25.-26. Fejezet

 

HUSZONÖT

Fordította: Echo

Callan

Ez hiba volt.

Ő, volt a hiba.

Soha nem veszítettem el az önuralmamat huszonöt év alatt. Soha nem veszítettem el önmagam. Soha nem mulasztottam el megállni és átgondolni, hogy mit okozhatnak a tetteim.

Egészen tegnap estig.

Egészen addig, amíg ő meg nem jelent.

Egészen addig, amíg a kísértés meg nem ragadott a torkomnál fogva és addig szorított, amíg nem kaptam levegőt, nem tudtam harcolni, nem emlékeztem, hogy miért is kellett elmennem egy olyan pillanattól, amely a mindenségembe fog kerülni.

Amikor az elmém észhez tért, azonnal felpattantam az ágyban, kényszerítettem magam, hogy a szélére üljek, csikorgattam a fogaimat, hogy belélegezzem a szex illatát, amely elöntötte a tudatomat és ismét kemény lettem tőle, megkísértett, hogy megragadjam Lisbethet és elvesszek a testében anélkül, hogy aggódnék amiatt, hogy mit is tesz ez velem. Vele. Bárkivel ebben a kicseszett családban, mert csak az számított, hogy mennyire mámorító megérinteni, megízlelni, uralni az akaratát, miközben végignézem a bukását.

Ezt még a harc sem adta meg nekem. Még a fájdalom ígérete sem, ami az ütésekkel járt, mielőtt elpusztítottam az ellenfelem.

Majdnem felnevettem, amikor rájöttem, hogy egy kis gond van a kezemmel és az egy érintés, egy ízlelés, az egy élmény soha nem lesz elég.

De annak kellett lennie.

A miénk az önpusztítás, a bonyodalom, a megalkuvó helyzetek tánca volt.

De mégis ökölbe szorítottam a kezem a szükségtől, hogy újra magamévá tegyem, hogy megfojtsam, hogy igényt támasszak a testére az enyémmel, mivel az, hogy megdugtam, nem dobta ki a szervezetemből, ahogy mindenki állította, mert nem olyan volt, mint valami egyszerű viszketés, amit csak megvakarok. Mindössze azt érte el nálam, hogy jobban vágytam rá, a megszállottság démonát űzte keresztül az ereimben, minden csontomon, minden szervemen keresztül.

Megfordulva követtem alvó testének alakját, térdhajlatát, fenekének ívét, gerincének elpilledt vonalát, ahogy az ágyamban aludt.

Ebben kedvesebb voltam. Ebben már ő nyert. Itt vagyok, bár azt mondtam magamnak, hogy nem fogom engedni, hogy ez megtörténjen.

Többet akartam belőle. De talpra állítottam magam az önmagam elleni csatában. Elvonszoltam a seggem a zuhanyzóba, ahol lemostam őt a bőrömről,fejemet a fáradt vállamra hajtottam mielőtt megmarkoltam a farkam, hogy megbüntessem, amiért helyettem gondolkodott.

Olyan heves zihálás tört fel belőlem, ahogy a forró víz a fejemre folyt, a szemem összeszorult, az ő képei tolultak alá erőszakosan és nem tudtam elmenekülni.

A kibaszott pokolba…

Mit tettem?

Csak egy helyen tudtam levezetni ezt a kielégíthetetlenséget, ezt a frusztrációt, és szerencsére az a seggfej, aki ezt a helyzetet kitalálta, ő volt az egyetlen, aki a végén az öklömet fogadja.

Elzártam a vizet, kiléptem és megtörölköztem miközben bementem a hálószobába, és észrevettem, hogy Lisbeth ébren van, nagy, kék szeme testem minden centijét az emlékezésnek szentelte.

Habozott, amikor tekintete végre az arcomra szegeződött. Zavar. Megbánás. Félelem.

Visszatükröződött számomra minden, amit én is éreztem.

– Le kellene zuhanyoznod és felöltöznöd! Semmi sem változott közöttünk!

Kivéve, hogy igen, olyan módon, amelyet nem voltam hajlandó elismerni.

Ahogy megmozdult a lepedő lecsúszott a testén, zúzódások voltak ott, ahol a kezeim fogták, ahol a fogaim megragadták. Sajnálnom kellett volna azt, hogy ezeket a jeleket a bőrén előidéztem, de csak azt akartam, hogy a többi helyet is megbélyegezzem, ahol halvány volt a hús és sértetlen, és rá akartam írni a kurva nevemet egy nőre, akit gyerekkorunk óta figyeltem.

Lisbeth úgy tett, ahogy mondtam neki, amíg én felöltöztem és bementem a nappaliba. Megszáradt vércseppjei elcsúfították a fehér márványt, ahol egy nagyon dühös seggfej meredt rám a bőrkanapéról, ahol ült.

Franklin ajkai borotva vékony vonalak voltak, jellemzően üres arckifejezését düh itatta át.

– Nem harcolsz holnap este!

Nevettem. Jacob nyilvánvalóan beváltotta a fenyegetését.

– Próbálj meg megállítani! – válaszoltam, a hangom végleges volt.

