérjek, különösen azután, hogy az előzőt megríkattam.

Szörnyen éreztem magam, és elhatároztam, hogy megkeresem azt a fiatal nőt, és bocsánatot kérek, de előbb valahogyan el kellett takarítanom ezt a rendetlenséget.

A lábamra állva felkaptam a fejem a sietős léptek hangjára. Amennyire meg tudtam ítélni, többen is jöttek felém, ezért a köntösömet a testem köré tekertem, hogy elrejtsem a hálóingemet, és mosoly húzódott az ajkaimra, amikor megláttam, hogy három alkalmazott siet a szobámba.

– Ó, üdv! Nem hoztatok véletlenül seprűt? Ki kell takarítanom...

A szavaim félbeszakadtak, amikor a személyzet elsietett mellettem, és egy férfi lépett be a küszöbön. Hátratántorodtam a puszta méretétől. Legalább 180 centivel fölém tornyosult, és a vállfesztávolsága kétszer akkora volt, mint az enyém.

Egy pillanatig azt hittem, nem veszi észre, hogy ott állok, hogy nem szándékozik kisajátítani a helyemet, de ő csak haladt előre, és addig szorított hátra, amíg a lábam az üvegszilánknak ütközött, és én összerezzentem a fájdalomtól.

A cipője ropogott a maradék üvegen, de hogy észrevette-e, abban nem voltam biztos, mert összeszűkült szemei az arcomra szegeződtek, és az ajkát feszes vonalba húzta.

Amint találkoztam a tekintetével, a szám szétnyílt, hogy rászóljak, lépjen hátrébb, de a felismerés bombaként csapott belém.

Hogy lehetséges ez? A szemeim hitetlenkedve kerekedtek el, miközben az elmém egyetlen nevet suttogott, egy felfoghatatlan ismétlést, ami az ajkaimról hullott le.

Próbáltam lerázni magamról a gondolatot, hogy ez lehet az a fiú, akire emlékeztem. Mindig is olyan vézna volt, sosem uralta a szobát. Inkább árnyék volt, mint olyan személy, akit sokan észrevettek. De azok a szemek, a színük mélysége, mint egy finom whisky, összetéveszthetetlenek voltak.

– Callan...

Bárhol felismerném azokat a borostyánszínű szemeket, még akkor is, ha csak egyszer volt köztünk teljes szemkontaktus. Hogy lehetett életben?

Egy pillanatra elvesztem az előttem álló férfiban, a szoba elhalványult a perifériás látásomban, maga az idő is megállt az előrehaladásban. Visszarepültem, ha másért nem, akkor a mai pillanat előtti tíz évre. És bár ismertem a személyt, aki a tekintetemet tartotta, nem értettem, mivé vált.

Sötét folt volt a csiszolt dekoráción, egy koszfolt a csillogó üvegfelületen. Durva és életnagyságú, ez a férfi nemcsak ellopta a körülötte lévő teret, hanem fel is emésztette. Erőfeszítésbe került, hogy elvonjam a tekintetemet az övéről, hogy végigfuttathassam a szemem a testén, amely a póló és a farmer alatt, amit viselt, tiszta acél volt, minden egyes izma kidolgozott és határozott, az ereje küzdött a ruhája varrásai ellen. Tíz év alatt, mióta utoljára láttam, kiteljesedett, és olyanná vált, ami megdermesztett.

Az arcára emeltem a tekintetem, és végigpásztáztam a szögletes állkapcsán, amelyet olyan fekete borosta árnyékolt, mint a haja, és a tökéletes formájú ajkakon. Arccsontjai pengeként metszettek a szeme alatt, és tekintetünk ismét olyan keserűen záródott össze, hogy a megdöbbenés, amit a látványa okozott, úgy vérzett el, mintha felvágta volna a bőrt, és minden bátorságot kivett volna belőlem, és egészséges félelemmel helyettesítette volna.

Félelmetes módon gyönyörű volt. Egy ragadozó, amely magához vonz, és eltöri a nyakad, miközben csodálod.

Hogy lehetett ez ugyanaz a fiú, akivel annyi éven át olyan rosszul bántam? Ez már nem ugyanaz a kisegér volt, aki a folyosókon szaladgált, hogy azt tegye, amit mondtam neki. Ha más nem is, ez a férfi egy színfolt volt a Rose-birtok buja felszínén, egy sötét entitás, amelyet nem lehetett megfékezni.

Nem mertem nekimenni annak az embernek, akivé Callan vált. Ha valamit, inkább menekülni akartam előle.

A körülöttünk lévő szoba újra fókuszba került, a pillanatnyi döbbenetemet feledtette a nyüzsgés, ahogy a személyzet elsietett mellettem a bőröndjeimmel a kezükben, a csekély holmimmal, amit magammal hoztam, és amit elmulasztottam kipakolni.

Megtalálva a hangomat, odaszóltam nekik, hogy megkérdezzem, mit csinálnak, és összerezzentem, amikor egy erős kéz átfogta a karomat. Visszaemelve a tekintetemet Callan arcára, láttam, hogy a fintor vigyorrá görbül.

– Mit csin...

Előre rántott, mielőtt még feltehettem volna a kérdést. Még több üveg vágódott a lábamba, és én felkiáltottam.

– Mezítláb vagyok, és itt üvegszilánkok vannak.

Callan látszólag fütyült a fájdalmaimra, csak húzott előre, amíg ki nem értünk a folyosóra, és megbotlottam, ahogy próbáltam lépést tartani az erőteljes lépteivel.

A kísérleteim, hogy kirántsam a karomat a szorításából, csak azt eredményezték, hogy szorosabbra zárta a kezét, én pedig felnyögtem a büntető szorításra válaszul.

– Hagyd abba, a fenébe is! Mit csinálsz?

A panaszom a jelek szerint süket fülekre talált. Nem szólt hozzám, hogy elmondja, mi folyik itt. Tovább rángatott, hogy véres lábnyomokat hagyjon a nyomunkban, sarkon fordult, amint elértük a kiszolgálócsarnokot, és a cselédszárny felé sietett velem.

Végigvonszolva egy másik folyosón, csak annyi ideig álltunk meg, hogy kinyisson egy ajtót, a szorítása végül elengedte a karomat, amikor olyan erővel lökött befelé, hogy a padlóra estem, a fájdalom a farokcsontomba nyilallt, miközben a fejem egyszerre hátracsapódott, és nekicsapódott valami keménynek.

Kinyitottam a szemem, hogy felbámuljak rá, valami magyarázatot vártam arra, hogy mit csinál, de csak bámult rám, miközben egy másik férfi megkerülte őt, hogy megálljon a vérző lábaim előtt.

Callan megfordult és távozott, mielőtt a második férfi egy szót is szólt volna.

– Miss Rose.

– Mi a fasz folyik itt? – ordítottam, nem törődve azzal, hogy a viselkedésem anyám szerint nem illene egy hölgyhöz. Dühös voltam, és fájt a bőrömbe fúródott üveg.

– Hozd ide a nagybátyámat ebben a kibaszott pillanatban. Nem hagyom, hogy így bánj velem.

A férfi begyakorolt mosollyal vigyorgott, ami csak még jobban felbosszantott. – Nem csináltam semmit – válaszolta nyugodtan, testtartása primitív volt, arckifejezése kiolvashatatlan.

– Mr. Rose viszont úgy döntött, hogy mostantól ez lesz a szobád.

– Mr. Rose? – Zavarodottság árasztott el. – Miért akarná Franklin, hogy egy cselédszobában lakjak?

A férfi nem fáradozott a válasszal, egyszerűen végigfuttatta a tekintetét a testemen, mintha nem lennék más, mint szemét, a tekintete megállt a lábamból szivárgó véren, mielőtt a tekintetét visszaterelte az arcomra.