Franklin úgy ült fel, hogy az ülés szélén egyensúlyozott és könyökét a térdére támasztotta, olyan pillantást vetett rám, amit gyerekkorom óta nem láttam. Évekkel ezelőtt ez az arckifejezés megijesztett volna. Most csak még elszántabbá tett, hogy átvigyem az akaratomat.

– Hol van Lisbeth?

– A szobámban.

– És honnan ered az az ütés az arcodon?

– Egy szerencsés ütés volt. Három ilyet adtam Jacobnak másodpercekkel később.

– És feltételezem, hogy a nyakadon lévő karmolásnyomok máshonnan származnak. Kivéve persze, ha Jacob nem kezdett el úgy harcolni, mint egy kurva. Meghúzta a hajadat is?

Egy újabb nevetés, humortalan és mély. – Azok valahonnan máshonnan származnak.

Az orra alatt káromkodott, a rám szegeződő szürke szemek mögött rosszallás villant. – És most mi van?

Lisbeth sétált be a szobába. Megfordultam, és láttam a tétovázását az ajtóban, nem tudván mibe is sétált bele. Késsel lehetett vágni a feszültséget.

– Most pedig felkészülök a holnapi harcra.

Figyelmen kívül hagytam, hogy tudtam mire is gondol, elindultam az ajtó felé, amely a főfolyosókra vitt, mivel átkozottul tudtam, hogy Lisbeth követni fog a hátam mögött.

– Ha szükséged van rám, az edzőteremben leszek.

Már félúton voltam az ajtón keresztül, amikor felkiáltott. – És megengeded az új kedvencednek, hogy lássa min mész keresztül a felkészülés alatt? Ez megvilágosíthatná abban, hogy mekkora befolyása is volt az életedre.

Megfordulva találkoztam a pillantásával, Lisbeth testmelege végigsöpört a hátamon, mivel közel állt hozzám. Franklin úgy vigyorgott, mintha sarokba szorított volna, megjegyzésével emlékeztetni akart arra, hogy mitől lettem erőszakos.

– Ezt nem kell látnia.

Megforgatta a szemét és megragadta az újságját, elbocsájtva, hogy folytassam a napomat. Nem tudtam mi a fene baja volt, ha Lisbethről volt szó. Ő hozta vissza nekem, követelve, hogy tegyem azt, amit akarok. Úgy tűnik a választásom nem csillapította a hozzá fűzött reményeit.

Levezettem Lisbethet a konyhába, leültem a szokásos asztalomhoz és felpillantottam, ahol ő állt.

– Foglalj helyet! – morogtam csalódottan.

Mi a fenét fogok most csinálni, amikor a fejem tele volt a róla szóló képekkel, ahogy kinézett orgazmus közben, amikor nyöszörgése és sikolya még mindig a fejemben volt?

Ellen az asztalhoz jött, szemét Lisbethre szegezte, mielőtt rám nézett volna. – Megint egy tányér?

– Kettő – válaszoltam, gyűlöltem a rosszallást, amit a szemében láttam. Nyilván mindenkit feldühítettem ezen a helyen.

– Mindjárt – mondta csípős és ellenséges hangon Ellen. Ő volt az utolsó ember, akinek csalódást akartam okozni, de ma nem volt meg bennem, hogy kitaláljam mit is akarok Lisbethtel csinálni.

– Nem kell ezt tenned.

Megvakartam az állkapcsom és mély levegőt vettem, amikor felemeltem a fejemet, hogy összekapcsoljam a tekintetem Lisbethtel.

– Mit?

– Kedvesnek lenned. Te mondtad, hogy a dolgok nem fognak megváltozni. Ne tápláld a reményemet, ha az tervezed, hogy kihúzod alólam a szőnyeget.

Az ajkam sarka mosolyra görbült.

– A te életed akkor sokkal tragikusabb volt, mint az enyém, ha kedves dolognak tartod, hogy engedem a cselédasztalnál való étkezést a konyhában.

Pislogott, tekintete a kezére esett, mivel tudta, hogy az élete egy tündérmese volt ehhez képest.

Az új kötést tanulmányoztam, amelyet zuhanyzás után az állára tett, majd odanyúltam, hogy lehúzzam.

Pillantása rám szegeződött.

Megfogtam az állát és elfordítottam az arcát, hogy megszemlélhessem a vágást, nem törődve azzal, hogy nem adott engedélyt arra, hogy megérintsem.

– Bezáródott. Ne tegyél fel kötést. Hagyd a sebet lélegezni, hogy begyógyuljon.

Puha ujjaival megérintette az állát, miközben elhúzódott tőlem.

– Gondolom, ezt tapasztalatból tudod. A harc miatt?

Inkább a büntetésekből, amelyeket naponta kaptam miatta. – Valami hasonló.

Ellen letette a tányérjainkat, kicsit elidőzött, és minden gondolatával az enyémbe sikított.

Néma beszélgetést folytattam vele, a legjobb, megszidott fiú pillantásomat rávetve.

Egy idióta vagy, tudatta némán velem, ahogy rám nézett.