– Talán el akarod látni a sebeidet, mielőtt Gretchen megérkezik. A lehető leggyorsabban szeretné majd elkezdeni az oktatásodat.

Egy szobalány sietett be, hogy egyenruhát terítsen a távoli falhoz tolt ikerágyra, tekintete bocsánatkérően találkozott az enyémmel, mielőtt ismét kisietett.

– Remélem, megfelelő méretet választottunk az egyenruhádhoz. A helyedben én már felöltöznék és indulásra készen állnék. Gretchen nem az a fajta, aki megbocsátja az engedetlenséget.

Ezzel megpördült, hogy elhagyja a szobát, de én még nem fejeztem be a beszélgetést. Az öklöm a padlóra csapódott mindkét oldalamon, a hangom kínos sikolyként tört elő, amikor azt követeltem: – Hozd ide a nagybátyámat, most azonnal, baszd meg! Ezért a szarságért kirúgatlak az állásodból!

A férfi a válla fölött rám pillantott, felvonta a szemöldökét, majd megfordult, hogy becsukja maga mögött az ajtót.

Feltápászkodtam, és az ajtóhoz botorkáltam, egyik öklömmel a fát ütögettem, míg a másikkal lenyomtam a kart.

Zárva.

Bezártak?

Mi a fene folyik itt?

Ököllel ütöttem a fát, a keret megremegett, ahogy erősen csapkodtam. Most már túl voltam a haragon, olyan átkozottul dühös voltam, hogy megesküdtem, megtámadom a következő embert, aki ide belép.

Valaki meghallhatta fenyegetéseimet és figyelmeztetéseimet az ajtón keresztül, mert az ajtó kinyílt, miközben tirádám közepén voltam, a burkolat olyan gyorsan lendült ki, hogy majdnem az arcomba vágott.

Összerezzentem, amikor a lábam nekicsapódott, és még mélyebbre fúrta az üveget, majd felnéztem, és egy kéz csapódott a számra, a testemet pedig hátralökték, amíg a falnak nem ütköztem.

A borostyánszínű tekintet, amelyik az enyémbe fúródott, halálos volt.

Az ujjak a fogaimhoz szorították az arcom, és a fájdalom versenyre kelt a lábammal és a tarkómmal. Az volt a legfurcsább érzésem, hogy ha most nem fogom be a számat, nem érem meg, hogy kijussak ebből a szobából.

Callan olyan közel hajolt hozzám, hogy az orrunk majdnem összeért, a torkán mély morgás kúszott fel, ami egy veszett kutyára emlékeztetett.

Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi a fenét képzel, mit csinál, de nem mertem a számat a tenyeréhez mozdítani, mert attól féltem, hogy kitekeri a nyakamat, és némán nézi, ahogy a testem a padlóra csúszik.

Másodpercek teltek el, intenzív gyűlölet áradt belőle, mire elengedett, és én ettől függetlenül a földre csúsztam. Könnyek csorogtak le az arcomon, amely a visszatóduló vértől lüktetett, a fejem és a lábam csak hozzátett a ritmushoz, mintha kísérődobok lennének.

Callan szó nélkül bámult rám, végül megfordult, hogy kilépjen a szobából, és újra becsukja az ajtót. Hallottam, ahogy a zár kattan a helyén, mint egy utolsó figyelmeztetést, hogy ide kerültem, és jobb, ha megtanulom szeretni.

Ki a fasznak képzelte magát, hogy így bánik velem?

De ezen túlmenően, hogy kerülhetett egyáltalán ide? Anya azt mondta, mindenki meghalt azon az éjszakán. Minden vendég, minden felszolgáló, minden alkalmazott, aki a bálteremben volt. Franklin csak azért maradt életben, mert elhagyta a házat, hogy elintézzen egy üzleti ügyet.

Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.

És mi a faszért voltam bezárva a személyzet hálószobájába?

Callan biztosan a biztonsági főnök volt, vagy valami más pozíciót töltött be a házban, ami miatt azt hitte, hogy joga van hozzám érni, de miután beszéltem Franklinnel, világossá tenném, hogy többé nem jöhet a közelembe.