Tudom, de még mindig szeretsz, néztem vissza rá hangtalanul.

Kifújta a levegőt. – Hozhatok még valamit?

Bólintottam, a kávésbögrém melege köré fontam a kezem.

– Hálás lennék, ha valaki idehozná Gretchent hozzám.

Újabb sóhajtás, szemei csak egy másodpercre szűkültek össze Lisbethen, mielőtt elindult volna, hogy teljesítse a kérésem. Tudván, hogy ezt jóvá kell tennem neki, olyan gyorsan ettem, ahogy csak tudtam és a lehető legkevesebb figyelmet fordítottam a mellettem lévő nőre.

Ez egy kínos társaság volt, egyikünk sem tudta, hogy most mit is gondoljon a másikról, amikor hagytuk, hogy a vágy eluralkodjon rajtunk és egy képtelen jövő felé tereljen minket.

Csak névleg voltam Rose, de ő volt a család, jogos örököse, még ha nem is értette ezt a tényt. És talán ez volt az oka is annak, hogy Franklin ennyire megkérdőjelezte azt, amit csináltunk. Félt, hogy megtévedek és elmondom neki.

– Mr. Rose.

Hálás voltam, hogy meghallottam Gretchen hangját, mielőtt felnéztem volna ellenőriztem, hogy Lisbeth befejezte-e az evést.

– El tudod vinni Lisbethet erre a napra? Fel kell készülnöm egy harcra.

– Természetesen! Hollyval kijelölöm egy feladatra.

– Tartsd távol az edzőteremtől! Legalábbis addig, amíg nem hívom!

Lisbeth feje felém fordult, szemével lyukat égetett az arcomon.

Nem foglalkoztam azzal a pillantással, nem bíztam magamban annyira, hogy nem mondom el neki, hogy csak zavaró tényező lenne, amit nem kockáztathatok meg.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy másra koncentráljak, mint a közelgő küzdelemre.

Gretchen Lisbethre nézett, szemei megakadtak a finom nyomokon és zúzódásokon, amelyek Lisbeth ruhájának dekoltázsa felett látszódtak ki. Hátradőltem, kihívtam némán, hogy szóljon erről egy szót is.

De Gretchen csak kihúzta magát és megköszörülte a torkát, mint egy profi, ami volt is.

– Befejezted a reggelit Lisbeth? Indulnunk kellene.

Lisbeth felkelt, szeme az enyémet kereste. És bár éreztem, ahogy rám nézett, nem vettem figyelembe az erőfeszítését azzal, hogy visszanéztem.

Semmi sem változhatott.

A tegnap este után sem.

Soha.

Alábecsülés volt azt mondani, hogy a csalódottsága érezhető volt. Úgy viseltem ezt, mint egy leplet, amikor elsétált és befejeztem a kávémat, magammal vittem az edzőterembe is, ahol Jacob várt rám, mohó ujjaimmal szorongattam, miközben odamentem hozzá, hogy megbámuljam tudálékos vigyorát, és belemártottam az öklömet, ahogy arcon ütöttem.

– Bassza meg!

Vér ömlött az orrából és a keze fellendült, hogy megállítsa az áramlást. Vérvörös szín csöpögött az ujjai között, de nem ütöttem meg olyan erősen, hogy eltörjem a csontját.

– Ezt mi a fenéért kaptam?

Átlépve a törölközőtartón megragadtam egy frisset és odadobtam neki. Egyik kezével elkapta, szemei összeszűkültek a köztünk lévő tér felett.

– Szerencsés ütés – vigyorogtam. – Gondoskodni akartam arról, hogy nem fogsz megint Franklinhez futni és beköpni, hogy nem figyelek.

Jacob az orrához tartotta a törölközőt.

– Szerencsés ütés, a seggemet! Csak egy fasz vagy!

Az arcába morogtam, megfenyegetve az ujjammal. – Maradj ki akkor a dolgaimból a francba is, ha valakihez odafutsz, aki meghallgatja a panaszaid.

Elhúzta a törölközőt, a fehér frottíron vérvörös folt volt, de az orrvérzése elállt.

– Igazad van, panaszkodtam. Holnap veszélybe kerül az életed. Tudniuk kell, hogy fejben nem vagy a meccsen. Nem fogom hagyni, hogy meghalj ott valami kicsinyes baromság miatt, egy olya nő miatt, aki nem éri meg az idődet. Ez rohadtul nem fog megtörténni Callan! És nem fogok bocsánatot kérni ezért! Nem érdekel, hányszor rúgod szét a seggem!

A tekintetünk találkozott és zöld szemében csak elszántságot és hűséget láttam. Ezért nem tudtam Jacobot hibáztatni. Én is ezt tettem volna, ha a szerepeink felcserélődtek volna. Ő jelentette számomra a világot. Ő volt az egyetlen barát, akiben tudtam, hogy megbízhatok, az egyetlen személy, aki a hátam mögött volt bármi is történt.

Ez az ember örömmel halna meg értem, én pedig érte. De ez nem jelentette azt, hogy ő nem volt rossz hatással, a tipikusan nemtörődöm hozzáállása mindenhez, ami miatt mindig rossz helyzetekbe sodort minket.