Az ajtó kinyílt, és néhány perccel később egy nő lépett be. Rájöttem, hogy nem követtem az utasításokat, nem láttam el a sebeimet, és nem vettem fel azt a szaros egyenruhát.

Ez kurvára nem fog megtörténni.

De ahogy a nő rám nézett, talán mégis. Az övé nem olyan kifejezés volt, amivel egy okos ember szembe ment és győzött.

– Te biztosan Gretchen vagy – csattantam fel, tiszta méreggel a hangomban, mert ezek az emberek nyilvánvalóan elfelejtették, ki vagyok.

A lábujjával kopogtatott, és úgy bámult rám, mintha egy gyerek lennék, aki dührohamot kap. Nem gondoltam, hogy a tekinteténél lehetne hidegebb, de aztán megszólalt, és bebizonyította, hogy tévedtem.

– Te pedig biztosan a legújabb alkalmazottunk vagy, aki nem tudja, hogyan kell követni az utasításokat. Biztos vagyok benne, hogy Edward elmagyarázta, hogy elvárom, hogy felöltözve és készen állj, amikor megérkezem.

Biztosan csak viccelt. Nyilvánvaló volt, hogy ebben a házban mindenki össze volt zavarodva. Nem hibáztathattam őket. Tíz évig voltam távol, az egész személyzetet le kellett cserélni. Honnan tudták volna, hogy ki vagyok?

Biztos voltam benne, hogy Callan keze van ebben. És ha őszinte akartam lenni, tudtam, miért. Fiatalabb korunkban rabszolgaként bántam vele, szóval lehet, hogy ez az ő elcseszett elképzelése volt egy tréfás viccről, de valamikor véget kellett vetni ennek.

– Nem teszek semmit, amíg nem beszéltem Franklinnel. Nem veszek fel egy átkozott egyenruhát sem neked, sem Edwardnak, sem Callanek. Nem vagyok biztos benne, hogy mind tudjátok, ki vagyok, de ha Mr. Rose rájön erre...

Gretchen vigyorgott, a szája vonala olyan volt, mint egy frissen csiszolt penge.

– Ne fáradj, Lisbeth. Mr. Rose nagyon is tisztában van a helyzeteddel, hiszen ő volt az, aki ebbe a szobába juttatott. Úgy tűnik, mi tudjuk, ki vagy te, de fogalmad sincs, ki vezeti ezt a házat. Majd hozok neked egy címjegyzéket, ha befejezted az elkényeztetett kölyök viselkedést. Sok időt spórolhatnánk meg vele. Addig is, élvezd a... – csóválta az ujjait a lábam előtt – ...vérzést, vagy bármit, amivel a dominanciádat akarod megalapozni. Mindannyian tűkön ülve várjuk, mit tartogatsz számunkra legközelebb.

Gyűlölve a folyton potyogó könnyeket, visszatartottam őket, és nem voltam hajlandó elhinni ennek a ribancnak egyetlen szavát sem.

– Hozd ide a nagybátyámat! – követeltem, a hangom egyre magasabbra emelkedett, amíg meg nem roppant a feszültség alatt. – Most!

Gretchen tiszta acélból épülhetett, még csak meg sem rezzent, ahogy sikoltoztam. Csupán még feszesebbre húzta a mosolyát, azt a pengeéles vonalat, amely olyan éles volt, hogy csontig vágott volna.

– Jobban tennéd, ha vigyáznál a modorodra ebben a házban. Nem szeretném, ha megtanulnád, mi történik azokkal a kicsinyes kis kölykökkel, akik nagyobbnak hiszik magukat, mint amekkorák.

Ezzel Gretchen elhagyta a szobát, az ajtó becsukódott, a zár a helyére csapódott, én pedig ott maradtam, ahol Callan hagyott, a falnak kuporodva, a lábam alatt vértócsa képződött, miközben az elmém igyekezett értelmet adni a történteknek.