Mint tegnap este.

– Szállj be a ringbe, azt terveztem, hogy a mai nap folyamán szétrúgom a segged, hogy kiegyenlítsek!

Nem kellett kimondanunk, hogy meg van bocsájtva. Mindig magától értetődő volt, ha ránk került a sor.

Mosolygott és egyik lábáról a másikra ugrált.

– Némi kielégítetlenséget kell ledolgoznod, mi? Hadd találjam ki, nem tudtad végigcsinálni. Még mindig a golyóid csavargatja a csinos kis ujjaiban.

Figyelmen kívül hagytam, megfordultam, hogy levegyem az ingem és ledobjam egy padra. Röhögés tört ki mögöttem.

– Vagy mégsem. Szent szar! Vagy órákig dugtad vagy összevesztél egy macskával és vesztettél. A régi hegek és az új karmolások között dámázhatnánk a hátadon.

Megfordultam, hogy ránézzek és nem voltam biztos benne, hogy most akarom-e megütni vagy megvárom, hogy a ringben szétrúgjam a seggét.

– Igen, köszi ezért. Nincs kint a szervezetemből. Ha bármi is, most nagyobb probléma, mint korábban.

A szemei kikerekedtek. – Kurvára nem! Nem gondoltam volna, hogy megélem a napot, amikor Callan Rose elbukik egy varázsütéstől.

Leültem a padra, hogy beragasszam a kezem.

– Nem estem bele semmibe! Ez a helyzet bonyolultabb annál.

Jacob megmozdult, hogy a mellettem lévő falnak támaszkodhasson.

– Mondogasd ezt csak magadnak! Ugyanezt mondtam magamnak az első pár alkalom után Haley-vel. Most nézz rám! Apropó, tegnap este megkértem a kezét! Igent mondott!

Szemeimmel rálegyintettem. – Még mindig rabszolga.

Elvigyorodott. – Most még. De meg foglak győzni előbb-utóbb, hogy feladd. Felcsempésztem a szobámba is. Látnod kellett volna Franklin arcát, amikor rajta kapott minket a folyosón.

Nevettem. – Ez az előtt vagy utána volt, hogy bemártottál?

– Ez miatt dobtalak fel. Annyira mérges volt amiatt, amit rólad kellett mondanom, hogy elviharzott és elfeledkezett arról, amit csináltam.

A fejemet csóválva tekertem be utoljára a kezemet és letéptem a szalagot a tekercsről. A tekintetünk találkozott, amikor felnéztem, az övé tele volt huncutsággal.

– Egy seggfej vagy! Soha ne hagyd, hogy bárki mást mondjon!

A legszélesebb mosolyát villantotta rám, ami miatt több nő bugyija is leesett már a bárokban, ahová gyakran jártunk. Nevetés rázta a vállát, de a humor elveszett, amikor az arckifejezése komollyá vált.

– Ott vagy fejben? Légy őszinte velem! Nem nézhetem, ahogy meghalsz odakint! Nem fogom!

Felnyúltam és összekulcsolta kezét az enyémmel.

– Nem halok meg holnap este. Kisétálok abból a ringből a barom vérét viselve.

– Jobban teszed!

Lábra rántott és együtt sétáltunk be a ringbe. Megfogta az ütőbetéteket, feltartotta őket, lábát szétvetette vállszélességbe, arckifejezése olyan harcosé volt, aki tudta, hogy a gödörbe való séta nem volt nevetséges.

Ennek ellenére ez sem akadályozta meg benne.

– Szóval – mondta, csillogó szemekkel fogadta az első néhány bemelegítő ütést, amiket adtam. – Milyen volt a hercegnő puncija? Már csak a tegnap esti beszélgetés után is meg tudom állapítani, hogy a Rose család önteltsége, a beképzeltsége és hiúsága még mindig ott van Lisbethben annak ellenére, amit tettél. Kibasztad azt belőle? Sírt?

Hátrébb löktem egy lépést, ahogy erősebben tartottam a karom és a vállam. – Erről jut eszembe.

A homlokát ráncolta. – Mi?

A következő ütéseimtől a háta a falnak ütődött, kezei összehúzták a betéteket, hogy megvédjék a mellkasát és a gyomrát.

– Csak érintsd meg újra Lisbethet és kiütöm érte a fogaidat! Az egyetlen férfi, aki kezet emel rá vagy ráteszi a kezét ebben a házban, az én vagyok!

Nevetett, a betétekkel fogta fel az ütéseimet.

– Nem hiszem el! Callan Rose nagyot esik. Örülök, hogy az első sorban ülhetek ehhez.

A lábam a sípcsontjába csapódott és a földre zuhant. A hátára gurult és tovább nevetett, mivel a fájdalom semmi volt számunkra, nem akkor, amikor már meg tanultuk élvezni.

– Talán dupla randizhatnánk, amikor végre átadod Haley-t. Megígérem, hogy legközelebb kedves leszek Lisbethhez!

Megráztam a fejem, lenyúltam, hogy talpra állítsam, testemmel felvettem a pozíciót és vártam, hogy ő is megtegye.

Szemek az arcomon – vigyorgott.

– Ismerem ezt a nézést. Mindjárt szétrúgod a seggem, ugye?

Fejkörzést végeztem, átmozgatva a nyakamat, majd kifújtam a levegőt és ökölbe szorítottam a kezem.

– Kibaszottul jobb, ha elhiszed!

 

HUSZOHAT

Fordította: Echo

Lisbeth

Felesleges volt megpróbálni bármit is elintézni a nap folyamán. Fájt a testem attól, hogy együtt voltam Callannel, gyötört a kimerültség a néhány óra alvás miatt, amit összehoztam miután mindketten kifogytunk az erőből. Nem emlékeztem arra, hogy elaludtam mellette, így meglepődtem, amikor reggel kinyílt a szemem és láttam, hogy a matracon vagyok és nem pedig a földön.

A remény csak egy pillanatra rebbent be, a gondolat, hogy a figyelmeztetése ellenére is a dolgok megváltoztak.

De akkor kisétált a fürdőszobából, gőz áramlott ki, ami körbeölelte meztelen testét és a hangja végigdübörgött rajtam, hogy emlékeztessen kik is vagyunk annak ellenére, ami történt.

Jobban kellett volna tudnom, mint, hogy reménykedjek. De a szívemet nem óvta meg ettől. A szavai hallatán összetörtem, szétszakadtam, amikor szeme összeakadt az enyémmel és csak azt a gyűlöletet és fájdalmat láttam bennük, mint azelőtt is, mielőtt a testünk szükségleteinek engedelmeskedtünk.

– Minden rendben van veled Lisbeth? Egész nap takarítanom kell utánad. Nem tudom miért is próbálkozol egyáltalán.

Összeráncolom a szemöldököm, amikor Hollyra pillantok és látom, hogy a csíkokat távolítja el az ablakokról, amelyeket épp befejeztem. Tekintete a nyakamon lévő nyomokra siklott, aggodalom emésztette még akkor is, ha sikerült visszafognia magát, hogy rákérdezzen.

Láttam a kérdéseket, sőt hallottam őket.

– Jól vagyok. Csak nem sokat aludtam az éjjel.

A válaszom hatására, Holly elvesztette minden visszafogottságát.

– Ő tette veled ezt? Mr. Rose? Nem voltál…

A hangja elcsuklott, megenyhült.

– Ugye nem hurcoltak le újból az alsóbb szintekre?

A félelem járta át a hangját, a hangja kiemelte azt, ami annyira nyilvánvaló volt óvatos arckifejezésében.

– Nem.

Felsóhajtott, vállai leroskadtak a megkönnyebbüléstől mielőtt az ablakokra fordította volna ismét a figyelmét.

– Szóval, ő tette ezt?

Kényelmetlen volt Hollyt belerángatni ebbe a helyzetbe, és megtaláltam a módját annak, hogyan is táncolhatok az igazság körül anélkül, hogy bármit is felfednék.

– Ugye tudod, hogy nem voltam mindig szolgálólány?

Tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel, majd bólintott.

– Emlékszem. Én keltettelek fel azon a reggelen. Akkor, amikor áthurcoltak a házon.

Bűntudat nyomta arcát, de kinyújtottam a kezem, hogy megszorítsam a vállát.

– Nem a te hibád volt! Callannek és nekem bonyolult a történetünk. Ez megtörtént volna attól függetlenül is, hogy felébresztettél vagy nem.

Az ajkába harapott, de aztán megint bólintott, hogy elfogadja a választ.

– De ugye jól vagy? Nem hazudnál nekem, ugye?

– Jól vagyok! – ígértem.

Legalábbis fizikailag. Lelkileg, az már más dolog volt.

Az igazság az volt, hogy kettészakadtam, egy állandó suttogás a fejemben azt mondta, hogy fussak, függetlenül attól, hogy mi történt.

Nem bíztam Callanben, nem bíztam a nagybátyámban vagy azokban az emberekben, akik segítségével ebbe a pozícióba kerültem.

Nem haboznék elfutni, ha hirtelen lenne lehetőség. Sajnos az ajtókat továbbra is folyamatosan őrizték, az elektronikus zárak pirosan villogtak. Mindegyiket leellenőriztem, ahogy elhaladtam mellettük.

Callan még mindig nem engedte le a védelmét.

Holly a takarítókocsira dobta a rongyát és lehúzta kezéről a sárga kesztyűt.

– Későre jár. Vissza kell mennünk a személyzeti folyosóra, zuhanyozni, átöltözni és vacsorázni.

Jó lett volna még ennyi szabadság is. De a ruháim Callan szobájában voltak elrejtve. Holly bizonyára rájött erre, mert elpirult, amikor legközelebb rám nézett.

– Sajnálom! Mehetünk egyenesen vacsorázni is ezekben a ruhákban. Nem probléma.

Megráztam a fejem és elmosolyodtam.

– Rendben van. Megvárlak a fürdőszobán kívül. Ha végeztél, eszünk!

Egészen az ebédlőig jutottunk mielőtt Gretchen rám talált, haját tipikusan a szigorú kontyba fogta, mogorvasága a helyén.

A karomért nyúlt, hogy félrehúzzon, mielőtt megfoghattam volna egy tányért. Holly aggódó pillantást vetett rám, de a vacsora mellett döntött inkább, mintsem, hogy félbeszakítsa.

Gretchen egy távoli falhoz vezetett, ahol senki sem hallhatott minket.

– Fél órán belül az edzőterembe kérettek! Tudatni akartam veled, hogy siessél a vacsorával. Utálnám, ha kihagynál egy étkezést.

Megköszöntem neki, még mindig összezavarodva az irántam való aggodalma miatt és megfordultam, hogy elmenjek, de újra megfogott, hogy visszafordítson.

Gretchen megköszörülte a torkát, tekintetét a nyakamra, majd a szememre szegezte.

– Bántottak?

Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, mielőtt újra becsuktam megriadva a kérdéstől. A szemöldökömet összevontam, millió gondolat kavargott a fejemben, és egy kérdés mellett döntöttem.

– Mire gondolsz?

Szemforgatás, nyelvcsettintés.

– Ne légy ostoba, Lisbeth! Tegnap este egy harcosokkal teli szobában tettelek ki, és ma reggel zúzódásokkal a nyakadon térsz vissza hozzám. Felismerem a kézlenyomatot, ha meglátok egyet. Felismerek egy harapásnyomot.

– Ó! – válaszoltam, a kezem a torkom felé nyúlt.

– Ezt nem ők okozták. Ez…volt.

– Mr. Rose?

Bólintottam.

Némi feszültség távozott az arcvonásaiból, de nem sok.

– Nos, akkor ez nem az én dolgom. És nincs szükségem a részletekre. Csak mondd azt, hogy emlékszel arra, amit tegnap este mondtam!

Újabb bólintás. – Hogy manipuláljam őt.

A szeme az enyémre szegeződött.

– Ne szégyelld magad, ha ezt az utat választottad! A nők ezt csinálják évek óta.

Megállt, szemei ismét a szobát lesték.

– Menj enni! – javasolta. – Az ajtóknál majd megvárlak.

Nem mintha könnyű lett volna teljesíteni a kérést.

Az étel olyan nehézkesen csúszott le, hogy rosszul lettem, csakúgy, mint az előző este. Néhány falat után jóllakottnak éreztem magam, de sikerült folytatnom, amíg a tányér üres nem lett. Hideg és nyirkos bőrrel mentem oda, ahol Gretchen várt miután leraktam az edénytároló kocsira, amin visszatolják a konyhába.

Éles szemmel vizsgált meg engem.

– Javíts a testtartásodon Lisbeth! Te egy Rose vagy! Tégy úgy! Az erős nők soha nem csoszognak.

– Talán csak kimerült vagyok.

Gúnyolódott.

– Mindannyian kimerültek vagyunk ilyen vagy olyan okokból. Élve fognak felfalni, ha kimutatod.

Hátrahúztam a vállaimat, ahogy kislányként is tanítottak, a gerincem egyenes volt. Az állam felemelése erőlködésbe került, de miután felvettem a Gretchen által jóváhagyott pozíciót, bólintott és kivezetett az étkezőből, majd levezetett az edzőterembe vezető folyosók labirintusába.

Franklin odasétált hozzánk, mielőtt az edzőteremhez értünk volna, szemei megkeresték az enyémet mielőtt Gretchenhez fordult volna.

– Innen átveszem! Köszönöm!

Gyűlölet virágzott bennem.

Ha nem lenne ez a seggfej, nem estem volna csapdába ezen a helyen. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy egyedül legyek vele, de tudtam, hogy Gretchen nem tud vitatkozni.

Franklin volt a munkaadója. Ugyanúgy köteles volt a férfi utasításait megtenni, mint Callanét.

– Igen, Mr. Rose!

Gretchen fejet hajtott és megfordult, hogy távozzon. Amikor elhaladt mellettem, kinyújtotta a kezét, hogy súrolja kezével a karom néma emlékeztetőül, hogy védjem meg a büszkeségem bármitől, amit tenne velem.

Az iránta való bizalmatlanságom napról napra elhalványult, de még mindig a család kötelességtudó szolgája volt, és ezért nem tudtam megbízni benne teljesen.

Franklin megvárta, amíg Gretchen befordul a sarkon mielőtt odalépett hozzám. Kezét olyan erővel kulcsolta a karomra, hogy felkiáltottam a döbbenettől.

– Fogd be! – förmedt rám. – Callan nem tudja, hogy itt vagy.

Kirántottam magam a szorításából és nem engedtem, hogy azt higgye, hogy úgy bánhat velem, mint mindenki mással.

– Ne érj hozzám! – sziszegtem. – Te vagy az oka mindennek, ami velem történik!

Franklin összehúzta a szemét, az ajka elvékonyodott.

– Az igazat megvallva te magad vagy az oka annak, ami veled történik, de túl vak vagy ahhoz, hogy meglásd. Mindig is az voltál!

Egy lépést hátráltam tőle, fejemet az edzőterembe vezető ajtó felé fordítottam. Halk hangokat hallottam, de nem hallottam a beszélgetést vagy azt, amit mondtak.

– Callan miért nem tudja, hogy itt vagyok?

Franklin elkapta a tekintetemet, miközben megigazította öltönyzakója ujját.

– Mert harcra készül és nincs szüksége figyelemelterelésre. De nem hagyhattam, hogy a felkészülés ezen része megtörténjen úgy, hogy ne lennél a közeli szemtanúja. Látnod kell, hogy mit tettél vele!

Miért engem hibáztatott mindenki Callan miatt? Felnőtt ember volt. Az átkozott család feje. Miért volt a gyerekkori kegyetlenségem olyan nagy dolog?

Igen, gonosz voltam vele, de mindenki úgy viselkedett, mintha végleg megsebeztem volna. Nevetséges volt. A gyerekeket zaklatják. Túl lépnek rajta.

– Gyere velem! – követelte. – És ne szólj egy szót sem vagy egy hangot sem! Nem kell tudnia, hogy ott vagy!

Kifújva a levegőt aközött ingadoztam, hogy megmondom neki, hogy dugja fel vagy engedelmesen kövessem.

A kíváncsiságom győzedelmeskedett, tartottam vele a lépést, ahogy bevezetett az edzőterembe, de csak egy árnyékos sarokig, ahonnan beláthattunk a gyakorló területre, de a bent álló három férfi nem láthatott.

Azonnal felismertem Callant, a hegek végigfutottak a hátán, a széles vállai, amelyeket markoltam miközben kibaszottul őrületbe kergetett. A verejték úgy csorgott végig a testén, mintha nemrégiben harcolt volna, kezeit zöld szalaggal csavarták be.

Jacob volt mellette, a legjobb barát és testvér, aki a földre dobott, ahol megsérült az állam. Callan oldalán sétált, zöld szemei sötétek voltak az aggodalomtól, beképzelt mosolya is hiányzott.

Egy harmadik férfi állt a hátuk mögött, akit felismertem a börtönből. El volt foglalva azzal, hogy valamit előhúzzon egy zsákból, az arca szigorú volt, a ruhája lezser üzleti viselet. Palaszürke nadrágot viselt egy fehér, gombos inggel, amelynek könyékig feltűrte az ujját és a gallér gombjait nyitva hagyta.

Callan velem szemben állt, merev testtel és lehajtott fejjel, miközben a vállával körzött. Ez hullámzó hatással volt a hátizmokra, az ezüst hegek úgy csillogtak, mintha csillogó flitterekkel lennének átszőve.

Amikor felemelte a fejét felnézett egy fémrúdra, amely rögzítve volt egy ajtónak látszó nyílásban, a szélessége éppen elég nagy a vállszélességéhez.

Jacob hirtelen abbahagyta a járkálást, tekintete még jobban elsötétült, az orra alatt szitkozódott, és amikor követtem a tekintetét, láttam, hogy a másik férfi mit húz ki a táskából.

Egy ostort.

Egy olyan fajtát, amelyet haszonállatoknál használtak, a bőr vastag és könyörtelen.

A szemöldököm összerándult, visszanéztem Callanre, és lattam, ahogy a feje fölé nyúl, hogy az ujjait a fémrúd köré vonja.

A megértés ragadt magával, hogy mit is akarnak tenni, de zavarodottság árasztott el, hogy miért.

Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem Franklint, mi folyik itt, de befedte, szürke szemeit figyelmeztetően szegezte az enyémnek.

     Elhúzta a kezét miután megbizonyosodott arról, hogy csendben maradok és azt suttogta. – Csak figyelj!

Az első csapás megtörtént, egy hangos csattanás, ami beszippantotta a levegőt, és amitől ugrottam egyet ijedtemben.

Felkaptam a fejem és láttam, hogy Callan teste megfeszül, a hangja olyan néma volt, miközben egy vörös csík virított a hátán.

Nem láttam, hogy az ütés felszakította-e a bőrt, nem volt látható vér, de az ostor ismét lecsapott rá, és a teste csak egy másodpercre remegett.

Elöntött a harag, minden egyes újabb testére mért ütésnél a kezem ökölbe szorult. Az ötödik után vér szivárgott a bőréből. Nem nagyon, de eléggé ahhoz, hogy tudjam, fáj.

Franklin biztos megérezte a dühömet, mert rögtön mögém lépett, hogy megragadja a csuklómat és a helyemen tartson.

– Csendesen! – suttogta.

– Gyűlöljük, hogy ezt csinálja! Mindannyian! De ez az egyetlen dolog, ami eléggé a harcra összpontosítja. Annak az ostornak minden ütése heves haragot vált ki belőle. Ez egy démon, akitől nem tud elmenekülni. Az, amelyiket te okoztál.

Nem. Mindannyian megbaszhatják! Ezt nem én tettem!

Még néhány ütés és a seggfej, aki Callant korbácsolta végre hátra lépett.

Callan teste kísértetiesen mozdulatlan volt, mielőtt a bicepszei behajlottak volna és felhúzta magát a rúdon. Újra és újra, testének minden izma megfeszült, ahogy a vér végigszivárgott a hátán.

Milyen erő kellett ahhoz, hogy elviselje az ostort, hogy ilyen módon használja a testét?

Ismertem azt az erőt. Kipróbáltam. És azt is tudtam, hogy mekkora visszafogottság kellett ahhoz, hogy eszméletlenné dugjon, miközben visszatartotta magát attól, hogy teljesen elengedje magát.

A karja remegett, ahogy folytatta a felhúzásokat, de végül Jacob megparancsolta, hogy hagyja abba.

– Elég volt Callan! Végeztünk itt.

Franklin kivonszolt a teremből mielőtt Callan abbahagyta, léptei lelassultak, ahogy távolabb vezetett.

– Nem én okoztam ezt. Bármi faszság is tette ezt. Nem én tettem ezt vele.

Vigyorgott, de ajkáról ömlött a kegyetlenség.

– Nem tudtad, hogy te okoztad. Túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy tomboló hisztérika lehess és soha nem vetted észre, hogy megsérült. De a te panaszaid okozták ezt. A hazugságaid. Ez volt a büntetés, amit apád megkövetelt, amikor Callan állítólag rosszul viselkedett. Egy övvel kezdődött hét éves korában. Ostorrá vált, amikor már túl nagy volt ahhoz, hogy hatással legyen rá.

Könnyek szöktek a szemembe. Az elmém leragadt a hátán lévő sebhelyeken, miközben nem voltam hajlandó elhinni, hogy én vagyok az oka az ottlétüknek.

Gyűlölve azt, ahogy a hangom remegett, megkérdeztem. – Miért akartad, hogy ezt lássam? Semmit nem tehetek, hogy megváltoztassam a múltat.

– Nem – csattant fel – nem ezért! De biztosan megállíthatod azt, ami a jelenben történik! El fogod őt pusztítani Lisbeth! Ahogy mindig is tetted!

A körmeim a tenyerembe vájtak attól, amilyen erősen ökölbe szorítottam a kezem.

– Akkor engedj el! Nyisd ki a kibaszott ajtókat és elfutok innen!

Egy fejcsóválás.

– Nem tehetem ezt meg és ezt te tudod is. Az egyetlen dolog, amit megtehetsz, az bármibe is kerül, hogy ellökd magadtól. Ne dugj vele! Hagyd abba bármit is teszel, amiért annyira akar téged!

Mintha én irányítottam volna ezt. Ez az egész család őrült volt.

– Gyerünk! – parancsolta, mielőtt elindult.

– Hova megyünk?

Szürke szemei mögött tiszta gyűlölettel meredt rám visszafordulva hozzám.

– A családi lakosztályokba. Callan azt akarta, hogy ott várakozz mielőtt közbenjártam és idehozattalak.

Odaviharzott hozzám, és megállt, amikor az orrunk összeért.

– És egy kurva szót se szólj arról, amit láttál! Holnap harcol és nincs itt senki, aki megállíthatná. Egy szó tőled és kiütik. Meg kell értened azt, hogyha elveszíti azt a harcot, akkor az azt jelenti, hogy meghalt. A gödör nem egy normál ring. Két férfi lép be és csak egy lép ki újra.

A testem leállt, a sokk hasított belém hideg dühhel.

– Halálig harcolnak?

Franklin bólintott, az arckifejezése sürgető és komoly volt.

– Most már megérted, hogy miért kell összpontosítania. Ha bármi olyat teszel, ami kizökkenti, az lesz az utolsó, hogy valaki látja őt.

Megint elindult, de nem akartam követni, egy csomó akadt a torkomon, amit nem tudtam lenyomni.

Nem akartam én lenni az oka Callan halálának. És nem akartam a szenvedésének az oka sem lenni.

Nem volt érthető számomra, hogy miért számítok neki.

– Nem akarok felmenni oda. Vigyél máshova! Nem érdekel, ha a kicseszett tömlöcbe is! Nem akarok a közelében lenni.

Együttérzés öntötte el Franklin arcát.

– Attól tartok ahhoz már túl késő van. A személyes szolgája vagy most. Addig nem enged el, amíg nem kényszeríted arra, hogy soha ne akarjon látni.

Könnyek folytak végig az arcomon, a testem remegett.

– Akkor miért hoztál ide? Miért könyörögtél, hogy térjek vissza?

Franklin feje előrebukott, a kimerültség nehezedett a vállára.

– Nem gondoltam arra, hogy újra beléd fog esni.

Szemét rám emelte, őszinteség ragyogott az acélszín mögött.

– Lehet, hogy Callan nem tudja, de mi többiek igen. Az irántad érzett gyűlölet mögött több is van. Gyerekként szerelmes volt beléd. Mindannak ellenére, amit tettél. És csak most jöttem rá, hogy soha nem múlt el.

Humortalan nevetés ugatásként szállt fel mellkasából a fejét csóválva.

– A pokolba is, ha tudom az okát!